Szél

East: Szél repítse lelkem

Egy időben – nem éppen mostanában –  bele voltam zúgva ebbe a dalba, nem tudom megmondani, vajon miért. És pedig első hallásra. Azon ritka alkalmakkal ahányszor csak meghallottam a tévében vagy a rádióban, ha tudtam, ott hagytam csapot-papot, hogy rohanjak olvadni. Pedig tulajdonképpen elég szentimentális, az olyanon meg inkább nevetni szoktam. Aztán az is lehet persze, hogy épp ez az ok. Bizonyos hangulatokhoz meg lelkiállapotokhoz nem passzolnak a nagyon magvas gondolatok meg a hosszasan és nagy fáradságok árán emésztendő zenék. 

Aztán ma véletlenül rábukkantam, és nagyon megütött. Mit nem tesz a nosztalgia!

(És ráadásul a gitárnál feltűnik Maróthy Zoltán! Ha jól látom. Éljenek a rockerek meg Roxa a negyedik c-ből!)

Reklámok

Brel

 

Jaques Brel: Dans le port d’Amsterdam

Nem is tudom, mikor hallottam először Brelt, és talán nem is ez volt tőle az első, de ahogy meghallottam, azonnal beleszerelmesedtem. Nagy-nagy kedvencem ez a dal,  az egyik  legnagyobb. Már ha létezhet több nagy szerelem egyszerre ugye, de tételezzük föl, hogy lehet ilyen. Zseniális. Na jó, ha túlzás is a zseniális, minimum figyelemreméltó. Nem is gondolnám pedig, hogy részeg matrózok és az óceán levegőjén aszalódó kurvák érdekelhetnek ennyire, pedig de. A mélyen keserű lendülete, a szenvedélye, mindene tetszik. Nem is tudom, szentimetális-e vagy inkább groteszk, de nem is akarom eldönteni. David Bowie – szerintem legalábbis – csak nehezen ér a nyomába, ha elér odáig egyáltalán. Persze nem rossz ő se ám!

Hanem… Breltől az első persze az örök sláger,  a Ne me quite pas volt, hosszú évekkel ezelőtt. Ez az egyik legmegrendítőbb dal, ami csak létezhet, amiket én ismerek, azok közül legalábbis. A lelki meztelenség, a kiszolgáltatottság, a  megalázottság és a kétségbeesés összes kínos és furdaló érzésével. Nézni és hallgatni is rossz néha, szinte úgy érzem, el kell fordítsam a szemem, mert rossz látni, olyan sok, annyira fölkavar. A szöveg meg valami gyönyörű, pláne franciául, mert minden költőisége mellett van benne valami végtelen keresetlenség. Már amennyit én ebből értek és érzek.

Laisse-moi devenir
L’ombre de ton ombre
L’ombre de ta main
L’ombre de ton chien
Ne me quitte pas
Ne me quitte pas
Ne me quitte pas
Ne me quitte pas

“Hagyd, hogy az árnyékod árnyéka, a kezed árnyéka, a kutyád árnyéka legyek, ne hagyj el…!”  Ez kegyetlenül mellbe vág.

Kézfogás

Csík zenekar, Presser Gábor, Kiss Tibor: Te majd kézenfogsz és hazavezetsz

Eredetileg Kernnel szerettem meg, de a szerző úrral se volt élvezhetetlen tulajdonképpen, meg ez az egyik legszebb magyar nyelvű szám, amit ismerek úgy egyébként is. A Csík se tesz neki rosszat, pláne nem Tibor úr mefisztofelészi baritonja, ami lassan már-már basszus is talán, azt hiszem.

Esetleg még S. Palkó tárogatózhatna hozzá, jut eszembe. Bár az már maga volna az Elízium…

A koronázás

Valentyin Szerov: II. Miklós cár koronázása az Uszpenszkij székesegyházban,  1896

Aktuális Akunyinok

Két Fandorint végeztem ki gyors egymás utánban.  Az A koronázás meg az A halál szerelmese címűeket, és jó is volt mindkettő.

A Koronázás kegyetlenül sötét és nyomasztó, pláne ami a végkicsengést illeti, de olyan humora van, annyira groteszk meg szatirikus és még ironikus is, hogy azért jócskán vidulgat is közben az ember, már amíg le nem fagy az arcáról a mosoly. Mondhatnánk, hogy társadalomkritika is ez, és hogy ott lapul a sztori mélyén meg az alakok jellemzésében a mélyebb mondanivaló, de hát ez egy krimi. Elsősorban arra van, hogy szórkoztasson. Más kérdés, hogy ezen a szinten meg ebben a stílusban azért jobb ez így…

A halálos-szerelmes történet se akármilyen ám, árad belőle a dekadencia meg alaposan ki is nevetjük azt, meg a századfordulót és a várható csodás új világot, de a legjobb persze az egészben megint Fandorin. Jó figura. Tipikus elátkozott királyfi, én meg bírom az elátkozott királyfiakat.

A Millennium-trilógia első kötete a következő kiszemeltem, de ebben a döglesztő hőségben nem éreztem magam kellően agyamnál, hogy belekezdjek. Lehet, hogy a filmet is érdemes lenne – illetve biztos, mert Makka mondta -, de hát ahogy én mostanában moziba járok… Majd még meglátom.

Haunting high and low

 

Most járnak itt nálunk, de nem erről jutottak eszembe, hanem a hangulat.

Sztárok voltak már akkor is, mikor még általánosba jártunk, jó rég, nagyobbak tán később se soha, nekem legjobban mégis ez a lemez maradt meg minden szaggal, ízzel, érzéssel együtt, mert valahogy ez az utolérhetetlen melankólia vonz bennük a legjobban.  Lehet, hogy kifejezett skandináv melankólia, nem tudom, az vajon milyen, de ez. Úgy, ahogy van. Szőrőstűl-bőröstűl.

Vannak bizonyos hangulataim, amikre ez a zene a gyógyír. Meg ez. És az se érdekel, mennyire néz ki jól Morten Harket, pedig az minden épkézláb lányt érdekel, hogy hogy és miért néz ki (még mindig) ilyen jól Morten Harket. A hangja bőven elég. Sok is.

Na azért ez se rossz.

Mi dolgunk a világban?

Magamhoz vettem a  fiút, meg akartam mutatni a tudományom. A szalonban használhatatlannak bizonyult, a fogadószobában úgyszintén, a konyhában még inkább. Egyszóval, népies kifejezéssel élve, kemény dió volt. De egyszer csak látom ám, ül az udvaron, és egy üvegdarabon keresztül a napot nézi.  Kíváncsivá tett. Megálltam, s figyeltem. Úgy forgatta azt a kis üvegcserepet, mintha valami értékes briliáns lenne a birtokában. Rálehel, majd a ruhája ujjával dörzsölgeti. Akkor támadt egy ötletem. Rábíztam a házban az ablaktisztítást – s mit gondolnak? Ettől kezdve úgy fénylettek az ablaküvegek, mint a hegyi kristály. És nem kellett elküdenem a  fiút, így hát reggeltől estig polírozta az egyik üveget a másik után. Most egész Péterváron ő a legjobb ablakmosó, Pantyelejmon Kuzmicsnál sorban állnak érte a főkomornyikok. Hát ez az, amikor megtalálja az ember a hivatását.

(Borisz Akunyin: A koronázás, 27. oldal; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009.; fordította: Bagi Ibolya)

Köszi. Briliáns, hegyi kristály, napsugár meg ablakpucolás…