O mio babbino caro többször és többek között

Húsvét van, ráérek.

Hayley Westenra

Sissel (Kyrkjebø)

Megint két crossover előadás. Szerintem az egyik jobb, mint a másik, de nem árulom el, melyik, döntse el mindenki maga!

A YouTube-on látható egy videó Charlotte Church-csel is, tizenhárom évesen próbálkozik ezzel az áriával, de mert szétcsúszik benne hang és kép, inkább hagyom ott, ahol van. Meg aztán a produkció maga sem nyűgöz le, meg kell valljam, bár igaz, ami igaz, tizenhárom évesen – nyilván – a közelében sem jártam annak, amit ez a(z akkor még) kislány produkált. Vannak nézhető-hallgatható igazi operista felvételek is azért, ha valakit éppen az érdekel…

A húsvétra való tekintettel elég sokat néztem tévét, meglepetésemre az m2 kitett magáért, levetítettek egy 1988-as zenés tévészínházas produkciót, Mascagni Parasztbecsületét. Aktuális, húsvéti kórus nélkül szinte nincs is feltámadás. Annak idején, 88-ban is láttam a filmet, úgy emlékeztem, Dörner György egészen kiváló Turiddu, még ha csak tátog is Csák József “szinkronhangjára”. Tényleg jó fazon, illik hozzá a szerep, de mindez édeskevés ahhoz, hogy igazán élvezhető műsor kerekedjék ki a dologból. Csalódás volt. Jobbra emlékeztem. Ha már Parasztbecsület, ajánlom inkább a YouTube-ot, José Curát és a (szinte) mindig csodás Waltraud Meiert. Abban a felvételben van spiritusz. Úgy énekelnek, mintha élnének. Szánalmas, de föl is kavar egyszerre az az érzelmi nyomorúság és az a fájdalom, ami árad abból, amit csinálnak. Nem is láttam talán még jobbat, ami ezt a kettőst illeti. A tévészínházas változat viszont – sajna –  kevéssé elégítette ki furcsa kis igényeimet, melyek szerint néha szeretek emberek látni, amint éppen nagyon szenvednek…

A másik tökéletes meglepetés “szörfözés” közben ért ma délelőtt: parabolás adóink között egy újonc, valami lengyel kulturális csatorna, és ráadásul éppen Ponnelle Hamupiőkéjét játszotta Rossinitől. Igazi könnyed, szellemes, üdítő darab és rendezés, többször láttam, mindig szívesen nézem, úgyhogy nagyon megörültem neki. Még jobb napom lett tőle, mint amilyennek az indult. Most már csak a locsolókat éljem túl…

Edgar

01_edgar_0

Ma délelőtti elkeseredésemben – a tizenkettedik orrszarvú és a negyvennyolcadik sivatagos túlélés után, helyett – a Mezzora kapcsoltam, és valamire nagyon ráérezhettem, mert pont akkor kezdődött Puccini Edgarja. Részeleteket hallottam már korábban is ebből az operából, de egyben még soha az egészet. Annyira nem is hajtott volna tán a kíváncsiság soha, hogy magam menjek utána, de most lám épp az orrom elé került, hát akkor nosza: nézzük meg! 

Nem csodálom a feledés homályát. Nyomokban hasonlít Puccinire a zene, de azért hasonlít, néhol kifejezetten szép. A  sokkal nagyobb baj a történet meg a libretto,  a “forgatókönyv”. Rém zavaros és szájbarágós, meg még nevetséges és patetikus is helyenként. Túl sok minden történik, és túlságosan harsány minden. Talán az rá a legjobb szó, hogy zaklatott. Annyira furcsa és kusza, hogy időnként elbizonytalanodtam: tényleg az első felvonástól játsszák-e a darabot, folyton az volt az érzésem, hogy egy sor dolgot nem tudok, amit pedig kellene… hogy kerülnek elő és micsoda emberek, kik ezek, mit akarnak, mit és miért csinálnak? Úgy nagyjából persze minden kiderült, de a bonyolultság helyett jobbak lettek volna valami a néző számára is könnyűszerrel érthető, föllelhető, igazi motívumok meg érezhető, tapintható emberi viszonyok. Nem csodálom, hogy Puccini küzdött a komponálással! 

Aztán az se lett volna nagy baj, ha a második felvonásban nem felejtenek el néha feliratozni, mert bár ugyan csak franciául, de azért szívesen követtem volna szorosabban az eseményeket. Egy olyan operánál, amit az ember nem ismer alaposan – és az Edgar esetében erre elég sok esély van, számíthat rá a tévés népség is -, szeretné tudni, mit is énekelnek pontosan az adott dallamra, zenére. Mert hogy ennek van jelentősége. Jó esetben.

A rendezés különösebben nem hatott meg, de hát a darab se nagyon, úgyhogy talán nem is a rendezéssel kellene igazán foglalkozni. Voltak igazi, jó pillanatok, de ezért leginkább az énekeseknek lehetünk hálásak. Akik egyébként szintén nem sziporkáztak olyan nagyon-nagyon, talán José Cura hangja is megfakult más kissé, bár a szerep, a figura jól állt neki. A hölgyeket meg nem is igazán ismerem, mindenesetre számukra sem lehetett valami elképesztő kihívás a karakterformálás. 

Azért nem volt ez olyan rossz, csak épp nem az igazi. Szegény Edgar Gianni Schicci mellet az egyetlen férfi címszereplő Puccininél. A hölgyek több szerencsét hoztak a Maestronak: Manon Lescaut, Tosca, Pillangókisasszony, A Nyugat lánya, Angelica nővér, Turandot… Maradok nőpárti.

 

Puccini: Edgar (az eredeti, négyfelvonásos változat)

Teatro Regio de Torino, 2008.

vezényel: Yoram David, rendezte: Lorenzo Mariani

Edgar: José Cura, Fidelia: Amarilli Nizza, Tigrana: Julia Gertseva, Frank: Marco Vratogna, Gualtiero: Carlo Cigni

Exceptionally handsome…

A minap érdeklődőtt tőlem kedves barátném, hogy vajon miért nincsenek jó pasik az operaénekesek között, ezen ő már annyit gondolkodott. A kérdés remek, mondhatni: húsbavágó, talán nem is olyan egyszerű, ráadásul vannak. Megnyugtatására közös erővel fedeztük és térképeztük föl alaposan a következő blogot, melyhez hasonló jó szórakozást mindenkinek ezúton is kívánok. Csupa bariton, leginkább izompólóban vagy még inkább anélkül. A választék eléképesztő.

De hogy is van ez?

Ugye legfőképp a tenorokat sztárolják, őket ismeri a nagyközönség, ők az operavilág ikonjai, elsőszámú reprezentánsai. Belőlük meg nagyon kevés van, így aztán statisztikailag nehéz.  Hogy valaki tenor hanggal – ráadásul kivételes tenor hanggal – szülessen és még jó pasinak is, háááát… elég kis eséllyel bír. (Bár történt már ilyen, nem tagadjuk.)

Ezzel szemben a baritonokat meg a basszusokat körülbelül a kutya sem ismeri az operarajongókon kívül, vagy csak kevesüket. Ráadásul az ő hangjuk viszonylag későn a legtündökletesebb, nem huszonévesen, szerepkörük sem a hősszerelmesé: unalmas, öregedő férjekért, féltékenykedő lúzerekért meg nem szoktunk epekedni. Persze vannak kivételek. Az ördögi gonoszok, a szívtelen szívrablók, a zavart lelkü különcök mindig is számíthattak a nők csodálatára, nincs ez másképp a zenés színház környékén sem.

Elvileg is érdekes ez a kérdés, mert hogy az igazán férfias hang ugyanakkor meg éppen a baritonoké (és a basszusoké), a tenorok: kivételek. Szinte természet fölöttiek. Hiszen épp attól (is) különlegesek és hősök, hogy a hangjuk nem átlagos. Valahogy nem igazán emberiek. Így aztán különösen nem azok a főképp a hangjukért imádott, igazán tenor tenorok. Pláne a líraiak. A macsó Cura vagy a rajongott Domingo például egyáltalán nem ez a kategória, mindketten a baritonokhoz állnak közel hangszínben, férfiasabbak is az átlagnál, plusz meglehetősen drámaiak. Talán ezért lehetnek a nők imádatának elsőszámú tárgyai. A legfinnyásabb operamániások viszont fanyalognak, és csak legyintenek, ha róluk van szó: nem kivételes hang az övék, nem áll el a hallgató lélegzete pusztán attól, ha kinyitják a szájukat.      

(Van itt persze egy másik kérdés is ezzel szoros összefüggésben: mennyire a puszta énekhang és mennyire a karizmatikus személyiség, a színészi játék – ne adj Isten a rendezői koncepció – kell álljon egy-egy operaelőadás középpontjában. De ez messzire vezet és tényleg nem értek hozzá. Nem mintha az eddigiekhez értenék, de beszélni kiválóan tudok bármiről.)

Velük szemben a par excellence tenor minden, csak nem férfias a hangjával – más kérdés, hogy esetleg a kinézetével sem -,  ezért aztán szóba se jönnek jó pasiként. Semmiféle szempontból. A jó pasi kategóriája nagyon is földi, materiális kategória, nem pedig valami éteri, angyali, megfoghatatlan ködpára. Az legfeljebb plátói rajongás tárgya lehet, aminek persze megvan a maga helye.  Az egyik az ideál, a másik annak földi mása… vagy valami hasonló. Ez a dolgok elvi megalapozása. Aztán persze lehet, hogy egyáltalán nincs igazam.

És mindemellett még ott a gyakorlat is: a kövér tenor meg a kövér szoprán sztereotípiája. Nyilván van ennek alapja, noha messze nem eszik már olyan forrón azt a kását. De egészen biztos az is, hogy az operában mindig a hang lesz az elsődleges. Nem a színészi képességek, nem a szépség vagy trendi testalkat, még az sem, mennyire szimpatikus, hiteles egy figura vagy mennyire nem az. A hang a teremtő erő,  és egy Pavarotti-kaliberűt soha nem fognak mellőzni azért, ahogyan a “gazdája” kinéz. (Más kérdés, mit engedhet meg magának egy tenor, mert hogy állandó és masszív hiány van belőlük, míg pl. szopránokkal akár Dunát is lehetne rekeszteni, ha nem is tényleg konkrétan…)

Szemelgető. Köztük néhány exceptionally handsome.