Prokofjev: Háború és béke

haboru-es-beke

Ma is háttértévéztem egy kicsit, Prokofjev Háború és békéje ment a Mezzon, amire már régóta nagyon kíváncsi voltam. 

Sajnos nem tudtam az első hangtól az utolsóig mindenre tökéletesen figyelni, de azért igyekeztem, nehogy lemaradjak valamiről. Ráadásul ez olyan darab, ahol fontos követni a szöveget, mert ha nem vagyok vele tisztában, pontosan miről is van szó, elvész a lényeg, hiszen nincsenek zárt számok, csak “végtelen dallam”. Mindezt oroszul, francia felirattal, időnként fél szemmel abszolválni, nem volt teljesen zökkenőmentes feladat, de azért valamennyire sikerült. Sokkal jobban, mint amire eleve számítottam.

A darab két része (első a béke, második a háború) közül, úgy vettem észre, a második, a háború sikerült talán jobban. Elég vicces Kutuzovot és Napoleont látni a színpadon, amint Borogyinó előtt, alatt énekelnek, de vannak itt erőteljes kórusok, igazi drámai feszültség meg hazafiság, ami kell. Ez utóbbi talán kicsit több is a soknál, már ami az én ízlésemet illeti, de Tolsztojhoz meg a második világháborúhoz képest – amikor is az opera keletkezett -, mindez érthető. És semiképp sem ízléstelen. Ami pedig egészen szép és megható, számomra mindenképpen a darab egyik, ha nem a csúcspontja, az Andrej herceg halála a darab végefelé. Nathan Gunn nagyon impozánsan haldoklik, Olga Gurjakova pedig finom és szenvedélyes Natasa. 

Pierre figurája (Robert Brubaker) is találó, bár engem kicsit Schubertre emlékezetet, pontosabban arra az alakra, amit szegény Schubertből szoktak csinálni a Három a kislány c. – meggyőződésem szerint rémületes – darab ürügyén. Esetlen, visszahúzódó, intellektuális, arany szíve van, de azért valami kis karizma elfért volna mindemellett… Persze ezt Tolsztojon kellene inkább számonkérnem, azt hiszem. Az opera úgyis inkább a herceg és Natasa szerelmét helyezi a központba. (Jut eszembe, az első rész báli jelenete egészen megkapó.)

Szeretem Prokofjevet, a Rómeó és Júlia zenéje a világ legszebbjei közül való, azt hiszem, és ebben a darabban sem csalódtam. Nagyon szép zene ez is. Érdekes kérdés persze, hogyan lehet “megzenésíteni” egy regényt, hogyan lesz abból dráma, konfliktusokra épülő opera. Hát nem lesz. Vagy legalábbis nem úgy lesz, ahogyan a vérbeli operákat elképzeljük. Lírai jelenetek sora ez inkább, különösen az első rész, amolyan melankolikus életképek lánca, ami egyébként is olyan jól megy és jól áll az oroszoknak. A nagy mesefolyamban az igazi drámát elsősorban a háború és Moszkva védelme, a hazaszeretet motívuma képviseli.

Egy szó, mint száz: itt egy újabb darab, amibe alaposabban bele kell bújnom.

(Egyébként mindig tűnödőm azon egy sort, amikor arrafelé járok, hogy egészen elképesztő módon minden zseni a YouTube környékén lézeng. Annyira tudja mindegyik, hogyan kell és hogyan nem szabad énekelni, kit érdemes egyáltalán figyelemre méltatni énekesként, és ki a selejt. Kérlelhetetlenek és magabiztosak a végtelenségig. Körülbelül azon a színvonalon megy időnként a diskurzus, mint annak idején az általános iskolában gyúrták egymást a “depesesek” meg a “duránosok” az osztályban. Őrület!)

Szergej Prokofjev: Háború és béke,  Opéra National de Paris, 2000.

Közreműködik az Opéra National de Paris zenekara, vezényel: Gary Bertini, rendezte: Francesca Zambello.

Nathan Gunn (Prince Andrej Bolkonszkij) 
Olga Gurjakova (Natasa Rosztova) 
Margarita Mamszirova (Szonya)
Robert Brubaker (Pierre Bezuhov gróf) 
Jelena Obrazcova (Maria D. Akrosszimova) 
Elena Zaremba (Hélene Bezuhova)
Vaszilij Garello (Napoleon) 
Stefan Margita (Anatole Kuragin) 
Mihail Kit (Ilja A. Rosztov gróf) 
Anatolij Kocserga (Mihail  Ill. Kutuzov herceg)

Bobby McFerrin és a közönség

Bach-Gounod: Ave Maria, “Swinging Bach 2000” 

Helyzetjelentés – Titus Groan

Ahhoz képest, hogy úgy érzem, nem is igen szántam időt az olvasásra, hihetetlen tempóval haladok a cél felé. Alig maradt valami hátra a Titus Groanból.

Ha nagyon leegyszerűsíteném, miről is van szó, azt mondanám, karriertörténettel van dolgunk: a sztori egy tökéletes pszichopata mesterkedéseiről szól. Ő Steerpike. Miközben azonban lassan nyomul, gomolyog előre a történet, az a világ lesz az igazi  főszereplő, ahol, amiben a történet játszódik. Aprólékos, finom részletekkel teli, azt is mondhatnám, hogy cizellált szöveg ez, szinte-szinte szecessziós – bár ez így nyilvánvalóan butaság.

Ilyet én még sosem olvastam, és egészen lenyűgöz. A hangulata utánozhatatlan. A legfájdalmasabb humor, a groteszk és a szatírikus váltakozik a legfestőibb tájleírásokkal, a mesék varázslatai a karikatúraszerű alakok éles körvonalaival, a sötét kegyetlenség és üres feketeség a szeretet utáni sóvárgás legelementárisabb megnyilvánulásaival. 

Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy olvassa el, aki szeret “beköltözni” egy-egy regénybe.  

(Megjegyzem, egy-két csúnya, furcsa elírás van azért a könyvben, ráadásul a tartalomjegyzéket is elszámozták. Ez persze nem a szerző bűne, hanem a magyar kiadásé.)

Groteszk

goya_old-man-on-a-swing-1824_28

Francisco Goya : Hintázó öregember, 1824-28

Margarita

Találtam a hétvégén egy jó kis honlapot, egész kis szentélyét Bulgakov az A Mester és Margarita c. regényének.

Jó régen olvastam a regényt, sokkal-sokkal fiatalabb voltam, mint most, és noha már számtalanszor eszembe jutott, hogy megint el kellene olvasni, soha nem vettem hozzá végül a bátorságot. Annyira tetszett, annyira magával ragadott a hangulata annak idején, hogy féltem: csakis csalódás lehet az újabb olvasás vége. Aztán persze lehetne ám annyi eszem, hogy a remekművek éppenséggel nem ebből a csalódós fajtából valók…

Visszatérve a honlapra: valami egészen elképesztő, micsoda körültekintéssel és aprólékos szeretettel dolgozza föl a regényt és annak minden lehető körülményét. Háttér, írói életrajz, földolgozások, kiadások, inspirációk, Moszkva története meg hegy- és vízrajza… amit csak el lehet képzelni!  

És láss csodát: ehhez képest tudunk újdonsággal szolgálni a honlap gazdájának. Tatatatam! Produkció…!

Nóta:

Margarita

Egy évben egyszer 
nagy bált ad Messire, a hatalmas úr 
Ilyenkor fekszik 
a polgár az ágyában álmatlanul 

Margaríta, Margaríta 
Királynő voltál egy péntek éjszakán 
Margaríta, Margaríta 
Boszorkány lett egy leány 

Kimászik sírjából 
s hajnalig táncol a vendégsereg 
Elzüllött tündérek 
pezsgőbe fojtják a szerelmüket 

Jólelkű gengszterek 
szélhámos zenészek, nagy társaság 
Kártyákat kevernek 
idézik szellemed, szép új világ 

Gyémánttűz lángol 
az idő kitágul, és görbül a tér 
Reggel a tejboltban 
Künstlerné slafrokban csodát mesél 

Margarita, Margarita 
Királynő voltál egy péntek éjszakán 
Margarita, Margarita 
Boszorkány lett egy leány

(Illés Lajos-Bródy János, előadó: Koncz Zsuzsa, Élünk és meghalunk c. album, 1972)

Az úgy volt, hogy kiskoromban rengeteget hallgattam ezt a lemezt. Nagyon tetszett. Valószínűleg a szövegek fogtak meg, fantasztikusnak, rejtélyesnek tűntek, nem is tudom… egy óvodás fantáziáját nehéz ma már megértenem. Különösen ez a dal, aminek forrásáról, ihletőjéről természetesen fogalmam sem volt jó darabig, nem is emlékszem, hogyan világosodtam meg tulajdonképpen.

És ezzel nemcsak én voltam, lehettem így, mert a YouTube-on egy kedves fölhasználó home-made klipet fabrikált a dalhoz a Halloween szellemében, amihez persze annak szinte semmi köze, csak logikusnak látszik…

Titus Groan

peake

Máris nekiláttam egy újabb darabnak, semmi pihenés, mert már alig vártam, hogy megismerkedhessek egyik legújabb szerzeményemmel. Mervyn Peake Gormenghast-trilógiájának első kötete, a Titus Groan alig pár hete jelent meg először magyarul.

Szokás ezt az igazán különös regényt fantasyként aposztrofálni, de csak ezért biztosan nem jutott volna eszembe, hogy kezembe vegyem, nem vagyok ugyanis a műfaj elkötelezett híve. Lehet tőlem akár fantasy is, persze, nem feltélenül műfajok szerint válogatom meg az olvasmányaimat. Meg aztán az első negyven oldal tapasztalatai alapján nyugodt szívvel mondhatom, hogy ilyen alapon akár Hieronymus Bosch festményeit is nevezhetnénk a fantasy műfaj remekeinek. Az első fejezetek konyhai jelenetét pedig – mit jelenet, panoráma! –  akár id. Pieter Bruegel is megirigyelhetné. Groteszk a végtelenségig. És nem is lehetne más, mint angol.

Hihetetlenül jók a figurák is, nagyon szemléletesek, szinte rajzfilmszerűek. Ez nem is lehet véletlen, hiszen Mervyn Peak egészen kiváló képzőművész is volt, kitűnő illusztrációk kötődnek a nevéhez. Lásd legfölül!

Azon jóslatokból pedig, hogy az első ötven oldal, a barokkos körmondatok vagy az “idegesítő aprólékosság” kedvemet szeghetné, egy szó semi igaz. Valódi csemege ez a szöveg, mondom mindezt persze úgy, hogy mit sem sejtek arról, mennyiben könnyíti meg a dolgomat a fordítás, és milyen buktatókat rejthet az eredeti írás. Meg aztán az se biztos, hogy irodalmi ízlésemet tekintve normális vagyok…

Mervyn Peake: Titus Groan, Gormenghast-trilógia I. rész, Alexandra, 2008.

(fordította: Bakonyi Berta)

Utoljára Zsivago

Befejeztem a regényt, és azt kell mondjam: tetszett. Nem egy akciófilm pergő eseménysorára kell számítani, biztos kell az élvezetéhez némi hajlandóság, de aki szereti az orosz irodalmat, az valószínűleg nem csalódik benne.

A szöveg szinte teljesen végig Zsivago nézőpontjából szól, a halála után azonban – természetesen – mivel ez már többé nem lehetséges, például nem. Itt van helye annak, és ez az egyedüli helye annak, hogy Lara hangján is halljunk a nagy szerelemről. Arról a szerelemről, ami (talán a művészi alkotó munka mellett) egyedüliként volt képes Zsivagot szenvedélyre ragadni, és kibillenteni a kívülálló örökös szerepéből.

Micsoda szerelem volt az, páratlan, korlátlan, hasonlíthatatlan szerelem! Úgy gondolkoztak, ahogy mások magukban dúdolnak.

Nem végzetszerű volt a szerelmük, nem “emésztő szenvedély”, amilyennek hazugul ábrázolják a szerelmet. Azért szerették egymást, mert körülöttük minden úgy akarta: a föld a talpuk alatt, az ég a fejük felett, a fellegek és a fák. A környező világ talán még jobban szerette a szerelmüket, mint ők maguk. Az ismeretlen járókelők, séta közben a felsorakozó távolok, a szobák, amelyekben laktak, ahol találkoztak.

Igen, ez, ez egyesítette, kötötte össze őket legerősebben. Soha, soha, a fejedelmi boldogság önkívületének pillanataiban sem hagyta el őket az, ami érzéseikben a legmagasztosabb volt, s a legjobban lenyűgözte őket: gyönyörködtek a teremtésben, magukat is beleértették a kép egészébe, érezték, hogy hozzátartoznak a látvány szépségéhez, a világmindenséghez.

Ők ebben a közösségben éltek. És ezért nem vonzotta őket az az eszme, amely az embert a természet többi része fölé emeli, a divat szerint dédelgeti és bálványozza. A politikává változtatott hamis közösség elve szánalmas kontárság volt a szemükben, sohase értették.

(559-560. oldal)

Lara maga a természetesség, a természet Zsivago számára, valami egészen elementáris, ez számtalanszor és számos módon kifejeződik a regényben. Az utolsó sorokból pedig talán az is érzékelhető, noha csak nagyon messziről, hogy a kommunizmus és a forradalmak kritikája egyáltalán nem olyan sablonos és végletes a regényben, mint ahogy arra talán sokan számítanak.  Ez nem egy (ellen)propaganda regény.

A sok szöveg után egy kis levegő

406fried_oak-in-the-snow

Caspar David Friedrich: Tölgy a hóban, 1820-as évek

Álomvilág

Úgy tűnhet, kereszteshadjáratot hírdetek ellenük, de nem. Egészen véletlenül jutott eszembe ma délelőtt, hogy Zsivago kapcsán is aktuális ZárayVámosi.

Pedig épp csak pár napja történt, hogy a múltkori Gyöngyhalász miatt is egészen elszégyelltem magam, mert valamelyik tévécsatornán feltűnni láttam egy lelkes rokonukat, aki őrzi a lángot, és a rajongók parázsló lelkesedésének szítására tette föl az életét. Egy szó, mint száz: tényleg nem gonoszkodásból mondom, csak a szórakozás kedvéért…

Meg aztán az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a dolog messze nem (egyedül) a fent nevezett házaspár “bűne”. A zene ugyanis a híres és nevezetes nagyfilmből való, a hollywoodiból, ami már önmagában sem feltétlenül jelent garanciát a teljes hitelességre. Persze valószínűleg nem is kell neki. (Már eleve az fantasztikus, hogy jutott bárki eszébe Omar Sharif mint Doktor Zsivago! Egy a neurózisig érzékeny, szemlélődő, örökösen vívódó, velejéig értelmiségi szerepében a balalajkás Szahara vihara… Nem mondom, hogy az eredmény rossz, de az ötlet az valami egészen elképesztő.)

A dallam (Maurice Jarre szerzeménye) kissé szentimentális – ez az úgynevezett Lara-téma, és hát mi más is lehetne az igazi sláger, mint a szerelem, és – amennyire mozis emlékeimre támaszkodhatom-, különösen a varikinói időszak, Zsivago és Lara együtt töltött két hetének varázsa.

Így aztán a dalszöveg tulajdonképpen magyarázható. Ráadásul tél van, tehát a “gyémántmező” is jogos, nem beszélve a fenyőkről, ahol meg fenyő van, ott madár is.

Bradányi Iván szövege

Álomvilág,
Ez ami vár reánk,
Száz szép csodát
Ígér az éjszakánk.
Gyémántmezőn
Táncol a napsugár,
Szép zöld fenyőn
Dalol a kékmadár.
Szállj, szállj,
Gyere és álmodj már,
Szállj, szállj,
Míg gyönyörű álmod vár.
Éjfél után
Ragyog a csillagfény,
Álmok nyomán
Utánad szállok én.
Álomvilág
Ma végre ránk talál,
Boldog szívem
Csak téged vár, úgy vár.  

Elfáradt fenn már az ég,
Az alkony a szobánkba lép,
Bújj ide hozzám és aludj el szépen,
Álmodni jó, álmodni szép… 

Álomvilág…

A regény persze más. Néhány ihletett pillanat és a legsötétebb kétségbeesés váltogatja egymást. Varikino menedék, de gyötrelmes, vészjósló, borzongató hely, a világvége, ahol igazán élni nem lehet. Ha “álomvilág”, akkor abban az értelemben az, hogy semmi köze sincs a valósághoz, az élhető lehetőségekhez. A teljes ellehetetlenülés végállomása, érzelmi és egzisztenciális értelemben egyaránt.

Zsivago a következőképp jut elhatározásra:

… Hadd legyünk egy kicsit magunkban. Menjünk, szívem! Vegyük el, égessük el egy hét alatt azt a fát, ami egy egész esztendőre elegendő volna annak, aki lelkiismeretesebben gazdálkodik!

És megint, és még egyszer! Bocsásd meg a szavaimban fel-feltörő riadalmamat! Mennyire szeretnék úgy beszélni veled, hogy ne legyen benne ez a bárgyú pátosz! De hát csakugyan nincs más választásunk. Nevezd, ahogy akarod, de valóban a halál kopogtat az ajtónkon. Kimérettek a napjaink, csak azokkal gazdálkodhatunk. Használjuk fel őket kedvünk szerint! Fordítsuk az élet elbúcsúztatására, utolsó együttlétünkre, mielőtt elválnánk! Búcsúzzunk el mindentől, ami kedves volt nekünk, megszokott fogalmainktól, attól, ahogy elképzeltük az életünket, és amire a lelkiismeretünk tanított, búcsúzzunk el reményeinktől, búcsúzzunk el egymástól! Mondjuk el egymásnak még egyszer titkos éjszakai szavainkat, nagy és csendes szó az mind, mint annak az ázsiai óceánnak a neve. Nem véletlenül állsz itt életem végén a hadak és zendülések egének alján, titkos, tiltott angyalom, a kezdeténél is te jöttél fel gyermekkorom békés mennyboltjára.

(477-478. oldal)

Vagy ahogy Lara fogalmaz:

Nem kímélném magam, sőt a törődés lenne a boldogságom, csak tudnám, hogy van valami célja. Juttasd eszembe minden percben, hogy mi azért vagyunk itt, hogy együtt legyünk! Bátoríts, ne hagyd, hogy gondolkozzam! Mert szigorúan véve, ha józanul nézzük, hogy mit csinálunk, mi történik itt: megszálltunk egy idegen otthont, betörtünk, használjuk, és állandóan hajszoljuk magunkat, nehogy észrevegyük, hogy nem élet ez, hanem színi előadás, nem komolyan csináljuk, hanem “játékból”, ahogy a gyerekek mondják, bábszínház, kutyakomédia.

(485-486. oldal)

Persze igazából nem várom ám el, hogy a sláger köszönő viszonyban legyen a regénnyel. Más a dolguk.

Még mindig Zsivago

Hogy ne csak tájakat írjunk le, valami személyesebbet is szeretnék idézni. Talán azt is jól érzékelteti ez a részlet, hogy milyen tartózkodó és finom a  szöveg minden borzalom ellenére is, amit helyenként ábrázol.

Több mint két hónap telt el azóta, hogy egy városi útjából nem tért haza este, hanem ott maradt Larissza Fjodorovnánál, otthon pedig azt mondta, hogy későn végzett a dolgaival, és a városban éjszakázott a fogadóban, Szamgyevjatovnál. Már régen tegeződött Antyipovával, Larának hívta, de az őt Zsivágónak. Becsapta Tonyát, mind komolyabbra forduló, mind megengedhetetlenebb dolgokat titkolt előtte. Ez hallatlan volt.

Imádta Tonyát. A lelki békéje, a nyugalma mindennél drágább volt neki. Kényesebb volt rá, hogy megbecsüljék, mint az édesapja, mint ő maga. Megbántott büszkesége védelmében a tulajdon kezével tépte volna szét a merénylőt. S lám, most ő maga volt az.

Otthon, családi körben bujkáló gonosztevőnek érezte magát. Gyilkolta az otthoniak gyanútlansága, megszokott kedvessége. Az általános, élénk beszélgetés közepette egyszerre csak eszébe jutott a bűne, megdermedt, és már nem hallott, nem értett semmit maga körül.

Ha az asztalnál történt, torkán akadt a falat, letette a kanalat, félretolta a tányért. Könnyek fojtogatták.

– Mi lelt? – csodálkozott Tonya. – Biztosan valami rossz hírt kaptál a városban. Becsuktak valakit? Vagy agyonlőttek? Mondd meg! Ne félj tőle, hogy felizgat! Megkönnyebbülsz.

Vajon valakit fölébe helyezett Tonyának, úgy csalta meg? Nem, ő nem választott, nem hasonlított össze senkit senkivel. A “szabad szerelem” eszméi, az ilyen szavak, hogy “az érzelmek joga és igényei”, távol álltak tőle. Közönségesnek találta az ilyen beszédeket és gondolatokat. Ő nem tépdeste a “gyönyör virágait”, nem számította magát a félistenek és felsőbbrendű emberek közé, nem kívánt magának kiváltságokat és előnyöket. Majd összeroskadt a rossz lelkiismeret súlya alatt. 

– Mi lesz ebből? – töprengett néha, s válaszra nem találva valami képtelenségben reménykedett, hogy történik valami váratlanul, és az majd mindent megold.

De nem történt. Elhatározta, hogy erővel elszakítja a csomót. Szilárd elhatározással ment haza. Bevall mindent Tonyának, kikönyörgi a bocsánatát, és soha többé nem találkozik Larával.

Igaz, hogy ez nem volt teljesen elrendezve. Most úgy érezte, nem tisztázódott eléggé, hogy szakít Larával, örökre, örökös örökre. Bejelentette neki ma délelőtt, hogy szeretne elmondani mindent Tonyának, s hogy ezután nem találkozhatnak, de most úgy rémlett neki, hogy túlságosan tompítva, nem elég határozottan mondta.

Larissza Fjodorovna nem akarta kínos jelenetekkel keseríteni őt. Látta, hogy amúgy is gyötrődik. Igyekezett minél nyugodtabban végighallgatni. A Kupec utcára néző oldalon, az előző lakók üres szobájábsan történt a kimagyarázkodás, amelyet Larissza Fjodorovna nem lakott. Lara nem érezte, nem vette észre, hogy úgy folynak végig a könnyek az arcán, mint a szemben lévő szobros ház kőszobrainak arcán az esővíz. Őszintén, nem színlelt nagylelkűségből halkan annyit mondott: “Tégy úgy, ahogy neked jobb. Énrám ne gondolj! Én mindennel megküzdök.” Nem tudta, hogy sír, nem törülgette a könnyeit.

(…)

Hirtelen a legeslegegyszerűbb gondolat szállta meg Jurij Andrejevicset. Minek az a nagy sietség. Nem vonja vissza, amit megfogadott. Meglesz a leleplezés. De hol van az megírva, hogy ma kell megtörténnie? Tonyának még semmit se mondott. Még nem késő elhalasztani a vallomást. Addig még egyszer bemegy a városba. Befejezi Larával a beszélgetést, mely mély lesz és meghitt, és megváltja őket a szenvedésektől. Istenem, de jó! De csodálatos! Milyen furcsa, hogy előbb nem jutott eszébe.

Tébolyult öröm fogta el arra a lehetőségre, hogy láthatja még egyszer Larát. Hevesen feldobogott a szíve. Előre átélte az egészet.

(341-343. oldal)

Aztán persze minden másképp alakul…