About her

Malcolm McLaren: About Her

 

Tavaly ilyenkor nagyon sokat hallgattam ezt, úgyhogy kicsit nosztalgiázom. Talán a novemberi időjáráshoz passzol, talán nem, mindenesetre ez a videó elég ügyes. Érdemes.

Reklámok

Defekt

Tegnap kimbiztünk barátnémmal – éljen Tápiószecső – , aztán csak kilyukadtam megint a Homo defektusnál.

Van az egész számban valami nekifeszülés. Az eredeti verzióban ott is marad, fojtva. Ebben, az újabb változatban viszont robban. Talán azért is szeretik sokan ez utóbbit  jobban, mert kiszabadul, föloldódik.  Lehet üvölteni, elengedni, fejeket elveszíteni. Erre van a koncert, vezetnek a sámánok. Döbbenetes ereje van.

A kapudöngetés meg kifejezetten adys. Az egész szöveg olyan, de a kapu döngetése különösen. Nekem legalábbis mindig ő jut róla eszembe. Anyunak is mondtam, mutattam, szerinte se hülyeség, úgyhogy valami csak van benne, ha már ketten hisszük. Jó, egyházat még nem alapítunk rá, de azért adys. Hiába dönget kaput, falat… de nem csak ezért.

Félvilági kreatúra, az éjszaka gyermeke, akinek a sarkában ott jár a nyomorúság és a halál, félig őrült, de közben félisten is, titán, költőfejedelem, az igazság letéteményese, akinek minden jár, aki parancsol, akinek lábai előtt ott hever a világ. Szinte Prométheusz.

Kutyakaland

Sajnos kutyavadászattal telnek a napjaink több mint két hete, mely vadászat keretében vagy épp lezárásaként ma délelőtt az Illatos úton jártunk. Kaland volt  a javából.

Felkerekedtünk jó anyámmal, akiben egyébként egy stratéga veszett el, ezt már hosszú évekkel ezelőtt megállapítottuk apámmal, tuti városokat lehetne elfoglalni a vezetésével, ez mindig is így volt, mióta csak az eszemet tudom. Pár évtizede legalábbis egészen biztosan így volt.  Ma már talán kevésbé lennének ilyen ambíciói… bár sose késő az ilyesmi.

Elindultunk, ő tudta az utat. Ezt mondta legalábbis, mert azért annyira mégsem, mint kiderült. Mert nem tudta ám pontosan, hol kell leszállni a buszról, csak azt, hogy hány megállót kell menni. Nyolcat. Na most az a rohadék busz persze nem állt meg minden megállóban, így hiba csúszott a számításba, és bár anyám erősen hitte, hogy ha Illatos útnak hívják a  megállót, az nekünk jó lesz, azért korántsem volt ez biztos, ahogy erre nem is mulasztottam el fölhívni a figyelmét. Sebaj. Érdeklődünk. Mire ő egy laza mozdulattal oda fordul a mellette álló, első látásra is és nyilvánvalóan szén alkoholista öregemberhez, hogy ugyan mondaná már meg, jó helyen készülünk-e leszállni a kutyatelephez. Engem ugyan kicsit aggasztott a sörösdoboz az öregember kezében, amit úgy szorongatott út közben, mintha az élete múlna rajta legalábbis. Időnként kortyolt is belőle egyet-egyet vigyázva és nagy körültekintéssel, mikor ránt a busz. Nem szép dolog pocsékolni, ugye.

Az meg frappáns magabiztossággal közölte, hogy kell még kettőt menni, tehát nyugodtan szálljunk le a következőnél, mert a második lesz az, azaz menjünk még egyet… Mondtam anyámnak, hogy meglepőnek találtam a választását, de erre azt felelte, hogy ez az ember állt mellette, különben is helyi lakosnak látszott a kis bevásárlószatyrával, ő ezért aztán úgy gondolta, csak tudja, mit beszél.  Hát jó.

Azért mi – biztos, ami biztos –, leszálltunk az elsőnél. Nem a másodiknál, az elsőnél. Nyilván kellett még gyalogolnunk több száz kilométert, enyhe túlzással, viszont e tanulságos ám kiábrándító gyaloglás közben – az Illatos út egyébként is Budapest legpocsékabb, legszürreálisabb, legszürkébb helyei közé tartozik, amin a pocséta idő és az eső sem sokat segít –, megtudhattuk, hogy nem az első, nem a második, hanem a harmadik megállónál kellett volna leszállnunk. A kapuban tesz le a busz, ha az ember ügyes. Öröm az élet! Visszafelé gyerekjáték!

És ugyan teljesen hiába és feleslegesen mentünk, legalább kerekedett az útról egy közepesen jó, de viszonylagos élvezettel elmesélhető sztorink…

Friss

Csak mert bírom és jó. Ma nem hallgattam sok zenét, nem olyan vasárnap ez valahogy, de ezt mégis. És akkor már ide is.

 

Jamie Cullum and the Heritage Orchestra: You and Me are Gone

(Royal Albert Hall on 26th August 2010, BBC Proms)

Szárnyaskezű szeretők

Helyzetjelentés, hogy egyeseknek legyen mit olvasni…

Egyáltalán nem haladok a Vörösbeggyel, mivel azt a tanulmányt írom, amivel azért toporgok egy helyben, mert sok a dolgom. Például mert megállás nélkül hallgatom hol a Ghymest, hol meg a kis zsidócskát. Még máskor: Illuzio,  meg még máskor Kardos-Horváth János urat is előveszem. A többieket nem is említem, így is botrányos már eléggé ez az egész.

Köszönet minden közreműködőnek!

Valaki jár

Ezek a kalákások annyira jók, hogy muszáj ezt is. Az eredeti, mint valami zsoltár. Ez meg nem tudom, milyen, csak úgy hátborzongató, ahogy van.

Kányádi Sándor – HS7: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Szél

East: Szél repítse lelkem

Egy időben – nem éppen mostanában –  bele voltam zúgva ebbe a dalba, nem tudom megmondani, vajon miért. És pedig első hallásra. Azon ritka alkalmakkal ahányszor csak meghallottam a tévében vagy a rádióban, ha tudtam, ott hagytam csapot-papot, hogy rohanjak olvadni. Pedig tulajdonképpen elég szentimentális, az olyanon meg inkább nevetni szoktam. Aztán az is lehet persze, hogy épp ez az ok. Bizonyos hangulatokhoz meg lelkiállapotokhoz nem passzolnak a nagyon magvas gondolatok meg a hosszasan és nagy fáradságok árán emésztendő zenék. 

Aztán ma véletlenül rábukkantam, és nagyon megütött. Mit nem tesz a nosztalgia!

(És ráadásul a gitárnál feltűnik Maróthy Zoltán! Ha jól látom. Éljenek a rockerek meg Roxa a negyedik c-ből!)

Kézfogás

Csík zenekar, Presser Gábor, Kiss Tibor: Te majd kézenfogsz és hazavezetsz

Eredetileg Kernnel szerettem meg, de a szerző úrral se volt élvezhetetlen tulajdonképpen, meg ez az egyik legszebb magyar nyelvű szám, amit ismerek úgy egyébként is. A Csík se tesz neki rosszat, pláne nem Tibor úr mefisztofelészi baritonja, ami lassan már-már basszus is talán, azt hiszem.

Esetleg még S. Palkó tárogatózhatna hozzá, jut eszembe. Bár az már maga volna az Elízium…

Haunting high and low

 

Most járnak itt nálunk, de nem erről jutottak eszembe, hanem a hangulat.

Sztárok voltak már akkor is, mikor még általánosba jártunk, jó rég, nagyobbak tán később se soha, nekem legjobban mégis ez a lemez maradt meg minden szaggal, ízzel, érzéssel együtt, mert valahogy ez az utolérhetetlen melankólia vonz bennük a legjobban.  Lehet, hogy kifejezett skandináv melankólia, nem tudom, az vajon milyen, de ez. Úgy, ahogy van. Szőrőstűl-bőröstűl.

Vannak bizonyos hangulataim, amikre ez a zene a gyógyír. Meg ez. És az se érdekel, mennyire néz ki jól Morten Harket, pedig az minden épkézláb lányt érdekel, hogy hogy és miért néz ki (még mindig) ilyen jól Morten Harket. A hangja bőven elég. Sok is.

Na azért ez se rossz.

Széthullik

Frans Floris

Frans Floris: A lázadó angyalok bukása, 1554

Nem lehetsz ilyen megkövült szobor
Ócska színész bábok színpadán
Az egyetlen elveszett való
Halott turista egy kísértetgondolán

Innen nézve üres és silány
Makogó mirelit Isten figyel
Macskáknak játszik Honky-tonk zongorán
Egy skizoid Mikiegér, mer’ ő látni égi jel

Sebesült szárnyak a műtasztalon
A bokorban zombiálom lapul
A TV-showban lángoló Babylon
Krisztus a Lipóton gyűlölni tanul

Egymásnak feszül megannyi akarat
A vágytól kataton görcsben zihál
Sáros a nyelvem vér és salak
Az ólom Napóleonon bosszút áll

Itt vagyok hát, kaput nyissatok
Halljátok átkozott nevem
Pofozzatok fel, bajszos angyalok
Mutassátok, hol van a szerelem

Feldobtam és az élére állt az érem
Csöndes háború, néma fegyverek
Semmi sem lesz ugyanúgy, mint régen
Egyszerre szép és egyszerre szörnyeteg

(Quimby)