Juliskáék

Minden mindennel összefügg, asszociációk sora az élet. Barátném legkedvencebbik barátja alkot most épp egy Juliskát – értse mindenki, ahogy akarja… nekem meg erről eszembe jutottak Grimmék, Engelbert Humperdinck meg a való világ kegyetelensége.

Hosszú évekkel ezelőtt láttam az Operában Humperdinck Jancsi és Juliska c. operáját, ami ugyan nagyon mély nyomokat annak ellenére sem hagyott bennem, hogy viszonlyag ismert, népszerű és méltatott opera, annál inkább a műsorfüzet, illetve annak tartalma. Elmesélte az ugyanis, mi a mese alapja, mi az eredeti sztori, honnan indult valójában a híresneves testvérpár története. Rég volt már, de a lényegre most is emlékszem. Nehéz elfelejteni.

Élt valaha Németországban egy Katarina neveztű cukrásznő, egy virágzó műhely és bolt birtokosa, akinek a háza a város mellett, egy erdő szomszédságában állt, és aki apai öröksége, egy igen népszerű sütemény titkos receptje okán igen nagy jómódban és elégedettségben tengette napjait.  A városban éldegélő konkurens tesvérpár férfi tagja, “János”, úgy határozott, hogy érdemes lenne Katarintát örökségestül, süteményreceptestűl feleségül venni. Na nem feltétlenül a lángoló nagy szerelem késztette erre, sokkal inkább az önös érdek, hogy a vetélytárs eltűnjön, sőt bekebeleződjön, hogy haszon, pénz, bőség, népszerűség rögvest kerekedjen, legyen aztán minden, mi szemnek és szájnak ingere… Csakhogy Katarina átlátott a szitán és nem állt kötélnek. A testvérek bosszúból boszorkányság gyanújába keverték, – kiváló lehetőséget szolgáltatott ehhez az erdőszéli házikó és a műhely, Katarina elvonultsága és magánya -, olyannyira sikeresen, hogy per is kerekedett belőle. Azonban a vádak nem állták meg a helyüket, Katarinát fölmentették. A testvérek végső elkeseredésükben így aztán mi mást tehettek, rágyújtották a  házát, amiben Katarina benn is égett, szörnyethalt…

Az opera  legismertebb részlete, a kettős – amit azért sokszor hallani, s aminek a szépsége hajlamosít arra, hogy megfeldkezzek erről az egész rémtröténetrtől és arról, milyen igazságtalan is az élet -, még barátosnémnak is tetszett. Pedig meglehetős nehézségek árán tűri csak a klasszikusan képzett női hangot, legyen az szoprán vagy mezzó, itt meg aztán van mindkettő, ráadásul az egyik nadrágszerep, ami csak újabb nehézség: őket meg én nem kedvelem. Így aztán adott lenne minden körülmény a fújoláshoz, és valahogy mégse.

Esti ima keresve se lehetne szebb ennél.

Katarinánál csak Humperdincket sajnálom jobban egyébként, akit ugyanis az a végtelen szerencsétlenség ért, hogy egy kicsit nyálas ám rém népszerű táncdalénekes az ő nevét vette föl művészileg valamiért. Hogy klasszikust idézzek, örüljünk, hogy nem Bartók nevére bökött. Igaz, őt legalább tényleg ismerik.

Reklámok

Scholl és Dam-Jensen és Jaroussky

Geord Friedrich Händel: Julius Caesar, Caro… Bella

Julius Caesar: Andreas Scholl, Kleopátra: Inger Dam-Jensen

Ha már így úrrá lett rajtunk a Jaroussky-mánia meg a kontratenor-őrület, ne feledkezzünk meg Andreas Schollról sem. Megint előkotortam valami kincset.

A fenti Händel-duettet eddig még csak mezzo-szoprán kiszerelésben hallottam, úgy azonban többször is –  elég nagy sláger ez ahhoz. De mint már valahol említettem, mélyen gyökerező problémáim vannak a nadrágszerepekkel – bizonyos kivételektől eltekintve és tökéletesen elismerve ugyan létjogosultságukat -, így a kontratenoros verzió kifejezetten jólesik.  Scholl egyébként is nagyszerű! A hölgy pedig méltó párja. 

 

Monteverdi: Sì dolce è ‘l tormento

Ez a gyönyörű dal pedig méltóképp rekeszti be egy jó időre a kontratenor-kérdéskört nálam.

Orphée mint férfi, Orphée mint nő

Egyszer karácsonyra kaptam egy nagyon szép DVD-t ajándékba: Gluck Orfeuszát Sydneyből. A címszerepet az a David Hobson énekli, akit már a Luhrmann-féle Bohéméletben megszerettem – nem is lehetett őket nem szeretni -, és itt sem csalódtam. Nem igazán ismerem az ausztrál operajátszást, emlékeim szerint ezen a két előadáson kívül nem is láttam tőlük soha semmit. (Vagyis dehogynem! Talán egy ősrégi Normát Dame Joan Sutherlanddel, de azt meglehetősen porosnak és élvezhetetlennek találtam, készséggel elhiszem, hogy a magam fogyatékosságai okán.) Tényleg kiesnek valahogyan a képből, az én szemszögemből legalábbis, pedig ez a két előadás – nem kis mértékben Hobsonnak is köszsönhetően – igazán remek!

Ez a Gluck-opera párizsi változata volt, ezért küzd tehát tenorunk a magasságokkal és a cikornyákkal, nem pedig egy hölgy, aki ugye alt. Eme tény, meg kell valljam, sokat lendített érdeklődésemen. Kevés kivételtől eltekintve ugyanis valami bajom van a nadrágszerepekkel. Talán életem legelső élő operaélménye ebben a ludas, a Hunyadi László, melynek “igazságos Mátyás királya” – legnagyobb bánatomra – csöppet sem Helyei Lászlóra, annál inkább a sarki bolt hentesnénijére hasonlított, ráadásul ez a Mátyás király – akkor még ugyan nem éppen király – meglehetősen sokat és idétlenül szökdécselt “anyácskája” körül, amit fölemlegetni, tudom, gonoszság tőlem, azonban tény. Rémes volt! 

Orfeusz is férfi, noha jelképes meg művész, és vannak régi szokások, meg felül is emelkedhetünk… de én alapvetően úgy voltam vele, hogy szimbólumok ide, művészeti átlényegülés oda, ha szerelem, akkor legyen már férfi az a szerencsétlen! Noha már akkor sem tartottam kizártnak, hogy fölkutatok akár több olyan Orfeusz-előadást is, ahol nő alakítja a művészetek örök bajnokát. Voltak is tippjeim számosan, de azért elsőre jó volt ez így. Az előadás finom volt, Hobson hangja megindító, egyszerűek a jelmezek, a díszletek, mégis hatalmas megjelenítő erővel bírt minden. A Kar, a táncosok és az énekesek félelmetes csoportot alkottak, minden hangjuk, mozdulatuk hatott. Tiszták voltak a szimbólumok: a fekete és a fehér, a világokat összekötő életfa, az égből aláhimbálódzó hinta, a kés… Jó kis előadás volt az, nem volt vele semmi baj.

Aztán most itt van ez.

 

Christoph Willibald Gluck: Orphée et Eurydice
(Orphee: Magdalena Kozena, vezényel: John Eliot Gardiner)

Nagyon szeretem ezt a zenét. Kezdetektől szerettem, de itt még hatásosabb és szebb, mint amilyenre emlékeztem. Nem is csoda, hogy meghatódik tőle minden fúria. (Az történik éppen, hogy Orfeusz indulna az alvilágba, de a fúriák nem akarják továbbengedni, mire ő csodás énekével elvarázsolja és meggyőzi őket.)

Robert Wilson rendezésében pedig nemcsak elviselem, de direkt csípem, hogy nadrágszerep az örök dalnoké. És Kozena hangja! Szenzációsan jó ez a jelenet.