Hogy én mit találtam! Youtube persze. (Hogy merre kotorásztam már megint, csak a Jóisten tudja…) Nem épp Mozart, meg kicsit sem Beethoven, de arra tökéletes, hogy pár hétig az esős, sötét, téli hajnalokon határozottan könnyebb szívvel sétáljon az ember munkába, mert van mit dudorászni. Sztravinszkijt ritkán szoktam.

Tíz évvel ezelőtt – pont tíz évvel ezelőtt – még sokkal többet néztem tévét, és nemcsak egyszerűen tévét, hanem TV5-et. Mert hogy az jót tesz a nyelvi kompetenciámnak. (Höhö.) És pont akkoriban volt fenomenális, hatalmas, elképzelhetetlen és páratlan siker a Notre Dame de Paris c. francia-kanadai musical, amit a frankofón világon kívül szinte senki sem ismer, pedig nem hiszem, hogy annyival alábbvaló lenne az átlagnál. Kifejezetten érdekes hangulata van, némelyik dalban kifejezetten föllelhető valami rafinéria, és a szövegek sem rosszak, már amit az én franciás nyelvtudásom (höhö) ebből sejteni enged (az elkövető: Luc Plamondon.)

Egy szó, mint száz: sokat láttam és hallottam akkoriban a darabból, jól megfigyelhettem persze a sármos mosolyú, csillagszemű előadó hölgyeket és főként urakat, akik egycsapásra lettek francianyelvű asszonyok és leányok első számú kedvencei, mondanom sem kell.

Ez a dal meg aztán végképp mindent tarolt akkoriban! Olyan nagy sláger volt, hogy mi azt el se tudjuk képzelni. Nem ártana néha “csodabogár” országok “csodabogár” dalairól hallani. Egészen fölüdít és fölvidít. Szóval most elleszek egy darabig… Vicces! És persze nagyon-nagyon  szenvedélyes! 

Az előadók: Garou mint Quasimodo, Daniel Lavoie mint Don Frollo és Patrick Fiori mint Phoebus