Fandorin végképp kiesik Madame Kleber kegyeiből

Poéngyilkos részlet következik a regény majdnem legvégéről.

Az is kiderül, hogy Kleber asszony – többek között – nem is az a kifejezetten buta liba. Mindez az egyik utas, Reginald Milford-Stokes előadásában. (Őlordsága egyébként – teljesen igazságtalanul – kissé elfogult szegény Fandorinnal, mint ez hamarosan ki is derül.) Következzék tehát az “aljas bizánci” és a “leendő anya” végső összecsapása.

Majd a következő történt.

Mrs. Kleber vad, sipoló-sziszegő hangot hallatott, amitől borsózni kezdett a hátam, felkapta az asztalról a gyümölcskést, s leírhatatlan gyorsasággal az oroszra vetette magát. A váratlan támadás készületlenül érte a diplomatát. Az életlen ezüst penge belehasított a levegőbe, s kicsivel a kulcscsontja alatt Fandorin húsába hatolt, de úgy tűnt, nem túl mélyen. A diplomata fehér ingét elöntötte a vér. Első gondolatom az volt: mégiscsak van Isten, s megbünteti az ilyen gazembereket. Az aljas bizánci meglepetten hátrahőkölt, de a vérszomjas fúriát nem elégítette ki az eredmény, s a kés nyelét még erősebben szorítva, ismét döfésre emelte a kezét.

Ekkor lepett meg mindannyiunkat a kis japánunk, aki részt sem vett a vitában, s mindeddig észrevétlenül a háttérben maradt. Majdnem a plafonig ugrott, szörnyű torokhangon vijjogott egyet, mint a sas, s még mielőtt elérte volna a mennyezetet, cipője orrával csuklón rugta Mrs. Klebert! Ilyen trükköt még egy olasz cirkuszban sem láttam!

A gyümölcskés messzire repült, a japán guggolva földet ért, Mrs. Kleber pedig eltorzult arccal hátrálni kezdett, bal kezével szorítva sérült csuklóját.

Ám eszében sem volt elállni vérszomjas szándékától! Háttal az állóórának esett (már írtam önnek erről a szörnyű tákolmányról), kétrét görnyedve megemelte ruhája szegélyét. Bármennyire magamon kívül voltam is az események gyors egymásutánjától, ez már több volt a soknál! Megpillantottam fekete selyemharisnyába bújtatott bokáját (bocsásson meg, kedves Emily, hogy erről is írok), fodros rózsaszín alsóneműjét, majd a következő pillanatban Mrs. Kleber újból kiegyenesedett, s bal kezében egy ki tudja, honnan előkerült pisztoly villant meg. Egy kétcsövű, apró, gyöngyházmarkolatú fegyver.

Nem bátorkodom szóról szóra elismételni Önnek mindazt, amit ez a nőszemély Fandorinnak mondott, de Ön valószínűleg nem is ismeri az ilyen kifejezéseket. Rendkívül energikus és expresszív mondanivalójának lényege az volt, hogy ez az “elvetemült torzszülött” (itt most eufemizmust használok, mert hiszen Mrs. Kleber jóval durvábban fejezte ki magát) életével fizet ezért az aljas bűvészmutatványért. “De előbb még ártalmatlanná teszem ezt a sárga mételyférget!” – visította a leendő anya, majd előrelépett, s Mr. Aonora lőtt. Az összeesett, s tompán fölnyögött.

Mrs. Kleber egy újabb lépést tett előre, s a pisztolyát egyenesen Fandorin arcának szegezte. “Én valóban hibátlanul célzok – sziszegte. – S egyenesen a bájos kis szemeid közé eresztek egy golyót.”

Az orosz csak állt, tenyerét az ingén egyre növekvő vörös foltra szorította. Azt nem mondhatnám, hogy reszketett a félelelmtől, de azért egyre sápadtabb lett.

A hajó a szokásosnál is jobban megbillent – egy hatalmas hullám csapódott az oldalának, s láttam, amint a Big Ben [megj. tőlem: ez a már említett szörnyű állóóra] ormótlan tömege meginog, oldalra dől, és… egyenesen Mrs. Kleberre zuhan! A kemény fa tompán a tarkójának csapódott, s a rendíthetetlen nő arccal zuhant a földre. A nehéz tölgyfa alkotmány teljes súlyával nehezedett rá.

Mindannyian Mr. Aonohoz rohantunk, aki a mellkasát ért lövéstől a földön feküdt. Eszméleténél volt, s mindenáron fel akart állni, Truffo doktor azonban leguggolt mellé, s vállánál fogva határozottan visszafektette a sebesültet, majd ruháját feltépve megnézte a golyó ütötte sebet, s elkomorodott.

“Szemmiszég – mondta összeszorított fogakkal a japán – Arig-arig súrort.”

“És a golyó? – kérdezte nyugtalanul Truffo. – Érzi, kolléga, hogy hol van?”

“Aszt hiszem, a dzsobb rapockámban erakadt – válaszolta Mr. Aono, s számomra elképesztő hidegvérrel hozzátette. – Bar arsó rész. Át kerr vésznie a contot a hátamon. Esz nadon nehész. Bocásszon meg a kerremetrenségért.”

Ekkor Fandorin valami rejtélyeset mondott. A sebesült fölé hajolva halkan így szólt: “No lám, Aono-szan, teljesült a vágya – most már ön az én ondzinom. Az ingyenes japánórák, sajnos, elmaradnak.”

Mr. Aono azonban, úgy látszik, tökéletesen értette ezt a halandzsát, s elfehéredett ajkait erőtlen mosolyra húzta.

 (272-274. oldal)

Tényleg nem ez Akunyin legjobb regénye, de azért élvezetes. A figurák, a fanyar humor, és az a mód, ahogyan a nézőpontokkal, a nyelvvel-nyelvezettel, valamint az elrejtett és fölfedett igazi személyiségekkel játszik, bőven megéri azt a nem egészen háromszáz oldalt. Nem butuska krimi ez sem.

Reklámok

Miért esett ki Eraszt Fandorin – átmenetileg – Renata Kleber, svájci bankárfeleség kegyeiből?

… az ostoba kis doktorné szánalmas próbálkozása felébresztette Renata hiúságát. Talán nem kellene-e neki is kipróbálnia csáberejét ezen a gusztusos orosz medvebocson? Persze kizárólag out of sporting interest, na meg hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból, ami nélkül egy magára valamit is adó nő létezni sem tud. A szerelmes rajongás távol állt Renatától. Őszintén szólva, mostani állapotában [megj. tőlem: terhes!] a férfiak, az émelygésen kívül, semmit sem váltottak ki belőle.

Hogy agyonüsse az időt (vagy ahogyan ő nevezte, “hogy gyorsabban ússzon a hajó”), Renata egyszerű tervet eszelt ki. Könnyed kis tengeri manőverek, “Medvevadászat” fedőnéven. Mellesleg, a férfiak inkább a kutyafélékre hasonlítanak. Mint ismeretes, azok is primitív teremtmények, és három alapvető típusba sorolhatók: sakálok, juhászkutyák és a vadászebek. Minden egyes fajtához más-más használati utasítás tartozik.

A sakál dögöt eszik – vagyis a könnyű prédát kedveli. Az ilyen férfiak kapnak az alkalmon. Ezért Renata már az első négyszemközti beszélgetésük alkalmával elpanaszolta Fandorinnak, milyen ember is Monsieur Kleber, ez az unalmas bankár, ez a besavanyodott alak, akit a számokon kívül semmi sem érdekel, s egyáltalán nem foglalkozik fiatal feleségével. Még egy tökkelütött is észrevette volna: ez a nő szenved a semmittevéstől, és vágyakozik valami után. Mondhatni, a csupasz horgot is bekapja, mindenféle csali nélkül.

Nem jött össze. Sokáig tartott, amíg el tudta terelni a szót a férje bankjával kapcsolatos utálatos kérdésekről.

Na, jól van, most akkor Renata a juhászkutyának állított csapdát. Az effajta férfiak imádják a gyenge és védtelen nőket. Az ilyen férfinak nincsen egyébre szüksége, mint hogy védjen és oltalmazzon. Jó fajta, rendkívül hasznos és könnyen kezelhető. Itt az a legfontosabb, hogy ne mutatkozz túlságosan gyengefájúnak – a férfiak félnek a beteg nőktől.

Néhány alkalommal Renata elalélt a hőségtől, s kecsesen lovagjának és védelmezőjének acélos vállára hanyatlott. Egyszer nem tudta kinyitni a kabinja ajtaját – beszorult a kulcs. Este a bálon megkérte Fandorint, hogy védje meg a kissé becsípett dragonyos őrnagytól.

Az orosz odatartotta a vállát, kinyitotta az ajtót, illő módon szembeszállt a dragonyossal, de a szerelemnek a legkisebb jelét sem adta a fajankó.

Renata elcsodálkozott: lehet, hogy mégis egyszerű vadászeb? Ránézésre meg nem mondanád.

A férfiaknak ez a harmadik típusa a legprimitívebb, s tökéletesen hiányzik belőlük a fantázia. Csak a durván érzéki hat rájuk, mint például a mintegy véletlenül kivillanó boka látványa. Ugyanakkor a sok jeles férfiú, sőt kulturális nagyság éppen ebbe a kategóriába tartozik, így hát érdemes próbálkozni.

A vadászebekkel nem kell teketóriázni. Renata megkérte a diplomatát, hogy pontban déli tizenkettőkor nézzen be hozzá – szeretné megmutatni neki az akvarelljeit (valójában semmiféle akvarellje nem volt). Tizenkettő előtt egy perccel a vadászatra készülő hölgy már ott állt a tükör előtt, meztelen vállakkal, egy szál alsóneműben.

A kopogtatásra kikiáltott:

– Igyekezzen már, jó ideje várom.

Fandorin belépett, s kővé dermedve megállt az ajtóban. Renata, anélkül, hogy megfordult volna, megriszálta előtte a fenekét, s meztelen vállát mutogatta. Már a tizennyolcadik századi okos szépasszonyok rájöttek arra, hogy nem a köldökig húzódó dekoltázs hat legizgatóbban a férfiakra, hanem a meztelen nyak és a csupasz hát. Magától értetődik, hogy a védtelen gerinc látványa az emberi hímekben is felébreszti a ragadozó ösztönt.

Úgy látszik, a diplomatára is hatott – csak állt az ajtóban, nézett befelé, meg sem mozdult. Miután elkönyvelte a hatást, Renata szeszélyesen így szólt:

– No, mi lesz már, Jenny! Jöjjön ide, és segítsen felöltöznöm. Nagyon fontos vendéget várok, mindjárt itt lesz.

Mit tesz hasonló helyzetben egy normális férfi? 

A pimaszabbja, mondjuk, csendben odalépne, és gyengéden megcsókolná a nyakába hulló hajtincseket.

Az átlagos, se hús, se hal férfi odanyújtaná a ruháját, és szégyenlősen felkuncogna. 

Ez esetben Renata úgy tekintené, hogy a vadászat sikeresen befejeződött. Felháborodást színlelve kirakná a szemtelen fickót a szobájából, aki ezek után teljesen érdektelenné válna  aszámára. Fandorin azonban nem az átlagos férfi módjára viselkedett. 

– Nem Jenny van itt – mondta undorítóan nyugodt hangon. – Én vagyok az, Eraszt Fandorin. M-megvárom odakint, amíg felöltözik.

Mindent egybevetve, vagy a csábításnak ellenálló, valamilyen ritka fajtából való, vagy titokban perverz. Ez esetben hiába erőlködnek az angol hölgyikék. Bár Renata éles szeme a perverzió semmi jelét nem fedezte fel a diplomatán. Ha csak nem vesszük azt a szokását, hogy szeret kettesben maradni Barbosszal. 

De mindez ostobaság. Ennél sokkal komolyabb oka volt, hogy elkeseredjen.

(156-159. oldal)

Igen, ezen az átkozott hajón minden nő Fandorinra hajt. Hiába.

Szép kis kép ez férfiakról, s pláne nőkről! Még ha csak egy elkényeztetett liba szemüvegén keresztül is.

Azért megnyugodtam ám, hogy van negyedik változat. Ha csak egyetlen darab is. Esetleg ötödik?

Miért olvassunk Akunyint?

 Ilyen szemtelenségekért például.

– No és beleegyezett? – kacagott fel a hadnagy.

– Igen. Két táska aranyhomokért.

– S mi lett az indiánvezérrel? – kérdezte mosolyogva Fandorin. Vonzó a mosolya, csak nagyon gyerekes, gondolta Clarissa. Nem, kedves Miss, verje ki a fejéből. Ahogy ezt Suffolkban mondják, finom a sütemény, de nem neked készült.

(130. oldal)

Borisz Akunyin: Leviathan, Európa Könyvkiadó, 2004.

Ford.: Bagi Ibolya

Én nem tudom, mit mondanak Suffolkban, de majd kiesett a könyv a kezemből. Egyrészt mert annyira pimasz, úgy elbánik ez a mondat szegény Clarissával, a hervadó és csöppet sem volt soha izgalmas-nővel, hogy csak úgy nyekken… És nem ez az első eset a regény folyamán. (Elképesztő irónia lengi át az egész sztorit, amely regény sokak szerint nem is épp Akunyin legsikerültebbje.) Másrészt eszembe jutott a Fekete vipera egyik általunk (barátosnémmal) sokat emlegett jelenete, mikor I. Erzsébet, a szűz királynő kijelenti, hogy ő bizony szereti a péksüteményt, és a helyzet annyira nem kétértelmű, hogy már egyértelmű, mindez mindenféle testüktől elválasztott fejek, vérfürdő, kivégzések és nevezetesebb utolsó mondatok társaságában…

Az nem igaz, hogy az elmúlt hónapokban semmit sem csináltam

Csak nem volt időm, kedvem írni, illetve egyszer próbáltam, de valami technikai malőr miatt nem sikerült, föladtam és azóta se. 

A lényeg körülbelül a következő. Saramago fajsúlyos, gyönyörű, ám helyenként irtózatosan kemény, ironikus, szatirikus, cinikus szövege annyira megvislete a gyomromat, hogy úgy döntöttem, kicsit elég a magas röptekből, ideje újra tizenkét évesnek lenni. Ha meg már azt nem lehet, akkor legalább úgy csinálok, mintha tizenkettő lennék, így aztán csupa-csupa lektűrt olvasok hónapok óta. És valami hihetetlen módon élvezem. 

Lista következik.

Borisz Akunyin: Azazel, Akhilleusz halála, Leviathan (folyt.köv., delikvensek megvétettek karácsony alkalmából).

Jane Austen: Büszkeség és balítélet, Értelem és érzelem, A klastrom titka, Emma. 

Oldalakat, napokat, heteket tudnék mesélni valamennyiről, egyenként is meg egyszerre is az egészről, de így utólag már nem olyan vidító a dolog. Majd ha valami eszembe jut, ami igazán megjegyzésre méltó, megörökítem. Ha csak nem jut eszembe valami még sokkal jobb annál is…