Budapesti Wagner-napok, MüPa

 „Istenem! Ez a két előadás felejthetetlen marad számomra. Wagner a Parsifalt erre a teremre, erre a kórusra, erre a zenekarra és mindenekelőtt Maestro Fischer számára írta!” Nikolai Schukoff  (Parsifal)

Jövőre Trisztán. (Meg a teljes Ring.)

Ez itt ugyan Mehta mester, nem Fischer Ádám, de azért elviseljük. Kevés szebb szerelemes zene van ennél.

Nessun dorma Michael Boltonnal

Senkisem alhat, senkisem alhat….
Szemedre sem jön álom
Hideg szobádban árván
császár leánya,
a csillagokba nézel
remélve, vágyva.
Titkom nem tudja senki meg,
nevem nem mondom senkinek,
nem, nem, csak majd ha ajkam ajkadon,
füledbe súgom ma hajnalon.
S a csókom töri meg az áldott csendet,
amíg ölellek.

Sápadj el holdfény,
távozzál nagy éjjel,
mire a hajnal virrad,
enyém a győzelem.

Ha már a Turandotnál hagytam abba, szétnéztem még egy kicsit, és ugyanott is folytatom.

A Nessun dorma talán a legismertebb, legnépszerűbb ária a világon, úgy vélem, nem kis mértékben Luciano Pavarottinak köszönhetően.  Bárki elismeri, aki valaha is hallotta – és sokan hallották-, milyen ritka szépen és könnyedén énekelte, az utolsó ‘vincero’ (győzelem) keveseknél ilyen tiszta, zengő és diadalittas. Örül is minden tenor, mint majom a farkának, ha jól vagy közel tökéletesen sikerül. Nem egyszerű dolog ez, egyáltalán nem az.

Mert nehéz ária ez, de szép ária. Kicsit egzotikus és nagyon hősies, még erotika is van benne, ráadásul egy titokzatos tatár herceg szájából szól, aki mindenre kész a szerelemért, már-már a kegyetlenségre is. Szóval van itt kérem minden, ami kell a sikerhez. Énekli is mindenki, aki képes: boldog és boldogtalan.

Most épp Michael Bolton, akiért majdnem minden gimis osztálytársnőm sóhajtozott annak idején, és akit én meg mindig végteleneül sótlannak és unalmasnak találtam. Akkor is, amikor még hosszú haja volt, és kicsit sem kopaszodott. Magyrán szólva nem vagyok elfogult, egy szemernyit sem, és azt kell mondjam így, mindent egybevetve és átgondolva, hogy nem is olyan rossz ez… Crossovernek. Eredeti hangszerelés mellett. Mikrofonnal.

(Létezik Aretha Franklintől is egy amolyan valódi, ízig-vérig átirat. Biztos, hogy ez a legizgalmasabb az összes közül, ami csak létezik, de helyenként még kicsit emésztenem kell, azt hiszem. Aztán lehet, hogy csak az általános értetlenkedésem akadályoz meg a teljes elfogadásban, az a probléma, amit soha nem értettem, hogy ugyanis vajon miért akarják ezt az áriát nők elénekelni. Azon túl, hogy népszerű és nagy kihívás, hisz ez világos. Ugyanakkor viszont annyira de annyira férfiaknak készült darab! Hát nem? Nem vagyok elég egyenjogúsági élharcos, úgy látszik. Pedig ha valami, ez aztán crossover!)

Exceptionally handsome…

A minap érdeklődőtt tőlem kedves barátném, hogy vajon miért nincsenek jó pasik az operaénekesek között, ezen ő már annyit gondolkodott. A kérdés remek, mondhatni: húsbavágó, talán nem is olyan egyszerű, ráadásul vannak. Megnyugtatására közös erővel fedeztük és térképeztük föl alaposan a következő blogot, melyhez hasonló jó szórakozást mindenkinek ezúton is kívánok. Csupa bariton, leginkább izompólóban vagy még inkább anélkül. A választék eléképesztő.

De hogy is van ez?

Ugye legfőképp a tenorokat sztárolják, őket ismeri a nagyközönség, ők az operavilág ikonjai, elsőszámú reprezentánsai. Belőlük meg nagyon kevés van, így aztán statisztikailag nehéz.  Hogy valaki tenor hanggal – ráadásul kivételes tenor hanggal – szülessen és még jó pasinak is, háááát… elég kis eséllyel bír. (Bár történt már ilyen, nem tagadjuk.)

Ezzel szemben a baritonokat meg a basszusokat körülbelül a kutya sem ismeri az operarajongókon kívül, vagy csak kevesüket. Ráadásul az ő hangjuk viszonylag későn a legtündökletesebb, nem huszonévesen, szerepkörük sem a hősszerelmesé: unalmas, öregedő férjekért, féltékenykedő lúzerekért meg nem szoktunk epekedni. Persze vannak kivételek. Az ördögi gonoszok, a szívtelen szívrablók, a zavart lelkü különcök mindig is számíthattak a nők csodálatára, nincs ez másképp a zenés színház környékén sem.

Elvileg is érdekes ez a kérdés, mert hogy az igazán férfias hang ugyanakkor meg éppen a baritonoké (és a basszusoké), a tenorok: kivételek. Szinte természet fölöttiek. Hiszen épp attól (is) különlegesek és hősök, hogy a hangjuk nem átlagos. Valahogy nem igazán emberiek. Így aztán különösen nem azok a főképp a hangjukért imádott, igazán tenor tenorok. Pláne a líraiak. A macsó Cura vagy a rajongott Domingo például egyáltalán nem ez a kategória, mindketten a baritonokhoz állnak közel hangszínben, férfiasabbak is az átlagnál, plusz meglehetősen drámaiak. Talán ezért lehetnek a nők imádatának elsőszámú tárgyai. A legfinnyásabb operamániások viszont fanyalognak, és csak legyintenek, ha róluk van szó: nem kivételes hang az övék, nem áll el a hallgató lélegzete pusztán attól, ha kinyitják a szájukat.      

(Van itt persze egy másik kérdés is ezzel szoros összefüggésben: mennyire a puszta énekhang és mennyire a karizmatikus személyiség, a színészi játék – ne adj Isten a rendezői koncepció – kell álljon egy-egy operaelőadás középpontjában. De ez messzire vezet és tényleg nem értek hozzá. Nem mintha az eddigiekhez értenék, de beszélni kiválóan tudok bármiről.)

Velük szemben a par excellence tenor minden, csak nem férfias a hangjával – más kérdés, hogy esetleg a kinézetével sem -,  ezért aztán szóba se jönnek jó pasiként. Semmiféle szempontból. A jó pasi kategóriája nagyon is földi, materiális kategória, nem pedig valami éteri, angyali, megfoghatatlan ködpára. Az legfeljebb plátói rajongás tárgya lehet, aminek persze megvan a maga helye.  Az egyik az ideál, a másik annak földi mása… vagy valami hasonló. Ez a dolgok elvi megalapozása. Aztán persze lehet, hogy egyáltalán nincs igazam.

És mindemellett még ott a gyakorlat is: a kövér tenor meg a kövér szoprán sztereotípiája. Nyilván van ennek alapja, noha messze nem eszik már olyan forrón azt a kását. De egészen biztos az is, hogy az operában mindig a hang lesz az elsődleges. Nem a színészi képességek, nem a szépség vagy trendi testalkat, még az sem, mennyire szimpatikus, hiteles egy figura vagy mennyire nem az. A hang a teremtő erő,  és egy Pavarotti-kaliberűt soha nem fognak mellőzni azért, ahogyan a “gazdája” kinéz. (Más kérdés, mit engedhet meg magának egy tenor, mert hogy állandó és masszív hiány van belőlük, míg pl. szopránokkal akár Dunát is lehetne rekeszteni, ha nem is tényleg konkrétan…)

Szemelgető. Köztük néhány exceptionally handsome.

A magyar gyöngyhalász

Ha már crossover, legyen kövér!

Évekig éltem tévedésben. Nem tudom szebben mondani, és hát ez is az igazság, teljes szívemből utáltam Bizet az A gyöngyhalászok című, kevésbé ismert operájának nagyon is jól ismert tenoráriáját (Je crois entendre encore), illetve csak hittem én, hogy azt.

Megboldogult gyermekkoromban ugyanis unásig lehetet hallani Vámosi János – most már tudom, autentikusnak csöppet sem nevezhető-  slágerét: az A gyöngyhalászt, ráadásul nagymamám sűrű sóhajtozásai közepette, hogy az milyen szép és szomorú. Jegyezzük meg, hogy nagymamám mindent szeretett ami szép, és pláne mindent, ami szomorú, hogy apukám szavajárását idézzem, mindent, ami a keserűség újabb diadala… Engem meg direkt bosszantott az a tömény szenvedés és butaság, ami áradt a dalból, ráadásul nem is igazán értettem, mit akarnak tőlem vele.

Íme a szövegezet:

Vámosi János : A gyöngyhalász

A tenger felett, bíborban úszik a fény,
Tűzcsókkal várja a holdas éjszakát.
A szívem remeg, lágy szellő hozza felém
A gyöngyhalászok szomorú sóhaját.

A gyöngy, a drága gyöngy
Ott fekszik lenn a tengeren.
Leszáll a gyöngyhalász
És vége már, ha nem vigyáz
Egy gyöngyszem ott a lét,
Így küzdi át az életét.
Nincs sírkereszt, csak néma gyász,
Ha örökre elmerül a gyöngyhalász.

Egy gyöngyszem ott a lét,…
…Ha örökre elmerül a gyöngyhalász.
A gyöngy, a gyöngyhalász.
A gyöngy, a gyöngyhalász.

A “tűzcsók” meg a “holdas éjszaka” mint háttér még oké, ha kissé giccses is, lehet vele valamit kezdeni: ott ülnek a szélben a gyöngyhalászok és belesóhajtoznak. De aztán hogy ez valami kenyérkereseti, megélhetési dalocska lenne vagy mi a bánat, szolidaritásból született nóta vagy mi, netán munkavédelmi szösszenet, esetleg a zsarnok kapzsisággal szembeni protestsong…, föl nem foghattam. És vajon hogy illeszkedhet mindez az operába? Mivel egyáltalán semmiféle elképzelésem nem volt magáról a darabról, soha semmit nem hallottam róla, tulajdonképpen nem is érdekelt. Már csak azért sem, mert ha egy akármilyen librettó képes arra a nyilvánvaló ostobaságra, hogy sírkereszteket hiányol a kereszténynek véletlenül se gyakran nevezhető gyöngyhalászok nem létező sírjáról, az megérdemli, hogy negligáljam.

Aztán jött a meglepetés. Már nem pontosan emlékszem, hogy történt, valószínűleg volt egyszer egy elég jó tenor, akitől hallottam az eredeti áriát, és aki eléggé fölpiszkált ahhoz, hogy alaposabban a dolgok mélyére nézzek.

A librettóból:

NADÍR
Felkavar hangja újra, meghat, elbűvöl engem,
őrült a vágy, amely perzselve éled bennem.
Ó jaj, bárhova nézek én, előttem áll,
hol hívogatva int, hol a távolba száll…
Nem, nem! Megöl a kín, önvádam tüze lobban,
nem tudja Zurga még, hogy álnok, hazug voltam.
Megszegtem esküszóm, mert látni vágyva őt,
folyton utána jártam,
követtem, bárhol járt,
eltakart éjsötét
s minden erőm elszállt,
mikor szép énekét
könnyű szél hozta lágyan…
E dallam csendül, érzem,
a pálmalombon át,
így búgja csöndes éjben
vadgalamb a bánatát…
Ó éj, ó bűvös égbolt,
csodálatos varázs,
tündéri, édes arcvonás,
égi látomás – de szép volt!
Csillagfényes éjszakában
olykor varázsa visszatér,
félrelebben fátyla lágyan,
hogyha kél a parti szél…
Ó éj, ó bűvös égbolt,
csodálatos varázs,
tündéri, édes arcvonás,
égi látomás – de szép volt!
Bűbájos látomás,
ne szállj, ne szállj tovább!

Nyilván ez sem Ady Endre, nem is vártam hasonlót, meg aztán a fordításban sem lehet teljesen biztos az ember, de ami a lényeg: ennek a szövegnek semmi köze szegény Vámosi Jánoshoz. Ez egy boldog, nosztalgikus révületben született, szinte buja vallomás. Hol vannak itt halálraítélt gyöngymunkások? Ez az ária egy csodálatos lányról szól, egy fájdalmasan szép emlékről, amitől soha nem szabadulhat a férfiember, nem pedig a gyöngyhalászati lét egzisztenciális problémáiról… Micsoda megkönnyebbülés! Akár szerethetem is.

Azóta persze már túlvagyok a Vámosi-féle Onedin-járaton meg más hasonlókon – a Jóisten nyugosztalja őket! -, úgyhogy tudom, mekkora hiba volt a régi, gyerekkori nóta alapján ítélni.

Na de azért gyorsan szögezzük le:  ez tipikusan NEM az a crossover, amit díjaznék.

Juhász Gyula: A Caruso

Mikor Pesten a Caruso,
A szívnyúzó amoroso
Énekelt,
Lipótváros lánya, nője
Mind szívgörcsöt kapott tőle,
Rémeset.

A férfiak persze szidták
A pocakos tenoristát,
Aki csak
Azzal hat, hogy magas Céket
Jól kibúgat, jól kibéget,
Jól kiad.

De fordul a sors kereke,
Tenorista is bereked
És befagy;
Megszökött ma felesége, –
Ó irgalom magas Céje
El ne hagyj!

Már ezután van reményem,
Hogy nemcsak borbélylegényben
Hisz a nő,
S bár a műfajom csak líra,
Akad nékem is egy igaz
Szerető!

1908.

Némi tudományos magyarázat a fenti szívgörcsökre, melyek a pocak ellenére is taroltak, mint a vírus.

A bel canto és a magas “C”

A magas “C” fogalma elválaszthatatlanul összekapcsolódik a legnagyobb bel canto-tenoristák nevével. A magas férfihangot már a kasztráltak korában, a 17. és 18. században is ünnepelték. A 19. században a kasztráltak szerepkörét egyfelől a primadonnák, másfelől a tenorok vették át. A tenorhang a természet különleges ajándéka. Különlegessége abban áll, hogy a kényelmetlen és természetellenes hangfekvésben a hang sugárzó erővel és színnel, hősies pátosszal szólal meg. A jó tenorhang ritka, mint a fehér holló. Tíz kiváló basszistára és húsz jó szopránra esik egy igaztán jó tenorhang. Tenoristának születni kell. A belcanto-tenoristának más a hangszíne, mint a Wagner-tenoristának. Utóbbinak nagy kitartásra és harsonaszerű átütő erőre, sőt bizonyos fokig monumentális hangra van szüksége. A belcanto-tenorhangot lágy szépség és természetesség jellemzi. Az enyhe klíma, a Földközi-tenger közelsége, a barátságos táj, a simogató napfény, a langyos levegő és és még számtalan más mediterrán tényező játszik szerepet abban, hogy a tenorista igazi hazája a dél, Itália és Spanyolország.

(700. oldal)

Opera. Zeneszerzők. Művek. Előadóművészek., szerk: Batta András, Vince Kiadó, 2006. 

 

Csak a nőkért van minden, ebből is látszik, mert hogy képesek a rajongásra. Hogy tartanák el a tenorok az operaházakat, kérdem én, ha az a sok nő nem sajnálna pénzt, fáradságot, időt, energiát, hogy áldozhasson bálványa oltárán. A férfiak – ebből a szempontból – megbízhatatlanok.

Philippe Jaroussky Vivaldit énekel

Ezt a jóembert Philippe Jarousskynak hívják, fajtájára nézve pedig kontratenor.

Véletlenül sem szeretnék valami nagy szakértőnek tűnni, nem vagyok pontosan tisztában a kontratenorság ágaival s bogaival, de meggyőződésem szerint valahogy így énekelhetnek az angyalok. Bár még igazi angyallal sem találkoztam, ’cause angels are so few, ahogyan a nóta is tartja, úgyhogy biztosra ezt se vegye senki! Megjegyzem, a kontratenorok is so few, nagyon-nagyon so few, még inkább, mint a mezei tenorok, pedig azokból is alig akad. Ráadásul Philippe tökéletesen úgy néz ki, mint aki nem is erről a világról való. Gyanús… 

Viszont nagyon szép. 

 

Vivaldi: Vedro con mio diletto

Ilosfalvy Róbert (1927-2009)

Bár már nagyon túltengek, de azért ezt nem hagyhatom szó nélkül. Pár nappal ezelőtt meghalt Ilosfalvy Róbert.

Nemes egyszerűséggel neki – és anyunak – köszönhetem az operát, az ő lemezén keresztül fogott meg a műfaj. Az ő hangja és áriái keltették föl az érdeklődésemet, hogy mi is rejtőzik azok mögött a csodás "dalok" mögött, amiket olyan szépen énekel. Ramerrez áriájától azóta is, folyamatosan kiráz a hideg.

Sokkal többet nem tudok róla mondani. Isten nyugosztalja!

Orphée mint férfi, Orphée mint nő

Egyszer karácsonyra kaptam egy nagyon szép DVD-t ajándékba: Gluck Orfeuszát Sydneyből. A címszerepet az a David Hobson énekli, akit már a Luhrmann-féle Bohéméletben megszerettem – nem is lehetett őket nem szeretni -, és itt sem csalódtam. Nem igazán ismerem az ausztrál operajátszást, emlékeim szerint ezen a két előadáson kívül nem is láttam tőlük soha semmit. (Vagyis dehogynem! Talán egy ősrégi Normát Dame Joan Sutherlanddel, de azt meglehetősen porosnak és élvezhetetlennek találtam, készséggel elhiszem, hogy a magam fogyatékosságai okán.) Tényleg kiesnek valahogyan a képből, az én szemszögemből legalábbis, pedig ez a két előadás – nem kis mértékben Hobsonnak is köszsönhetően – igazán remek!

Ez a Gluck-opera párizsi változata volt, ezért küzd tehát tenorunk a magasságokkal és a cikornyákkal, nem pedig egy hölgy, aki ugye alt. Eme tény, meg kell valljam, sokat lendített érdeklődésemen. Kevés kivételtől eltekintve ugyanis valami bajom van a nadrágszerepekkel. Talán életem legelső élő operaélménye ebben a ludas, a Hunyadi László, melynek “igazságos Mátyás királya” – legnagyobb bánatomra – csöppet sem Helyei Lászlóra, annál inkább a sarki bolt hentesnénijére hasonlított, ráadásul ez a Mátyás király – akkor még ugyan nem éppen király – meglehetősen sokat és idétlenül szökdécselt “anyácskája” körül, amit fölemlegetni, tudom, gonoszság tőlem, azonban tény. Rémes volt! 

Orfeusz is férfi, noha jelképes meg művész, és vannak régi szokások, meg felül is emelkedhetünk… de én alapvetően úgy voltam vele, hogy szimbólumok ide, művészeti átlényegülés oda, ha szerelem, akkor legyen már férfi az a szerencsétlen! Noha már akkor sem tartottam kizártnak, hogy fölkutatok akár több olyan Orfeusz-előadást is, ahol nő alakítja a művészetek örök bajnokát. Voltak is tippjeim számosan, de azért elsőre jó volt ez így. Az előadás finom volt, Hobson hangja megindító, egyszerűek a jelmezek, a díszletek, mégis hatalmas megjelenítő erővel bírt minden. A Kar, a táncosok és az énekesek félelmetes csoportot alkottak, minden hangjuk, mozdulatuk hatott. Tiszták voltak a szimbólumok: a fekete és a fehér, a világokat összekötő életfa, az égből aláhimbálódzó hinta, a kés… Jó kis előadás volt az, nem volt vele semmi baj.

Aztán most itt van ez.

 

Christoph Willibald Gluck: Orphée et Eurydice
(Orphee: Magdalena Kozena, vezényel: John Eliot Gardiner)

Nagyon szeretem ezt a zenét. Kezdetektől szerettem, de itt még hatásosabb és szebb, mint amilyenre emlékeztem. Nem is csoda, hogy meghatódik tőle minden fúria. (Az történik éppen, hogy Orfeusz indulna az alvilágba, de a fúriák nem akarják továbbengedni, mire ő csodás énekével elvarázsolja és meggyőzi őket.)

Robert Wilson rendezésében pedig nemcsak elviselem, de direkt csípem, hogy nadrágszerep az örök dalnoké. És Kozena hangja! Szenzációsan jó ez a jelenet.

Megjegyzés a legmagasabbakhoz

“A francia géniusz jóvoltából méltóságát visszakapott osztrák/német-olasz opera mellett kuriózum a német regényből formált francia operának, Massenet Wertherének 2004-es párizsi, koncertszerű előadása. Az 1892-ben bemutatott opera címszerepe eredetileg tenor. E magas férfihang a XVIII. század második felétől vált a komikus vagy intrikus szerepkör képviselőjéből a hősévé, aki általában hősszerelmes. De a hős nemcsak igazi férfi, hanem (Akhilleusz óta tudjuk) sebezhető is, általában tragikus hős. A tenorhang fénye paradoxont fejez ki: igazi, de nem normál férfit, aki általában magában hordozza a bukást – a normál férfihang a bariton.”

FODOR GÉZA
La carte de Tendre

ÉS, 2006. November 10., 45. szám

Mindig bírtam a baritonokat. Ahogyan a trónjukat vesztett királyfiakkal is szimpatizálok, meg a “lehetetlen” hősszerelmesekkel vagy a meg nem értett zsenikkel. De még ha basszus, az se baj! A magányosan bolyongó Fülöp király sokkal érdekesebb, mint Carlos. Vagy nem?

A legmagasabbak

Nem szeretem, amikor cirkuszi mutatványosként méregetnek, méregetjük az énekeseket, de el kell ismerni, ez is az operajátszás része. Nem vagyok hajlandó arra sem, hogy megfeledkezzek róla: ez színház, dráma, játszani kell, nem egyszerűen csak énekelni, mint valami gép, amely képes – megfelelő és ritka körülmények között, illetve már ki hogy tudja, bírja – csúcsra járatódni, és (közel)tökéletes hangokat eregetni magából. Nem! Többet akarok! Ugyanakkor elismerem, hogy a zenei, az énekesi teljesítmény alapvető. Sőt! Az emberi hang olyan csodás dolog, hogy kevés más tud szebb élményt és mélyebb benyomásokat okozni. És kétségkívül kíváncsi az ember az extremitásokra. Most itt egy csokor. Donizetti, Rossini, Bellini – nem kímélték magukat meg az alapanyagot. Érdemes végignézni, hány példával szerepelnek az impozáns sorban…

Tenorok a magas D fölött

Érdekes persze a háttér is. Egyrészt a hangképzési oldal: hányféleképpen szól egy hang, a tenor hang milyen fajtái léteznek és egyebek. Másrészt az, hogy milyen szimbólumok állnak mindemögött. Ki a hős, ki az igazi férfi, mitől vonz a magas hang, mit jelentenek a tenor brillírok mögött az érzelmi csúcspontok…? Mert hát el kell ismerjük: az opera igazi sztárja a tenor. És ez biztosan nem véletlen. Rendületlenül kutakodom a témában.