Bariton-dömping

Biztos a vesztemet érzem, ezért tobzódom ennyire, vagy egyszerűen csak sejtem, hogy kivételes pillanatok ezek: ki tudja, mikor lesz megint ennyi időm “operálni”. Mert hogy tegnap megnéztem egy egész Nabuccot, aztán meg még vagy ezerszer a kedvenc részeimet belőle, utána jött a best of Boccanegra, a végére meg még egy kis glyndebourne-i  Macbeth is. Úgy látszik, nagyon hangulatba jöttem, ami a baritonokat illeti.

A fő ok ugyanis, amiért muszáj volt Nabuccot néznem: Renato Bruson. Igazi élmény látni és hallgatni őt. Mindig! Csodaszép hangja van, érzékeny rezdülései, és valami elképesztő elegancia árad a lényéből. A Nabuccoban is szuper. Egyébként Gena Dimitrova is nagy élmény, hihetetlen, amit végigcsinál, és milyen szépen! Egyedül  Bruno Beccaria kóvályog kicsit furcsán a színpadon, körülbelül mint alien a cowboyok között. Ráadásul a jelmeze is kicsit ufós, de ezzel sincs nagy baj: nem nagy szerep, nem sok vizet zavar, és különben is mindig kicsit finnyásabb vagyok a kelleténél.

Ja! És Riccardo Muti! Ezzel az előadással lépett a Scala trónjára, és maradt is ott aztán majd húsz teljes évig. Verdi-specialista. Mozgásművész karmestrbe oltva. Senki haja olyan szépen nem lobog vezénylés közben, mint az övé egyébként.  Felettébb artisztikus az is.

A Macbeth-ből egyelőre csak a gyilkolászás érdekelt: teszteltem, érdemes-e egyáltalán elémélyedni benne. Érdemes. Majd ha legközelebb megint úgy állnak a csillagok, hogy jut rá elegendő idő.

Verdi: Nabucco

Teatro alla Scala, Milánó, 1987.

közreműködik: a Milánói Scala Ének- és Zenekara, vezényel: Riccardo Muti

Nabucco, Babilon királya – Renato Bruson
Abigél, Nabucco lánya – Gena Dimitrova
Zakariás, Jeruzsálem főpapja – Paata Burchuladze
Izmael, a jeruzsálemi király unokaöccse – Bruno Beccaria
Fenena, Nabucco lánya – Raquel Pierotti

Exceptionally handsome…

A minap érdeklődőtt tőlem kedves barátném, hogy vajon miért nincsenek jó pasik az operaénekesek között, ezen ő már annyit gondolkodott. A kérdés remek, mondhatni: húsbavágó, talán nem is olyan egyszerű, ráadásul vannak. Megnyugtatására közös erővel fedeztük és térképeztük föl alaposan a következő blogot, melyhez hasonló jó szórakozást mindenkinek ezúton is kívánok. Csupa bariton, leginkább izompólóban vagy még inkább anélkül. A választék eléképesztő.

De hogy is van ez?

Ugye legfőképp a tenorokat sztárolják, őket ismeri a nagyközönség, ők az operavilág ikonjai, elsőszámú reprezentánsai. Belőlük meg nagyon kevés van, így aztán statisztikailag nehéz.  Hogy valaki tenor hanggal – ráadásul kivételes tenor hanggal – szülessen és még jó pasinak is, háááát… elég kis eséllyel bír. (Bár történt már ilyen, nem tagadjuk.)

Ezzel szemben a baritonokat meg a basszusokat körülbelül a kutya sem ismeri az operarajongókon kívül, vagy csak kevesüket. Ráadásul az ő hangjuk viszonylag későn a legtündökletesebb, nem huszonévesen, szerepkörük sem a hősszerelmesé: unalmas, öregedő férjekért, féltékenykedő lúzerekért meg nem szoktunk epekedni. Persze vannak kivételek. Az ördögi gonoszok, a szívtelen szívrablók, a zavart lelkü különcök mindig is számíthattak a nők csodálatára, nincs ez másképp a zenés színház környékén sem.

Elvileg is érdekes ez a kérdés, mert hogy az igazán férfias hang ugyanakkor meg éppen a baritonoké (és a basszusoké), a tenorok: kivételek. Szinte természet fölöttiek. Hiszen épp attól (is) különlegesek és hősök, hogy a hangjuk nem átlagos. Valahogy nem igazán emberiek. Így aztán különösen nem azok a főképp a hangjukért imádott, igazán tenor tenorok. Pláne a líraiak. A macsó Cura vagy a rajongott Domingo például egyáltalán nem ez a kategória, mindketten a baritonokhoz állnak közel hangszínben, férfiasabbak is az átlagnál, plusz meglehetősen drámaiak. Talán ezért lehetnek a nők imádatának elsőszámú tárgyai. A legfinnyásabb operamániások viszont fanyalognak, és csak legyintenek, ha róluk van szó: nem kivételes hang az övék, nem áll el a hallgató lélegzete pusztán attól, ha kinyitják a szájukat.      

(Van itt persze egy másik kérdés is ezzel szoros összefüggésben: mennyire a puszta énekhang és mennyire a karizmatikus személyiség, a színészi játék – ne adj Isten a rendezői koncepció – kell álljon egy-egy operaelőadás középpontjában. De ez messzire vezet és tényleg nem értek hozzá. Nem mintha az eddigiekhez értenék, de beszélni kiválóan tudok bármiről.)

Velük szemben a par excellence tenor minden, csak nem férfias a hangjával – más kérdés, hogy esetleg a kinézetével sem -,  ezért aztán szóba se jönnek jó pasiként. Semmiféle szempontból. A jó pasi kategóriája nagyon is földi, materiális kategória, nem pedig valami éteri, angyali, megfoghatatlan ködpára. Az legfeljebb plátói rajongás tárgya lehet, aminek persze megvan a maga helye.  Az egyik az ideál, a másik annak földi mása… vagy valami hasonló. Ez a dolgok elvi megalapozása. Aztán persze lehet, hogy egyáltalán nincs igazam.

És mindemellett még ott a gyakorlat is: a kövér tenor meg a kövér szoprán sztereotípiája. Nyilván van ennek alapja, noha messze nem eszik már olyan forrón azt a kását. De egészen biztos az is, hogy az operában mindig a hang lesz az elsődleges. Nem a színészi képességek, nem a szépség vagy trendi testalkat, még az sem, mennyire szimpatikus, hiteles egy figura vagy mennyire nem az. A hang a teremtő erő,  és egy Pavarotti-kaliberűt soha nem fognak mellőzni azért, ahogyan a “gazdája” kinéz. (Más kérdés, mit engedhet meg magának egy tenor, mert hogy állandó és masszív hiány van belőlük, míg pl. szopránokkal akár Dunát is lehetne rekeszteni, ha nem is tényleg konkrétan…)

Szemelgető. Köztük néhány exceptionally handsome.

Simon Boccanegra (majdnem) először

Már egy ideje barátkozom Verdi mester eme sajna elég ritkán játszott és kevéssé ismert operájával, bizonyos részleteit, a kedvenceimet többször is láttam, hallottam, de ma megnéztem egyben: elejétől a végéig. Nem mintha ez most fordult volna elő először. Sok-sok évvel ezelőtt, még operabérletes korszakunk hajnalán, láttam az Erkelben a darabot, és emlékszem, mennyire lenyűgözött, de ennél többre nem nagyon. Aztán anyu beszerezte a most a birtokunkban lévő DVD-t, rögvest bele is vetette magát, aminek ugyan én is fültanúja voltam, de szinte csak a háttérből, annyira lefoglalt éppen valami más. A szemeimet legalábbis. Részben az agyamat. Gondolom, nem emlékszem pontosan… A fő, hogy ez a mostani tehát az elémélyült ismeretség igazi kezdete.

Már rögtön az első ütemek, a bevezető zene teljesen megbabonáz, úgyhogy nem nagy erőfeszítés a dolog mélyére ásni, olyan szép, finom zene az. Húz magával. Egyébként is él bennem valami elfogultság a bariton-központú operák iránt, a bánat tudja miért. Vessünk véget a tenorok rémuralmának! 

Kutakodtam is, naná. Hogy okos legyek. Vagy legalább annak látszak.

Simon Boccanegra nem tartozik Verdi populáris mûvei közé, alighanem fõként a centrális, nagy “love-story” hiánya miatt – annál örvendetesebb, hogy ez a mélyértelmû remekmû (amely ma fájdalmasan hiányzik az Opera repertoárjáról) két különbözõ videofelvételen is elérhetõ: londoni Covent Garden, 1991 november (Decca 1992) és New York-i Metropolitan, 1995 (Deutsche Grammophon 1996). A kivitelezés színvonala tekintetében mindkettõ felsõfokú elõadása a mûnek. Ezen a szinten már csak az a kérdés, hogy az elõadások, azon túl, hogy kiváló operaprodukciók, mennyire találják el a mû sajátos lelkületét. Nem meggondolatlanul, rutinból használom ezt a szót. A Simon Boccanegra Verdinek nem a nagy szenvedélydrámái közé tartozik, hanem legspirituálisabb mûveinek egyike. Bár a nagyvonalú mûfaji besorolás szerint tragédiának számíthat, azoknak a sajátos drámáknak a rokona, amelyekben döntõ szerepet kap a líraiság, olyannyira döntõt, hogy nemcsak átszínezi vagy intenzifikálja, hanem “megszüntetve-megõrzi” a drámát. A mûfaji eltolódás persze világnézeti kérdés. Euripidész néhány különös darabja tûnhet fel távoli rokonként (Ión, Iphigeneia a tauruszok között, Helené), melynél a “felismerés” egyszersmind feloldás és feloldozás is, ám ez a felismerés nem istenek mûve, de nem is emberi logika eredménye, hanem a vaksorsnak, a véletlennek, Tükhének köszönhetõ. Idõben közelebbi rokonként pedig Shakespeare néha “regényes színmûveknek” nevezett darabjai kínálkoznak példákként, kivált a Pericles, aCymbeline, a Téli rege– az apa és az elveszett lány felismerési jelenete a Pericles V. felvonásának 1. színében, illetve a Boccanegra I. felvonásának 1. színében korok, kultúrák, mûvészeti ágak-münemek-mûfajok távolságán át is mintegy párja egymásnak. Noha az opera Simoné halálával végzõdik, a vaksorsnak köszönhetõ felismerések sora jóvoltából mégsem a “halál fullánkját” hagyja bennünk, mert a fõszereplõkben igazi katarzis, az elvakultságoktól és a belõlük eredõ szenvedélyektõl való megtisztulás megy végbe, s az bennünket is magával ragad. És a felismerések véletlenszerûsége oly megrázó, a katarzisok annyira elementárisak, hogy a figurák – kreatúra voltuk korlátozottságának mély átérzése következtében – úgy élik meg, mint a transzcendencia belépését az életükbe. Ez azonban nem lesújtó, hanem felemelõ számukra. A Hovanscsinán kívül aligha van olyan opera, melyben annyira érezhetõ volna – Virginia Woolfnak az Erzsébet-kori drámákkal kapcsolatban használt kifejezésével élve – “az istenek jelenléte”, mint Verdi néhány darabjában. De míg mondjuk A végzet hatalmában az emberek vallásos szükséglete jeleníti meg õket, addig a Boccanegrában az élet hatalmas, minden egyéni akarattól független önelrendezése mintha valódi epifánia volna. A darab kongeniális elõadása tehát azon áll vagy bukik, hogy ezt a spirituális és transzcendens dimenziót, ezt a végsõ, metafizikai elrendezõdést és értelmet nyerést jelenvalóvá tudja-e tenni.

Fodor Géza, 1997 május (Muzsika)

Fodor Géza máshol is ír a darabról, magáról az előadásról is, amit most nézegetek – mindig nagy tisztelettel és élvezettel olvastam a sorait -, és persze hogy igaza van, például abban, hogy Kanawa és Domingo már kiöregedtek az általuk játszott szerepekből. Tényleg zavaró, és lehetne jobb meg szebb és autentikusabb, de egyelőre annyira elvarázsol maga a darab, a zene, hogy nem is igazán tudok, akarok ezzel foglalkozni.  

Egyébként is mindig kisebb fenntartásokkal közeledem a Metropoliten előadásaihoz, mert olyan grandiózusak, láthatóan annyi pénz van bennük – és nem elég, hogy van, még élvezettel jól az ember orra alá is dörgölik, hogy van -,  hogy sokszor mintha elveszne a darab a külsőségek között. Csak a jelmezekben van annyi anyag és muníció, mint a budapesti Opera egy éves költségvetése. Persze igaz az is, hogy a minőség garantált, csalódni sem lehet nagyot: a zene szépen szól, a korszak legnagyobb sztárjai énekelnek, és biztosak lehetünk abban is, hogy alaposan előkészített, mindig hagyományos, már-már konvencionális előadásokra számíthatunk. Kell ez, jó ez. Ha az ember úgy érzi szüksége van rá – nekem pedig van rá -, megnéz más produkciókat is, és legfeljebb választ más kedvencet magának. Így legyen!

Ami viszont valami egészen hihetetlen ebben az előadásban, és amit nehéz lesz elcserlni bármi másra, az a címszereplő: Vlagyimir Csernov. Egyszer láttam már őt Anyeginként a Mezzon, és mondhatom, hidegen hagyott. De nagyon. A dózse szerepében viszont egészen megrendítő, súlyos, hiteles. Á, nem is lehet róla beszélni, látni és hallani kell. Nem tudom, mit művel más szerepeiben, de hogy ennél jobb nem nagyon lehet, azt erősen sejtem.

Verdi: Simon Boccanegra

Metropolitan Opera, New York, 1995.

rendező: Giancarlo del Monaco, vezényel: James Levine, közreműködik a New York-i Metropolitan Ének- és Zenekara

Simon Boccanegra – Vlagyimir Csernov
Maria Boccanegra (Amelia) – Kiri Te Kanawa
Jacopo Fiesco – Robert Lloyd
Gabriele Adorno – Plácido Domingo
Paolo Albiani – Bruno Pola
Pietro – Hao Jiang Tian
az íjászok kapitánya – Charles Anthony
Amelia komornája – Joyce Olson

Megjegyzés a legmagasabbakhoz

“A francia géniusz jóvoltából méltóságát visszakapott osztrák/német-olasz opera mellett kuriózum a német regényből formált francia operának, Massenet Wertherének 2004-es párizsi, koncertszerű előadása. Az 1892-ben bemutatott opera címszerepe eredetileg tenor. E magas férfihang a XVIII. század második felétől vált a komikus vagy intrikus szerepkör képviselőjéből a hősévé, aki általában hősszerelmes. De a hős nemcsak igazi férfi, hanem (Akhilleusz óta tudjuk) sebezhető is, általában tragikus hős. A tenorhang fénye paradoxont fejez ki: igazi, de nem normál férfit, aki általában magában hordozza a bukást – a normál férfihang a bariton.”

FODOR GÉZA
La carte de Tendre

ÉS, 2006. November 10., 45. szám

Mindig bírtam a baritonokat. Ahogyan a trónjukat vesztett királyfiakkal is szimpatizálok, meg a “lehetetlen” hősszerelmesekkel vagy a meg nem értett zsenikkel. De még ha basszus, az se baj! A magányosan bolyongó Fülöp király sokkal érdekesebb, mint Carlos. Vagy nem?