Húsz éve

Húsz évvel ezelőtt, 1990. október 25-én volt az első bérletes előadásunk az Operában. Illetve dehogy!  Az Erkel Színházban. Puccini Pillangókisasszonyát láttuk. Gimnazista voltam, ez volt életem vagy legalábbis kezdődő operrajongásom legelső előadása. Utólag visszagondolva nem vagyok benne biztos, hogy olyan nagyon kivételes, nagyszerű előadásról lett volna szó, sőt, de az élő zene, a játék, a hangulat engem egyenesen lenyűgözött. Napokig nem tudtam szabadulni a hatása alól. Ma már talán a felét se hinném, amit annak akkor ott, de ez egyálatlán nem fontos. Madama Butterfly megtette a dolgát, alaposan megfertőzött.

Hazafelé – még szinte teljes elvarázsoltságban – vettük észre, hogy valami nagyon készül a városban. Csütörtök éjszaka volt.

Emlékmentés (filmkoncert – Zeneakadémia, BÖF 2007. október 15.)

(Friedrich Wilhelm Murnau 1921-es némafilmje, a Nosferatu – Wolfgang Mitterer zenéjével orgonára és elektronikára.)
Tulajdonképpen meg sem lepődtem, hogy a Nosferatuhoz „orgonakíséret” született. Vagy ti még nem gondolkodtatok azon, miért kell épp a hangszerek királynője a Gonosznak? A Fantomnak az operaházból, Scarpiának a Tosca Te Deumjában, Mefisztónak a Faust templomi jelenetében. Talán pont azért, mert az orgona a királynő, a „legesleg”, ráadásul az áhítat, a templomok, a Mindenható hangszere, és ahogyan harmóniája, úgy disszonanciája is hatalmas és velőt rázó.

És akkor itt ez a film, benne a főhősök: egy tapadós nadrágú, pulikutya hajviseletű, rúzsos-csókos ajakú férfiú és annak kedves neje, akinek meg láthatóan egy masszív vérátömlesztésre, de minimum egy hathatós B-vitamin kúrára lenne szüksége, úgy világít az arca karikás szemei körül. Ez utóbbi nebántsvirág természetesen A NŐ, a naiva, akire mindig áhítozik a Gonosz. Az angyal, aki maga a makulátlanság, vagy ha nem is egészen az, de legalábbis „tisztán él és híven szeret”, és aki végül kötelességtudó „menyasszonyként” áldozatával megváltja a világot.

A másik oldalon támad Nosferatu, aki inkább hasonlít valami parazitára patkány-fogaival, hosszú, nyúlós, karmokban végződő kezeivel, pók-lábaival, elálló füleivel, boltos homlokával, mintsem napjaink szörnyeire, akiktől versenyt retteg a fél világ. Első pillantásra semmiféle elegancia nincs benne, semmi vonzó, semmi lenyűgöző, semmi magával ragadó, semmi olyasmi, ami pedig egy (a) Gonosztól joggal elvárható lenne. Időnként, szerencsétlen pára, még szánalmas is.

És persze ebben a filmben nincsenek hightech-megoldások, számítógép-vezérelt trükkök, nincs vérözön, nincs egy tisztességes közeli vér- és bélontás, semmi ínycsiklandó, pénztárrobbantó, statisztikákat döntögető felhajtás. Nem ezt szoktuk meg, nem ezt várjuk el mostanában egy rémfilmtől.

Azonban a film mégsem nevetséges! Kicsit sem az! (Jó, néha azért igen, például amikor Nosferatu hóna alatt koporsójával óvakodik újdonsült hajléka felé.) Mindig van ugyanis valami, valami groteszk, valami borzongató, valami meghökkentő, valami patetikusan rettenetes „kis- vagy nagyrőköny”, amitől futkározik az ember hátán a hideg. Legelsősorban ott van maga a zene, a „kíséret”: a szüntelen morajlás; a danse macabre-i DJ-ütemek; a néha-néha előbukkanó és végtelen szomorúságot árasztó, harmonikus dallamok; az effektek, hangok, zörejek. És ott a film ritmusa: a párhuzamosan futó szálak, az igazán izgalmas vágások, a kifejező tablók. Sem egyik, sem másik nem hagy sokáig nevetgélni.

Aztán pedig ott vannak a csodálatos képek a természetről: a szél, a tenger, a hegyek, a fák, a sziklák és megint a tenger… a csöndes tenger, a szeles tenger, a viharos tenger… és a viharos szélben a tenger partján két asszony, lobogó hajjal és ruhával, fehéren-feketén, remélve-vágyakozva, szomorúan-rettegve… Feledhetetlen képek! A lankás, szűk utca, rajta lassan halad lefelé négy-ötcsoportnyi fekete ruhás ember, mindegyik csoport vállán egy-egy koporsó… Nosferatu fekete, groteszk árnya a vakítóan fehér falon, kígyó-ujjainak árnyéka a fehéren vakító hálóingen, miközben a megváltó, angyali nő rettenete szinte kéjes aléltságba fordul át…

Ez a film szép. Wolfgang Mitterer zenéje nagyon sokat tett azért, hogy ezt ma este észre vegyük. Hálás vagyok érte.

Il catalogo é questo

Polgár László (1947-2010)

Fülöp királyként láttam, hallottam élőben.  Feledhetetlen élmény marad

Juliskáék

Minden mindennel összefügg, asszociációk sora az élet. Barátném legkedvencebbik barátja alkot most épp egy Juliskát – értse mindenki, ahogy akarja… nekem meg erről eszembe jutottak Grimmék, Engelbert Humperdinck meg a való világ kegyetelensége.

Hosszú évekkel ezelőtt láttam az Operában Humperdinck Jancsi és Juliska c. operáját, ami ugyan nagyon mély nyomokat annak ellenére sem hagyott bennem, hogy viszonlyag ismert, népszerű és méltatott opera, annál inkább a műsorfüzet, illetve annak tartalma. Elmesélte az ugyanis, mi a mese alapja, mi az eredeti sztori, honnan indult valójában a híresneves testvérpár története. Rég volt már, de a lényegre most is emlékszem. Nehéz elfelejteni.

Élt valaha Németországban egy Katarina neveztű cukrásznő, egy virágzó műhely és bolt birtokosa, akinek a háza a város mellett, egy erdő szomszédságában állt, és aki apai öröksége, egy igen népszerű sütemény titkos receptje okán igen nagy jómódban és elégedettségben tengette napjait.  A városban éldegélő konkurens tesvérpár férfi tagja, “János”, úgy határozott, hogy érdemes lenne Katarintát örökségestül, süteményreceptestűl feleségül venni. Na nem feltétlenül a lángoló nagy szerelem késztette erre, sokkal inkább az önös érdek, hogy a vetélytárs eltűnjön, sőt bekebeleződjön, hogy haszon, pénz, bőség, népszerűség rögvest kerekedjen, legyen aztán minden, mi szemnek és szájnak ingere… Csakhogy Katarina átlátott a szitán és nem állt kötélnek. A testvérek bosszúból boszorkányság gyanújába keverték, – kiváló lehetőséget szolgáltatott ehhez az erdőszéli házikó és a műhely, Katarina elvonultsága és magánya -, olyannyira sikeresen, hogy per is kerekedett belőle. Azonban a vádak nem állták meg a helyüket, Katarinát fölmentették. A testvérek végső elkeseredésükben így aztán mi mást tehettek, rágyújtották a  házát, amiben Katarina benn is égett, szörnyethalt…

Az opera  legismertebb részlete, a kettős – amit azért sokszor hallani, s aminek a szépsége hajlamosít arra, hogy megfeldkezzek erről az egész rémtröténetrtől és arról, milyen igazságtalan is az élet -, még barátosnémnak is tetszett. Pedig meglehetős nehézségek árán tűri csak a klasszikusan képzett női hangot, legyen az szoprán vagy mezzó, itt meg aztán van mindkettő, ráadásul az egyik nadrágszerep, ami csak újabb nehézség: őket meg én nem kedvelem. Így aztán adott lenne minden körülmény a fújoláshoz, és valahogy mégse.

Esti ima keresve se lehetne szebb ennél.

Katarinánál csak Humperdincket sajnálom jobban egyébként, akit ugyanis az a végtelen szerencsétlenség ért, hogy egy kicsit nyálas ám rém népszerű táncdalénekes az ő nevét vette föl művészileg valamiért. Hogy klasszikust idézzek, örüljünk, hogy nem Bartók nevére bökött. Igaz, őt legalább tényleg ismerik.

Ella giammai m’amo

Beszélgetek, mesélgetek mostanában, és közben furcsa emlékek kavarognak bennem időnként, néha különös, rég volt érzsek ütnek gyomorszájon pillanatokra. Felrémlik a remegős idegesség, a hascsikarós izgalom, a torokszorulás, a sajnálkozó jóindulat és kedves udvariasság, a falak, amik nem tudtak mégse ledőlni a sóvárgó szomorúság láttán. Ha talán nem éreztem volna annyira azokat az érzelmeket és hangulatokat, ha nem lettem volna tudatában, mi zajlik, könnyű lett volna legyinteni, de ezeket a dolgokat jól olvasom talán és mindig érzem… ez van. Ki kell bírni. A bánatosat is meg a boldogat is. Így a jobb. Minek is az egész, ha nincsenek ilyen mélységek? Verdi mestert se értenénk, az meg hiba lenne, de nagy.

Szép az élet úgy, ahogy van. És kár, ha nem vagyok elég meggyőző, mert tényleg így gondolom. Szmájlit meg csakazért se fogok használni.

És közben ez a zene szól.

Emlékmentés (2008. június 7. és 14.)

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

Az elmúlt hetekben adtunk a kultúrának! Rendesen. Wagner Ringjének utolsó két darabját, a Siegfriedet és az Az istenek alkonyát, a két új rendezést volt szerencsém látni a Művészetek Palotájában. Az előadások délután négykor kezdődtek, és este negyed tizenegykor értek véget. Eltökélt és a végletekig kitartó kultúrhedonista legyen a talpán, aki ezt állja! És már áprilisban elfogyott minden jegy. Az összes előadásra. A Budapesti Wagner-napok minden estéjére. Értitek ezt? Érzitek ezt?

Jó, jó, igaz, ami igaz, ahogyan azt magatok is láthatjátok: a „wagnerista” furcsa szerzet. Esetében nem arról van szó, hogy a hétvégi nagymosás meg a vasalás közben beugrik valamilyen műintézménybe egy kicsit színházszagot szippantani, nem. Az nem az ő formája. Az egész napját rááldozza, látástól vakulásig. Mese nincs! Mert a mű, a szerző, az előadás az szentség, az valami egészen kivételes valami, ahhoz föl kell nőni, azért tenni, azért élni kell, azzal nem tréfálunk. Vérünket és életünket adjuk érte.

Persze – ezek után gondolhatjátok-, a Wagner-énekes sem kevésbé bizarr jószág. Olyan maratonista ő, aki a sprinterek erőbedobásával hajtja végig a távot, miközben meg a „bírák” a művészi kivitelt pontozzák. Őrület! Tényleg az. És nem csupán szólam, hogy erre születni kell. A produkcióra biztosan. Tán a műélvezetre is, nem tudom, de a ráhangolódás meg az eltökélt próbálkozás sokat segít. Csak sose adjátok föl! Én sem az anyatejjel szívtam magamba, aztán hová fajultam mégis… szépen lassan… NAGYON lassan… az évek folyamán.

A Ring meg aztán tényleg a legnagyobb szenzáció, ha Wagnerről és az ő kis szektájáról van szó, mert ciklus, mert olyan a sztori, a zene, a megmérettetés, a kihívás, mert mindennek nagyon stimmelnie kell ahhoz, hogy elégedett csettintéssel távozhassék az imádó imádottja templomából. Lehet, hogy még most sem hiszitek, de nagyon nehéz felnőni egy ekkora feladathoz. Árgus tekintettel lesik kritikus szemek és kemény szívvel hallgatóznak vájt fülek, hogy végül megszülessen a verdikt: sikerült, vagy ezúttal nem. Sem.

A zene egészen másképp szól a Művészetek Palotájában, mint az Operában. Ezt hiába is akarnám jobban kifejteni, mert hiszen nem értek hozzá, meg ha magatok nem halljátok, nem tapasztaljátok, akkor hiába is mondom, olyan mindegy! És Wagner esetében a zene, a hangzás, illetve az általuk kiváltott hatás és érzelmek hihetetlenül fontosak. Mint minden zene esetében, de itt talán még inkább. És jó volt, de nagyon jó, ahogy betöltött mindent, ahogyan a rezek szinte levitték a plafont. Az Alkony vége, a Siegfried halálával kezdődő jelenet-, és zenesor mindig meghatja és átforgatja az embert, és ez most sem volt másképp, sőt még úgyabbul volt, azt hiszem. Mert jó volt a zene, remek volt a zenekar, kiváló volt a helyszín, és nem utolsó sorban azért, mert hagyta ezt a rendezés.

Az énekesek kiválóak voltak, persze nem egyformán, mert olyan nincs. A mélyebb hangfekvések tetszettek megint jobban, de eme tény az én aberrált ízlésemet is tükrözheti: kevésbé a tenorok és szopránok szokták meghódítani a szívemet. Alberich, Hagen, Wotan… meg aztán a nornák és a sellők tetszettek most a legjobban, arról a ”semmiségről” nem is szólván, hogy Salminent vagy Alan Titust élőben, színpadról hallani nem akármilyen dolog. Kb. mint a Rolling Stones… vagy mit tudom én!

Látható örömmel énekelt és játszott mindenki, és tényleg játszott mindenki! Fischer Ádám pedig nemcsak a világ egyik legzseniálisabb, de a világ egyik legszimpatikusabb karmestere is. Olyan hálás volt és kedves, és úgy drukkolt, mint ahogy a legjobb edzők a kedvenc tanítványaikért szoktak. Egy-egy szemvillanással, mozdulattal, mosollyal bíztatott, gratulált és köszönt meg mindent, mindig és mindenkinek, és mindezt a világ legtermészetesebb módján. Úgy, mint aki pontosan tudja, hogy az effajta teljesítmények nem maguktól értetődőek és nem mellékesek. Merthogy ő tényleg pontosan tudja.

Nem állítanám, hogy ez a rendezés olyan új mélységeket nyitott és magasságokat épített, hogy ettől tegnapelőtt óta másképp tekintek Wagnerre és a Ring két utolsó darabjára. Néha még bosszankodtam is, bevallom, mert például a porszívózás-vákuum-világmindenség-széthulló világrend asszociációsor – már ha jól fejtettem meg -, nem látszott olyan nagyon relevánsnak meg még csak humorosnak sem. Abban sem vagyok biztos, hogy Loge, a tűz istene egy piros frakkos, rossz varietéfigura, akinek amolyan tűznyelő képében kell folyvást kerengenie a színpadon, de lehet hogy megint én értettem félre valamit. (A Mátrix-trilógia óta vészesen sokat csökkent a műértelmezéseimbe vetett önbizalmam). Azonban voltak igazán jól eltalált, megható, szellemes pillanatok, olyanok, amelyek kiválóan illusztrálták a főszereplőt: a zenét. A zseniális zenét! És pláne nem kellett azon izgulni, vajon mennyire lesz gagyi és poros a sárkány-jelmez, vagy hogy melyik rossz mozdulatnál fog félrecsúszni Siegfried parókája. És ez őrült nagy szó! Nem is tudjátok, mekkora! Legfeljebb csak akkor, ha nektek is volt tíz évig bérletetek az Operába…

Méltó mívesség és alaposság, intellektuális igény és a gondolkodásra való jó szándék. Ez a minimum. Ez lenne a minimum. És ezeken az estéken ennél sokkal többet kaptunk. Teljesen jogos volt a kirobbanó siker.

Butterfly

Cheryl Barkert először a valaha volt legbájosabb Bohéméletetben láttam a tévében: Sydneyből, Luhrmann rendezésében – aki akkoriban még nem volt akkora sztár, pláne nem ismert rendező Magyarországon -, és David Hobsonnal – aki azóta már afféle megasztár Ausztráliában.

Ezekért a kedves emlékekért vettem meg évekkel később a fenti Pillangót DVD-n, meg persze nagyon izgatott Robert Wilson rendezése.

Akárki akármit tart erről az előadásról és koncepcióról – hallottam már hideget, meleget egyaránt -,  az utolsó jelenet valami egészen hátborzongató. Már csak azért megéri az egészet. Láttam néhány Pillangókisasszonyt életemben, de ennyire megrendítőt talán még egyet sem. Sajnos az a bizonyos részlet nincs fönt a YouTube-on, hogy bizonyíthassam is, amit gondolok, de Cheryl Barker könnyei például patakokban folynak, miközben énekel. És ettől persze még lehetne rossz, de nem az. 

Egyébként meg ez a világ egyik legismertebb szopránáriája.

Budapesti Wagner-napok, MüPa

 „Istenem! Ez a két előadás felejthetetlen marad számomra. Wagner a Parsifalt erre a teremre, erre a kórusra, erre a zenekarra és mindenekelőtt Maestro Fischer számára írta!” Nikolai Schukoff  (Parsifal)

Jövőre Trisztán. (Meg a teljes Ring.)

Ez itt ugyan Mehta mester, nem Fischer Ádám, de azért elviseljük. Kevés szebb szerelemes zene van ennél.

Hosszú hétvége bonyodalmakkal

Szörnyű hétvégém van, csak meg ne ártson! House-maraton itt, Roland Garros ott, azt sem tudom, hova kapjak. A nehézségeket azonban áthidaltam: Händel és Inger Dam-Jensen a megoldás.

Händel: Julius Caesar, Se pietà de me non senti

Talán most ez a szopránária tetszik a legjobban. Mindenesetre nyugtat, lazít, regenerál, ami alaposan rám is fér.

Falstaff

1am-rafal_olbinski_falstaff-s-medRafal Olbinski: Falstaff