Defekt

Tegnap kimbiztünk barátnémmal – éljen Tápiószecső – , aztán csak kilyukadtam megint a Homo defektusnál.

Van az egész számban valami nekifeszülés. Az eredeti verzióban ott is marad, fojtva. Ebben, az újabb változatban viszont robban. Talán azért is szeretik sokan ez utóbbit  jobban, mert kiszabadul, föloldódik.  Lehet üvölteni, elengedni, fejeket elveszíteni. Erre van a koncert, vezetnek a sámánok. Döbbenetes ereje van.

A kapudöngetés meg kifejezetten adys. Az egész szöveg olyan, de a kapu döngetése különösen. Nekem legalábbis mindig ő jut róla eszembe. Anyunak is mondtam, mutattam, szerinte se hülyeség, úgyhogy valami csak van benne, ha már ketten hisszük. Jó, egyházat még nem alapítunk rá, de azért adys. Hiába dönget kaput, falat… de nem csak ezért.

Félvilági kreatúra, az éjszaka gyermeke, akinek a sarkában ott jár a nyomorúság és a halál, félig őrült, de közben félisten is, titán, költőfejedelem, az igazság letéteményese, akinek minden jár, aki parancsol, akinek lábai előtt ott hever a világ. Szinte Prométheusz.

Reklámok

Emlékmentés (A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Bach-hangversenye, 2008)

Már reggel óta a Magnificatra gyúrtam. Johann Sebastian Bach zenéje mindig fölvidít, s mert tudom, hogy így lesz, már víg kedéllyel érkezem a koncertre. A tökéletes nap receptje: zárd Bachhal! Ez a muzsika csupa kacskaringós mégis szigorú matematika, egy hosszú-hosszú, szinte végtelen vonal, ami kígyózik, tekergőzik, és ellenállhatatlanul húz magával, kifelé a csigaházból, amibe időnként mindannyian szeretünk visszagubózni. Úgy járnak a csillagok, ahogy Bach hegedűi húzzák, és sokkal könnyebben veszi az ember a levegőt, amikor megszólalnak a fúvósok, a rezek. Bach zenéjével tökéletes a panoráma.

Talán azért van így, mert ez a zene még jócskán azelőtt született, hogy „Minden egész eltörött”, mert Bachnál és kortársainál még ha valami szomorú, az sem végletes és vigasztalan. Ez a koncert ráadásul csöppet sem volt szomorú! Sőt! A szvitek fényes, ragyogó zenéje, a tánctételek bája és életvidámsága: gavotte-ok, bourrée-k, menuett és gigue, vagy a III. szvit mindannyiatok által jól ismert „Air”-tételének csodás dallama és egyszerűsége, a nagyszerű előadásmód, a zenészek látható játéköröme mind-mind erősítették a hallgatóságban a meggyőződést: élni jó és élni szép! Tényleg úgy, ahogy azt a rigók fütyölik a fán ilyen tavasztájt.

És még csak ezután következett a Nun ist das Heil und die Kraft c. kantátatétel! Olyan erő volt benne, olyan összetett és sokrétű ez a darab, hogy kedvem lett volna legalább még kétszer meghallgatni, aztán meg még egyszer lassításban is. Lassú a fölfogásom, na! De legalább nem szégyellem, ha valami lenyűgöz.

A Magnificat pedig tényleg a csúcspont volt. Ha még sohasem hallottátok ezt a Mária-himnuszt, vagy ha mást nem is, de legalább a tizedik tételét, akkor persze nehéz elképzelni, mitől is vagyok ilyen lelkes. Amikor ezt a zenét hallom, lelki szemeim előtt mindig megjelennek a barokk festmények angyalkái síppal, dobbal, nádi hegedűkkel, mert ha valami, hát ez az igazán „mennyei” muzsika. A fiatal szólisták – különösen a hölgyek – remekeltek, a zenekar és az énekkar a helyzet magaslatán álltak, egy szó, mint száz: mindenki örült, mert hogy van Bach, és vannak olyan kiváló zenészek, akiktől érdemes őt hallgatni.

J. S. Bach: III. (D-dúr) szvit, BWV 1068
J. S. Bach: IV. (D-dúr) szvit, BWV 1069
J. S. Bach: Nun ist das Heil und die Kraft – kantáta, BWV 50
J. S. Bach: Magnificat (D-dúr), BWV 243

Közreműködött: Csereklyei Andrea, Kolonits Klára – szoprán, Meláth Andrea – mezzoszoprán, Szappanos Tibor – tenor, Bátor Tamás – basszus, Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)
Vezényelt: Kocsis Zoltán

Kedvenc első sorok (1.)

Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van…

Ady

 

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.

Vörösmarty

 

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.

Erdélyi