Ella giammai m’amo

Beszélgetek, mesélgetek mostanában, és közben furcsa emlékek kavarognak bennem időnként, néha különös, rég volt érzsek ütnek gyomorszájon pillanatokra. Felrémlik a remegős idegesség, a hascsikarós izgalom, a torokszorulás, a sajnálkozó jóindulat és kedves udvariasság, a falak, amik nem tudtak mégse ledőlni a sóvárgó szomorúság láttán. Ha talán nem éreztem volna annyira azokat az érzelmeket és hangulatokat, ha nem lettem volna tudatában, mi zajlik, könnyű lett volna legyinteni, de ezeket a dolgokat jól olvasom talán és mindig érzem… ez van. Ki kell bírni. A bánatosat is meg a boldogat is. Így a jobb. Minek is az egész, ha nincsenek ilyen mélységek? Verdi mestert se értenénk, az meg hiba lenne, de nagy.

Szép az élet úgy, ahogy van. És kár, ha nem vagyok elég meggyőző, mert tényleg így gondolom. Szmájlit meg csakazért se fogok használni.

És közben ez a zene szól.

Reklámok

Falstaff

1am-rafal_olbinski_falstaff-s-medRafal Olbinski: Falstaff

Bariton-dömping

Biztos a vesztemet érzem, ezért tobzódom ennyire, vagy egyszerűen csak sejtem, hogy kivételes pillanatok ezek: ki tudja, mikor lesz megint ennyi időm “operálni”. Mert hogy tegnap megnéztem egy egész Nabuccot, aztán meg még vagy ezerszer a kedvenc részeimet belőle, utána jött a best of Boccanegra, a végére meg még egy kis glyndebourne-i  Macbeth is. Úgy látszik, nagyon hangulatba jöttem, ami a baritonokat illeti.

A fő ok ugyanis, amiért muszáj volt Nabuccot néznem: Renato Bruson. Igazi élmény látni és hallgatni őt. Mindig! Csodaszép hangja van, érzékeny rezdülései, és valami elképesztő elegancia árad a lényéből. A Nabuccoban is szuper. Egyébként Gena Dimitrova is nagy élmény, hihetetlen, amit végigcsinál, és milyen szépen! Egyedül  Bruno Beccaria kóvályog kicsit furcsán a színpadon, körülbelül mint alien a cowboyok között. Ráadásul a jelmeze is kicsit ufós, de ezzel sincs nagy baj: nem nagy szerep, nem sok vizet zavar, és különben is mindig kicsit finnyásabb vagyok a kelleténél.

Ja! És Riccardo Muti! Ezzel az előadással lépett a Scala trónjára, és maradt is ott aztán majd húsz teljes évig. Verdi-specialista. Mozgásművész karmestrbe oltva. Senki haja olyan szépen nem lobog vezénylés közben, mint az övé egyébként.  Felettébb artisztikus az is.

A Macbeth-ből egyelőre csak a gyilkolászás érdekelt: teszteltem, érdemes-e egyáltalán elémélyedni benne. Érdemes. Majd ha legközelebb megint úgy állnak a csillagok, hogy jut rá elegendő idő.

Verdi: Nabucco

Teatro alla Scala, Milánó, 1987.

közreműködik: a Milánói Scala Ének- és Zenekara, vezényel: Riccardo Muti

Nabucco, Babilon királya – Renato Bruson
Abigél, Nabucco lánya – Gena Dimitrova
Zakariás, Jeruzsálem főpapja – Paata Burchuladze
Izmael, a jeruzsálemi király unokaöccse – Bruno Beccaria
Fenena, Nabucco lánya – Raquel Pierotti

La Traviata

1am-rafal_olbinski_la_traviata-medRafal Olbinski

Simon Boccanegra (majdnem) először

Már egy ideje barátkozom Verdi mester eme sajna elég ritkán játszott és kevéssé ismert operájával, bizonyos részleteit, a kedvenceimet többször is láttam, hallottam, de ma megnéztem egyben: elejétől a végéig. Nem mintha ez most fordult volna elő először. Sok-sok évvel ezelőtt, még operabérletes korszakunk hajnalán, láttam az Erkelben a darabot, és emlékszem, mennyire lenyűgözött, de ennél többre nem nagyon. Aztán anyu beszerezte a most a birtokunkban lévő DVD-t, rögvest bele is vetette magát, aminek ugyan én is fültanúja voltam, de szinte csak a háttérből, annyira lefoglalt éppen valami más. A szemeimet legalábbis. Részben az agyamat. Gondolom, nem emlékszem pontosan… A fő, hogy ez a mostani tehát az elémélyült ismeretség igazi kezdete.

Már rögtön az első ütemek, a bevezető zene teljesen megbabonáz, úgyhogy nem nagy erőfeszítés a dolog mélyére ásni, olyan szép, finom zene az. Húz magával. Egyébként is él bennem valami elfogultság a bariton-központú operák iránt, a bánat tudja miért. Vessünk véget a tenorok rémuralmának! 

Kutakodtam is, naná. Hogy okos legyek. Vagy legalább annak látszak.

Simon Boccanegra nem tartozik Verdi populáris mûvei közé, alighanem fõként a centrális, nagy “love-story” hiánya miatt – annál örvendetesebb, hogy ez a mélyértelmû remekmû (amely ma fájdalmasan hiányzik az Opera repertoárjáról) két különbözõ videofelvételen is elérhetõ: londoni Covent Garden, 1991 november (Decca 1992) és New York-i Metropolitan, 1995 (Deutsche Grammophon 1996). A kivitelezés színvonala tekintetében mindkettõ felsõfokú elõadása a mûnek. Ezen a szinten már csak az a kérdés, hogy az elõadások, azon túl, hogy kiváló operaprodukciók, mennyire találják el a mû sajátos lelkületét. Nem meggondolatlanul, rutinból használom ezt a szót. A Simon Boccanegra Verdinek nem a nagy szenvedélydrámái közé tartozik, hanem legspirituálisabb mûveinek egyike. Bár a nagyvonalú mûfaji besorolás szerint tragédiának számíthat, azoknak a sajátos drámáknak a rokona, amelyekben döntõ szerepet kap a líraiság, olyannyira döntõt, hogy nemcsak átszínezi vagy intenzifikálja, hanem “megszüntetve-megõrzi” a drámát. A mûfaji eltolódás persze világnézeti kérdés. Euripidész néhány különös darabja tûnhet fel távoli rokonként (Ión, Iphigeneia a tauruszok között, Helené), melynél a “felismerés” egyszersmind feloldás és feloldozás is, ám ez a felismerés nem istenek mûve, de nem is emberi logika eredménye, hanem a vaksorsnak, a véletlennek, Tükhének köszönhetõ. Idõben közelebbi rokonként pedig Shakespeare néha “regényes színmûveknek” nevezett darabjai kínálkoznak példákként, kivált a Pericles, aCymbeline, a Téli rege– az apa és az elveszett lány felismerési jelenete a Pericles V. felvonásának 1. színében, illetve a Boccanegra I. felvonásának 1. színében korok, kultúrák, mûvészeti ágak-münemek-mûfajok távolságán át is mintegy párja egymásnak. Noha az opera Simoné halálával végzõdik, a vaksorsnak köszönhetõ felismerések sora jóvoltából mégsem a “halál fullánkját” hagyja bennünk, mert a fõszereplõkben igazi katarzis, az elvakultságoktól és a belõlük eredõ szenvedélyektõl való megtisztulás megy végbe, s az bennünket is magával ragad. És a felismerések véletlenszerûsége oly megrázó, a katarzisok annyira elementárisak, hogy a figurák – kreatúra voltuk korlátozottságának mély átérzése következtében – úgy élik meg, mint a transzcendencia belépését az életükbe. Ez azonban nem lesújtó, hanem felemelõ számukra. A Hovanscsinán kívül aligha van olyan opera, melyben annyira érezhetõ volna – Virginia Woolfnak az Erzsébet-kori drámákkal kapcsolatban használt kifejezésével élve – “az istenek jelenléte”, mint Verdi néhány darabjában. De míg mondjuk A végzet hatalmában az emberek vallásos szükséglete jeleníti meg õket, addig a Boccanegrában az élet hatalmas, minden egyéni akarattól független önelrendezése mintha valódi epifánia volna. A darab kongeniális elõadása tehát azon áll vagy bukik, hogy ezt a spirituális és transzcendens dimenziót, ezt a végsõ, metafizikai elrendezõdést és értelmet nyerést jelenvalóvá tudja-e tenni.

Fodor Géza, 1997 május (Muzsika)

Fodor Géza máshol is ír a darabról, magáról az előadásról is, amit most nézegetek – mindig nagy tisztelettel és élvezettel olvastam a sorait -, és persze hogy igaza van, például abban, hogy Kanawa és Domingo már kiöregedtek az általuk játszott szerepekből. Tényleg zavaró, és lehetne jobb meg szebb és autentikusabb, de egyelőre annyira elvarázsol maga a darab, a zene, hogy nem is igazán tudok, akarok ezzel foglalkozni.  

Egyébként is mindig kisebb fenntartásokkal közeledem a Metropoliten előadásaihoz, mert olyan grandiózusak, láthatóan annyi pénz van bennük – és nem elég, hogy van, még élvezettel jól az ember orra alá is dörgölik, hogy van -,  hogy sokszor mintha elveszne a darab a külsőségek között. Csak a jelmezekben van annyi anyag és muníció, mint a budapesti Opera egy éves költségvetése. Persze igaz az is, hogy a minőség garantált, csalódni sem lehet nagyot: a zene szépen szól, a korszak legnagyobb sztárjai énekelnek, és biztosak lehetünk abban is, hogy alaposan előkészített, mindig hagyományos, már-már konvencionális előadásokra számíthatunk. Kell ez, jó ez. Ha az ember úgy érzi szüksége van rá – nekem pedig van rá -, megnéz más produkciókat is, és legfeljebb választ más kedvencet magának. Így legyen!

Ami viszont valami egészen hihetetlen ebben az előadásban, és amit nehéz lesz elcserlni bármi másra, az a címszereplő: Vlagyimir Csernov. Egyszer láttam már őt Anyeginként a Mezzon, és mondhatom, hidegen hagyott. De nagyon. A dózse szerepében viszont egészen megrendítő, súlyos, hiteles. Á, nem is lehet róla beszélni, látni és hallani kell. Nem tudom, mit művel más szerepeiben, de hogy ennél jobb nem nagyon lehet, azt erősen sejtem.

Verdi: Simon Boccanegra

Metropolitan Opera, New York, 1995.

rendező: Giancarlo del Monaco, vezényel: James Levine, közreműködik a New York-i Metropolitan Ének- és Zenekara

Simon Boccanegra – Vlagyimir Csernov
Maria Boccanegra (Amelia) – Kiri Te Kanawa
Jacopo Fiesco – Robert Lloyd
Gabriele Adorno – Plácido Domingo
Paolo Albiani – Bruno Pola
Pietro – Hao Jiang Tian
az íjászok kapitánya – Charles Anthony
Amelia komornája – Joyce Olson

Rafal Olbinski: La Traviata

la-traviata-print-c10289448

Verdi (1813. október 10. – 1901. január 27.)

Ma van Verdi halálának évfordulója. Nem jutott volna eszembe – nem tartok számon évszámokat, évfordulókat -, ha föl nem hívja rá valaki a figyelmemet, ráadásul egészen véletlenül. De ha már tudom, nem megyek el mellette szó nélkül.

Szerintem sokan nem tudják, milyen zseniális figura volt. Könnyű látni Wagnerben a géniuszt, gondolom én, mert furcsa volt, elviselhetetlen és gőgös, így aztán azok is elismerik, akik nem szeretik, vagy még csak különösebben nem is ismerik. Csodálom, tisztelem Wagner zenéjét és félelmetes tehetségét, lenyűgöz, amit alkotott, de sosem tölt el azzal a melegséggel és szeretettel, mint amit Verdi hallgatása közben érzek. Talán azért, mert Verdit jóval korábban ismertem meg, nálunk otthon ő, az olaszok, a belcantó volt a sláger gyerekkoromban. Anyai ágon. A gyerekkori ízek meg tudjuk, milyenek.

Ha mégse lenne olyan fontos a gyerekkor meg az itáliai ízek, még akkoris ott a Requiem, ami önmagában elegendő ahhoz, hogy (minimum) hálás legyek a Mesternek. Tudom, hogy szirupos, de valóban úgy gondolom, hogy minden benne van, amiért érdemes embernek lenni.

Boito a következőket írta Verdi haláláról:

Fenségesen halt meg, mint egy harcos, félelmetesen, némán… A lehajtott fejével, összevont szemöldökével, félig nyitott szemével mintha ismeretlen, félelmetes ellenfelet méregetne… Hősiesen ellenállt. Remek mellkasának működése négy napon és három éjszakán át életben tartotta; a negyedik napon a lélegzése még mindig betöltötte a szobát, de micsoda harc, szegény Maestro! Milyen fenségesen harcolt az utolsó pillanatig! Életem során elveszítettem már embereket, akiket eszményítettem és a bánat erősebb volt, mint a beletörődés. De még soha nem éreztem ilyen gyűlöletet a halál iránt, ilyen irtózatot titokzatos, vak, ostoba, diadalmas, gyalázatos erejével szemben.

Crossover

Nem olyan rossz ez, mint ha Balázs Klári énekelné, messze nem, és eszemben sincs Lara Fabiant bántani, mert a maga műfajában igen érdemes művésznő, hangja is van, stílusa, kedves is… csak nem értem.

Illetve azt értem, hogy ez az operairodalom egyik legmegindítóbb áriája, és hogy szívesen énekli bárki, akinek van egy kis szíve meg egy csöpp hangja, én is – a fürdőszobában.

De magától értetődik, hogy rögtön Callas jut az ember eszébe, az ő hangja, az ő előadásai. Vagy bárki más nagy kedvenc, aki az elmúlt évtizedekben sikerrel énekelte a Traviatát,  aki kiirthatatlan élményeket égetett az ember emlékezetébe… ezért aztán eleve vereségre ítélt a helyzet, hacsak nem valami egészen zseniális az ötlet, az előadás, a feldolgozás, bármi. Valami.  

És még csak az sem igaz, hogy nem megható, ahogy csinálja, hogy nem szép a hangszín, hogy nem teljes az átélés, de van ott azért néhány hang, amit nagyon szívesen felednék… Bele lehet kötni, na. Pont azokba a magasságokba nem nyílik ki, amelyekbe annyira kellene.

Természetesen nem várom el, hogy minden énekes klasszikus technikával énekeljen, sőt örvendetes, ha a pop kultúra előadóinak van rálátása más műfajokra is, pláne ha – könyörgöm: intelligensen és ízléssel – merítenek belőlük.  Klasszikusok popritmusban, néhány futamot hozzáírunk Beethovenhez, hogy kicsit eladhatóbb és andalítóbb legyen, közepes tehetséggel újraértelmezzük a belcantót… – ezektől néha tényleg fölfordul a gyomrom. 

Ha jobban meggondolom, határozottan van alázat abban, amit Lara Fabian csinál. Ezért aztán nem is nagyon haragszom. Jófej vagyok, igaz? 

(Azóta találtam egy másik felvételt is, ami talán kicsit jobban sikerült.)

Eper

Hamvas Béla: A JÓISTEN UZSONNÁJA

Június a piros hónap. Mint ahogy a május a zöld, és az augusztus az aranysárga. Júniusban nyílik a pipacs. Piros Pünkösd, amikor a Szent szellem a földön piros lángnyelv alakjában megjelenik. A piros gyümölcs hónapja, cseresznye, meggy, eper, málna, ribizke. És amin nem lehet eléggé csodálkozni, ez nem a sóvár és megvadult piros. E gyümölcsökben semmi kihívó nincs, ellenkezőleg, valamennyi csupa nevetés. Derült és gyermekpiros ez, az év első természetének színe.

Júniusban kell enni. Az ember körülbelül fél kiló teljesen érett eperre számítson tizenkét tizenöt deka porcukrot. Az általános vélemény, hogy a gyümölcsöt és a cukrot legjobb rétegesen elhelyezni, és az epret kicsit megtörni, csak azért, mert így bővebb levet ereszt. Mikor ez elkészült, két deci tejfölt kell ráönteni. A mennyiség lehet valamivel több, vagy kevesebb, ízlés szerint. A túlzástól tartózkodni kell. Sokan a tejszínt részesítik előnyben, de ezek az emberek az étel lényegét félreértik. A június nem az átható cukor, hanem a gyengéden friss és enyhén savas gyümölcs hónapja. A tejszín alkalmazása tévedés. Később, a hónap végén a szamócához már megengedhető, és vannak, akik a málnához, főként a tejberizshez készített friss málnakompóthoz nem hajlandók mást enni, mint tejszínt. Ez így helyes. De a tejszín az eperhez hibás ízlésre vall. A hibás ízlés hibás értékeléshez, ez pedig hibás életrendhez vezet, ezért ilyesmit kerülni kell.

Az elkészítés módja lehet, hogy az ember egy réteg epret, egy réteg cukrot és egy réteg tejfölt helyez el egymás fölött, és a gyümölcsöt éppen csak hogy egy kicsit megnyitja. Mások a gyümölcsöt épen hagyják, és a tejfölt a tetejére öntik, hadd szivárogjon le, oldja fel a cukrot, és vonja ki az eper levét. Az edény fenekén rózsaszínű ital gyűlik össze, s a leghelyesebb, ha az ember, miután az epret megette, úgy ahogy van, nem kanállal eszi meg, hanem megissza. Ez az uzsonna tökéletes befejezése.

A bűnbeesett ember a tejfölös epret a jégszekrénybe teszi és természetellenesen lehűti. Ez ellen a leghatározottabban tiltakozni kell. Bizonyos hőfokon alul a gyümölcs ízéből éppen úgy veszít, mint a bor. A helyes mérték a pincehőfok, vagy ami ugyanaz, az ember az edényt, tulajdonképpen az eszményi a cserépedény, a fém elvetendő, a kútba ereszti és néhány óráig ott tartja. Legjobb az epret délelőtt a friss reggeli szedésből, délelőtt tíz óra tájban elkészíteni, és délután három-fél négyig hűvös helyen tartani. Mert a tejfölös eper elfogyasztásának klasszikus ideje, amikor a déli hőség már fölengedett és a levegő enyhülni kezd, vagyis fél négy. A Jóisten, amikor délutáni szundikálásából felébred, az epret ilyenkor eszi uzsonnára. Odateszik az árnyékos teraszra, az asztal fölé a diófa hajlik, ott eszi meg kiskanállal, mielőtt ismét a szőlőbe megy. Mert aki nem tudná, a Jóisten a világon a legmagasabb rendű munkát végzi, vagyis szőlőműves. Uzsonna után megnyugodott gyomorral és kedéllyel a rafiát övébe dugja, a metszőollót zsebre teszi, a kapát megfogja és kimegy a tőkék közé, hogy a szabálytalan hónaljhajtásokat levagdossa, a lazult vesszőket megigazítsa, és ahol gyomot talál, azt kikapálja.

Még jó, hogy rögtön írja, hogy piros. Különben bajban lennének a hermeneutikai köreim, értelmezési horizontom beborulna: meg lennék lőve, melyik gyümölcsről is van szó tulajdonképpen. Mert e kérdésben maga a bonyolultság uralkodik. Szamóca, eper, fekete és fehér eper, szeder… Ember legyen a talpán, aki kibogozza! Ami biztos, hogy remek mulatság nyáron lelegelni az eperfákat, bár az is tény, hogy ezt a gyümölcsöt senki nem tartja annyira, hogy hűtse, habosítsa, isteni asztalokon szervírozza.

Megjegyzem egyébként, a földi epret minden nélkül – se cukor, se tejszín, se tejföl, se rum! -, eszem. Napocska-melegen.

Amivel tökéletesen egyetértek: a Jóistent én is egybeírnám.

A fehér eper fájának leveleiről pedig hirtelen Verdi édesapja jut eszembe. Ha jól emlékszem, volt némi dolga selyemhernyókkal. Vagy rosszul?