Hetedik

Beethoven: VII. szimfónia, első tétel, vezényel: Carlos Kleiber

 

Beethoven: VII. szimfónia, második tétel, vezényel: Carlos Kleiber

Érdekes élményben volt részem a minap. Keresgéltem a régi bakelitek között, hogy hol is, melyik lemezen lehet Beethoven VII. szimfóniája, amit annyit hallgattam kamaszkoromban, és nincs! Egyszerűen nem találom.  Ami azért elég furcsa, lássuk be, mert ugye az nem létezk, hogy megálmodtam volna  a Hetediket. Meg honnan is ismerhetném máshonnan? Határozott emlékeim vannak róla, csak az a fránya lemez nincsen sehol, a bizonyíték. Amire szintén nem emlékszem, melyik lehetett, hogy nézett ki, egyebek… Egyetlen korong van, ami biztos, hogy volt és egyelőre nem találom, tán annak a B oldala. Bízom benne nagyon. Különben át kellene írnom a gyerekkoromat.

A fényes életöröm és a mély fájdalom egymás mellett és így szinte alig máshol lelehető föl a zeneirodaomban. Az általam ismert zeneirodalomban. Egyszóval nekem. És mert nem olyan régen érdekes beszélgetésben volt részem egy nagyon kedves barátommal, aki épp optimizmust keresett a “szomorúzenében”, olyasmi után kutakodtam, hogy legyen napsütés is meg viharos eső is. Nagyon bírom Beethovent, ha még nem mondtam volna elégszer.

Carlos Kleiber meg kicsit se rossz ám!

Ja és nem mellesleg: boldog, szép új évet mindenkinek!

Maraton 2.

Nagyon jó a Nyolcadik, megint rácsodálkoztam, milyen szép a Hatodik, és a Hetedikkel kapcsolatos gyerekkori emlékeim sem csaltak meg. Mindezen csak korona volt a Kilencedik. Biztosan öregszem, de egészen meghatott.

Beethoven-maraton

Ma volt szerencsém végighallgatni Beethoven szimfónáinak több mint felét egyben, holnap jön a második, befejező adag. Nem akármilyen élmény, néha tényleg érdemes a Mezzora tévedni. Claudio Abbado vezényelt, a Berliniek játszottak, nagyon klassz volt. Azért persze a Harmadik és az Ötödik leginkább, de az egész együtt olyan, mint egy hét szanatórium. Kíváncsian várom a holnapot, a Hatodikat és a Kilencediket, a közbülsőket meg még alig-alig ismerem, úgyhogy azokat meg azért.

Eszembe jutnak a régi szép idők, zsenge éveim, amikor Beethoven miatt orroltam Mozartra. Nem mintha pont az én elismerésem hiányozna Mozartnak a zsenialitáshoz, egyszerűen csak kifejezetten untam, hogy folyton Amadeus tálentumát hangoztatják és gyakran épp a nálunk összcsaládilag favorizált Beethovennel szemben. Beethoven is nagy zeneszerező – mondták-, na de Mozart… Micsoda butaság! – gondoltam, és mi sem logikusabb: undorkodjunk Mozartra! Azóta fölnőttem. Nagyjából. Mindenesetre nem bántom Mozartot, sőt. Kénytelen vagyok elismerni, hogy nagyon megszerettem.

Beethoven-paródia

Dudley Moore, 1981 (An Audience With Dudley Moore)

Csak mert tényleg vicces. Nem lenne rossz, ha ilyen humorral lehetne nézőket csalogatni a tévé elé.

Véletlen Fidelio

Nem is igazán volt véletlen, mert gyanakodtam, hátha ma is rábukkanok valami érdekesre a Mezzon, ami (már megint) nem szerepel a műsorújságokban, és lám a Fidelio volt az. Mégpedig filmváltozatban, műtermesben.

A legfurcsább, amit elmondhatok róla, hogy a főszereplőnőt, Gwyneth Jonest egyáltalán nem ismeretem volna föl, ha nem látom kiírva a nevét. Pedig volt már hozzá párszor szerencsém, és azt sem hiszem, hogy a maszk sikerült volna ennyire jól. Hogy mit nem tesz egy kellően megválasztott paróka…

A zene nagyon szép volt, a hangok igencsak meggyőzőek – tisztázzuk: Gwyneth Jones a legnagyobb szopránok közé tartozik, akik erre a Földre születtek-, ráadásul Böhm vezényelt. Maga az előadás is nézhető, mert egyszerű, hála Istennek nincsen tele kisebb és nagyobb rőkönyökkel, az énekesek színészként is megállják helyüket… mi kell még? Mégsem voltam tökéletesen elájulva attól, amit láttam. (Sokkal inkább attól, amit hallottam!) Látszik, érezhető az a majdnem negyven év, ami eltelt a forgatás óta. Nehéz pontosan megfogalmazni, miben, hogyan, de mintha egy másik világban mozognának a karakterek.

Erős fölindulásban vagyok, hogy megnézzem az Opera Fidelioját, előtanulmánynak mindenképpen megfelelt a mai nap, meg aztán Beethovent sose hallgat az ember hiába.