Il catalogo é questo

Polgár László (1947-2010)

Fülöp királyként láttam, hallottam élőben.  Feledhetetlen élmény marad

Butterfly

Cheryl Barkert először a valaha volt legbájosabb Bohéméletetben láttam a tévében: Sydneyből, Luhrmann rendezésében – aki akkoriban még nem volt akkora sztár, pláne nem ismert rendező Magyarországon -, és David Hobsonnal – aki azóta már afféle megasztár Ausztráliában.

Ezekért a kedves emlékekért vettem meg évekkel később a fenti Pillangót DVD-n, meg persze nagyon izgatott Robert Wilson rendezése.

Akárki akármit tart erről az előadásról és koncepcióról – hallottam már hideget, meleget egyaránt -,  az utolsó jelenet valami egészen hátborzongató. Már csak azért megéri az egészet. Láttam néhány Pillangókisasszonyt életemben, de ennyire megrendítőt talán még egyet sem. Sajnos az a bizonyos részlet nincs fönt a YouTube-on, hogy bizonyíthassam is, amit gondolok, de Cheryl Barker könnyei például patakokban folynak, miközben énekel. És ettől persze még lehetne rossz, de nem az. 

Egyébként meg ez a világ egyik legismertebb szopránáriája.

Budapesti Wagner-napok, MüPa

 „Istenem! Ez a két előadás felejthetetlen marad számomra. Wagner a Parsifalt erre a teremre, erre a kórusra, erre a zenekarra és mindenekelőtt Maestro Fischer számára írta!” Nikolai Schukoff  (Parsifal)

Jövőre Trisztán. (Meg a teljes Ring.)

Ez itt ugyan Mehta mester, nem Fischer Ádám, de azért elviseljük. Kevés szebb szerelemes zene van ennél.

Hosszú hétvége bonyodalmakkal

Szörnyű hétvégém van, csak meg ne ártson! House-maraton itt, Roland Garros ott, azt sem tudom, hova kapjak. A nehézségeket azonban áthidaltam: Händel és Inger Dam-Jensen a megoldás.

Händel: Julius Caesar, Se pietà de me non senti

Talán most ez a szopránária tetszik a legjobban. Mindenesetre nyugtat, lazít, regenerál, ami alaposan rám is fér.

Életjel meg női szeszélyek

Megvagyok, szokom a tavaszt – csak jönne már -, és éppen egyáltalán nem szépirodalmat olvasok, úgyhogy nincsenek is igazi élményeim, amelyekről beszámolhatnék. De már erős felindulással készülök a következő, méretes darabra.

Zenét hallgatni, nézni szerencsére addig is lehet, bár ezzel se nagyon kényeztettem el magam az utóbbi napokban. Kivéve a fenti darabot, mert azt végignéztem többször is. És nem is kizárólag Erwin Schrott miatt, bár jó őt látni, hanem mert a Figaro az egyik kedvenc operám. Ez az ária meg pláne nagy élmény mindig: kivételes keveréke a mély, lemondó kétségbeesésnek és a megbántott férfiúi büszkeség háborgásának. Méltatlankodó és bosszúszomjas, mégis kedves, ahogy durcás.

Vagy nekem van szerencsém a Figarókkal, vagy a legjobbat hozza ki a rendezőkből, de annyi jó vagy legalábbis érdekes előadást láttam már belőle, mint talán semmi másból soha eddig. Ez is fölkerült a kívánságlistámra. Egyre csak hosszabb és hosszabb lesz a sor…

Scholl és Dam-Jensen és Jaroussky

Geord Friedrich Händel: Julius Caesar, Caro… Bella

Julius Caesar: Andreas Scholl, Kleopátra: Inger Dam-Jensen

Ha már így úrrá lett rajtunk a Jaroussky-mánia meg a kontratenor-őrület, ne feledkezzünk meg Andreas Schollról sem. Megint előkotortam valami kincset.

A fenti Händel-duettet eddig még csak mezzo-szoprán kiszerelésben hallottam, úgy azonban többször is –  elég nagy sláger ez ahhoz. De mint már valahol említettem, mélyen gyökerező problémáim vannak a nadrágszerepekkel – bizonyos kivételektől eltekintve és tökéletesen elismerve ugyan létjogosultságukat -, így a kontratenoros verzió kifejezetten jólesik.  Scholl egyébként is nagyszerű! A hölgy pedig méltó párja. 

 

Monteverdi: Sì dolce è ‘l tormento

Ez a gyönyörű dal pedig méltóképp rekeszti be egy jó időre a kontratenor-kérdéskört nálam.

Philippe Jaroussky Händelt énekel

Georg Friedrich Händel: Agrippina, Con Saggio Tuo Consiglio

Ha már a férfias báj és hangfajok kérdésénél tartunk, az extremitásokat se feledjük! Újabb szép darab Jaroussky úrtól. A paróka nem különben. 

 

Szörf

Az elmúlt hét véletlenszerű operás élményeiről az egyik legmeglepőbb tévés kalandom jutott eszembe, ami valaha is ért.

Talán egy évvel ezelőtt is volt már, hogy az egyik szombat este, tökéletesen véletlenül, némi értelmet keresgélve a televíziócsatornák sűrűjében, ráakadtam, ráakadtunk a Z tévén (az Uhrin Bence bácsi- és Iba Duba galaktikus nyelvész és jósnő-féle Z tévén) egy egészen érdekes Carmen előadásra. Nem ám részletekre vagy ízelítőre, hanem az egész, teljes előadásra. Azóta se tudtam a dolgot megfejteni: vajon miért, hogyan volt ez így.

Maga Maria Ewing volt a címszereplő, a rendezés pedig egészen aprólékos és hiteles, pláne ahhoz képest, mennyire látszott: most aztán beleadnak apait-anyait, a grandiozitás a legkevesebb, ami a látottakról elmondható. A nézők – mint egy bikaviadal arénájában – körben foglaltak helyett, a porondon zajlott az előadás. (Vélhetően felvételről jobban élvezhető volt mindez egyébként, mint a helyszínen, bár a hangulat meg kárpótol.)

Aztán utánanéztem persze, meg is találtam a neten, miről is van itt szó. Egy londoni, 1989-es fölvételről, Maria Ewing számos DVD-jének egyikéről, mert hogy Carmenként van neki több. Három egészen biztosan.

Nagyon klassz nő, most legalább a saját szemeimmel láthattam, miért is volt ő olyan nevezetes Carmen, bár kétségem eddig sem volt sok. Rosinaként ugyanis láttam őt, úgy is ellenállhatatlan, nem meglepő tehát, hogy Carmenként meg végzetes.

Újabb kutatásaim eredménye néhány felvétel a YouTube-on, hála Istennek van ott néhány értékes pillanat a glyndebourne-i előadásból. Sokak szerint Maria Ewing legjobbjából.

 

Sajnos ezt az előadást sosem láttam végig, de ebből a pár részletből is látszik, miért tartják számon Maria Ewingot a legjobb Carmenek között. Nem kell művésziesen bandzsítania vagy rázogatnia a fenekét ahhoz, hogy elragadó  és csábító legyen, olyan egyszerű, ahogy énekel, ahogy kinéz, ahogy viselkedik, mint amikor Edith Piaf fogja magát és belekezd egy sanzonba. Jó nagy adag szexepillel nyakon öntve. Illetve nem is nyakon öntve, mert belőle jön az, nem kívülről kell belemártogatni.

Orphée mint férfi, Orphée mint nő

Egyszer karácsonyra kaptam egy nagyon szép DVD-t ajándékba: Gluck Orfeuszát Sydneyből. A címszerepet az a David Hobson énekli, akit már a Luhrmann-féle Bohéméletben megszerettem – nem is lehetett őket nem szeretni -, és itt sem csalódtam. Nem igazán ismerem az ausztrál operajátszást, emlékeim szerint ezen a két előadáson kívül nem is láttam tőlük soha semmit. (Vagyis dehogynem! Talán egy ősrégi Normát Dame Joan Sutherlanddel, de azt meglehetősen porosnak és élvezhetetlennek találtam, készséggel elhiszem, hogy a magam fogyatékosságai okán.) Tényleg kiesnek valahogyan a képből, az én szemszögemből legalábbis, pedig ez a két előadás – nem kis mértékben Hobsonnak is köszsönhetően – igazán remek!

Ez a Gluck-opera párizsi változata volt, ezért küzd tehát tenorunk a magasságokkal és a cikornyákkal, nem pedig egy hölgy, aki ugye alt. Eme tény, meg kell valljam, sokat lendített érdeklődésemen. Kevés kivételtől eltekintve ugyanis valami bajom van a nadrágszerepekkel. Talán életem legelső élő operaélménye ebben a ludas, a Hunyadi László, melynek “igazságos Mátyás királya” – legnagyobb bánatomra – csöppet sem Helyei Lászlóra, annál inkább a sarki bolt hentesnénijére hasonlított, ráadásul ez a Mátyás király – akkor még ugyan nem éppen király – meglehetősen sokat és idétlenül szökdécselt “anyácskája” körül, amit fölemlegetni, tudom, gonoszság tőlem, azonban tény. Rémes volt! 

Orfeusz is férfi, noha jelképes meg művész, és vannak régi szokások, meg felül is emelkedhetünk… de én alapvetően úgy voltam vele, hogy szimbólumok ide, művészeti átlényegülés oda, ha szerelem, akkor legyen már férfi az a szerencsétlen! Noha már akkor sem tartottam kizártnak, hogy fölkutatok akár több olyan Orfeusz-előadást is, ahol nő alakítja a művészetek örök bajnokát. Voltak is tippjeim számosan, de azért elsőre jó volt ez így. Az előadás finom volt, Hobson hangja megindító, egyszerűek a jelmezek, a díszletek, mégis hatalmas megjelenítő erővel bírt minden. A Kar, a táncosok és az énekesek félelmetes csoportot alkottak, minden hangjuk, mozdulatuk hatott. Tiszták voltak a szimbólumok: a fekete és a fehér, a világokat összekötő életfa, az égből aláhimbálódzó hinta, a kés… Jó kis előadás volt az, nem volt vele semmi baj.

Aztán most itt van ez.

 

Christoph Willibald Gluck: Orphée et Eurydice
(Orphee: Magdalena Kozena, vezényel: John Eliot Gardiner)

Nagyon szeretem ezt a zenét. Kezdetektől szerettem, de itt még hatásosabb és szebb, mint amilyenre emlékeztem. Nem is csoda, hogy meghatódik tőle minden fúria. (Az történik éppen, hogy Orfeusz indulna az alvilágba, de a fúriák nem akarják továbbengedni, mire ő csodás énekével elvarázsolja és meggyőzi őket.)

Robert Wilson rendezésében pedig nemcsak elviselem, de direkt csípem, hogy nadrágszerep az örök dalnoké. És Kozena hangja! Szenzációsan jó ez a jelenet.

Ha láttatok már valami nagyon szépet…

 

Hector Berlioz: A trójaiak

(Didon: Susan Graham, Aeneas: Gregory Kunde, vezényel: Sir John Eliot Gardiner)

… az özvegy Dido már nem is látszik olyan fiatalnak, mint a testvére, Anna mondja, de az érettség, ami Cassandra arcán fáradt keserűség, Didóén életnedvektől táplált nőiesség és báj. A fekete nadrág-tunika-kosztümben és hálószerű, sötétkék köpenyben megjelenő királynő – bár nem nélkülözi a méltóságot -Polaski fenséges hősnőjéhez képest elegáns polgárasszony. A lágyabb, melegebb, meghittebb atmnoszféra, mely körülveszi, máris szerelmi történetet ígér. De hogy az – előre látható tragikus kimenetele előtt – berliozi költészettel bontakozzon ki, megfelelő partner is kell. Gregory Kunde ideális Aeneas. Szőke oroszlán, akiben a férfias sugárzás, robusztus aktivitás és a nő iránti érzékenység vonzó arányban egyesül. Graham Didója és Kunde Aeneasa egymáshoz való emberpár. Villars zárt hősével szemben Kundéé igazán szerelmes Didóba, csakugyan a szerelem és a hivatás klasszikus konfliktzusát éli meg, elválásuk az ő számára is tragikus. Szerelmük itt az operaszínház két gyönyörűséges jelenetével ajándékoz meg: ahogy a “királyi vadászat és vihar” végén Dido bíborszínű, végtelen uszályként utána lebegő köpenyben beviharzik a színre Aeneashoz, s ahogy a következő jelenetben fehérben, tánccá stilizálódó mozgással jelenik meg, majd a felvonásvégi  nagy kettősben köpenyét levetve, fehér ruhájában odaadóan a felkavaró, de tévedhetetlenül finom erotikáig merészkedik – az operajátszás csúcspontjai közé tartoznak…  

(Fodor Géza: A sikertelen)

Nagyon finom! Ilyen a tökéletes harmónia.