Lisbeth

Az ünnepek között Lisbeth Salander kikapcsolta a külvilágot. Nem válaszolt a telefonhívásokra, nem indította el a számítógépét. Két napig csak mosott és takarított. Kötegekbe gyűjtötte az egy éve halmozódó pizzásdobozokat, újságokat, és kidobta őket.  Összesen hat fekete színű óriási szemeteszsákot és körülbelül húsz, újságokkal telipakolt papírszatyrot hordott ki a kukába. Olyan érzése volt, mintha elhatározta volna, hogy új életet kezd. Azt tervezte, vesz egy új lakást- ha talál megfelelőt -, de addig is ragyogó tisztaságot fog tartani otthonában.

Azután csak ült bénultan és szenvedett. Életében még egyszer sem érzett ilyen erős vágyódást. Azt szerettte volna, ha Mikael Blomkvist becsönget az ajtaján… na és, hogyan tovább? A karjaiba vegye? És szenvedélyesen maga után húzza a hálószobába, aztán meg letépje róla a ruhát? Nem, igazából Mikael társaságára vágyott. Szerette volna hallani, ahogy elmondja, hogy úgy kedveli őt, ahogy van. Hogy ő, Lisbeth különleges valakinek számít az életében. Szerette volna, ha Mikael megnyilvánul felé valamilyen szerelmes gesztussal, amely nemcsak a barátságról és a bajtársiasságról szól. Kezdek bedilizni, gondolta aztán.

Kételkedett önmagában. Mikael Blomkvist környezetében csupa tiszteletre méltó szakmában tevékenykedő ember forgolódott, rendezett életük volt, egy csomó piros pontot gyűjtöttek már felnőttségből. Ezek az ismerősök a tévébem szerepeltek, cikkeket írtak.  Mire kerllenék én neked? Lisbeth Salander attól félt a legjobban – aránytalan, betegesen nagy és fekete félelem volt ez -, hogy az éezései miatt kinevetik az emberek. És erre tessék: hosszan tartó munkával, kemény erőfeszítések árán felépített önérzete itt hevert összetörve, megtiporva.

Meghozta a döntést. Több órába telt, míg összeszedte hozzá a bátorságát, de muszáj volt találkoznia Mikaellel, hogy megmondja, mit érez iránta.

Minden más elviselhetetlen fájdalmat okozott.

Ki kellett találnia egy ürügyet, amivel bekopogtathatott az ajtaján. Nem adott még Mikaelnek karácsonyi ajándékot, de már tudta, mit venne neki. Egy ócskásnál felfedezett egy bádogból készült dombornyomásos reklámtábla-sorozatot az ötvenes évekből. Az egyik tábla Elvis Presleyt ábrázolta csipőjén gitárral, a zsájábóbül kiszálló buborékban Heartbrek Hotel felirattal. Lisbethnek semmi érzéke nem volt a lakberendezéshez, de érezte, hogy a bádogreklám tökéletesen passzolna a sandhamni házikóba. A portéka hétszáznyolcvan koronába került, Lisbeth elvből alkudott, és sikerült levinnie az árat hétszáz koronára. Becsomagoltatta a bádogreklámpt, a hóna alá csapta, aztán elindul Mikael lakása felé a Bellmangatanra.

A Hornsgatanon úgy esett, hogy épp átpillantott a Kaffebar gejáratára, és Mikaelt látta kijönni az ajtón, Erika Bergerrel a sarkában. Mikael mondott valamit, Erika felnevetett, átölelte a férfi derekát és puszit nyomott az arcára. A Brännkyrkagatanon tűntek el Lisbeth szeme elől, a Belmmanngatan felé tartottak. Testbeszédük félreértgetetlenül elárulta, mi jár a fejükben.

Lisbethet letagkózta az iszonytató fájdalom. Egy pillanatra meg kellett állnia, mert képtelen volt megmozdítani a tagjait. Egyik része utánuk akart rohanni, hogy azonnal széthasítsa Erika Berger fejét a bádoglemezzel. De nem tett semmit, csak a fejében cikáztak megállás nélkül a gondolatok. Következményelemzés. Végül megnyugodott.

Salander, te szánalmas barom – mondta magának hangosan.

Aztán sarkon fordult és elindult hazafelé, a szépen kitakarított lakásba. Amikor elhagyta Zinkensdammot, már esett a hó. A bádog Elvist egy szemeteskonténerbe hajította.

*

Stieg Larsson: A tetovált lány, Millennium-trilógia I., Animus Kiadó, Budapest, 2009. (573-575. oldal)

fordította: Péteri Vanda

Ez a regény legvége. Elég finom. És pontos.

Reklámok

A tetovált lány

Alig hatszáz oldal, ami azért nem kis teljesítmény manapság, pláne ha megfontoljuk, hogy Coelho akár négy regényt is összerittyent ennyi szövegből. És ez csak a trilógia első kötete. Tulajdonképpen nem vettem észre, mikor gyorsultak föl az események, de valahogy hirtelen értem a  könyv végére, föl se tűnt, egyszerre csak milyen gyorsan fogynak az oldalak. A kezdeti vizsonlyagos lassú víz után beszippant a regény alaposan. Izgalmas, jól megírt, okos és érzékeny regény ez, semmi baj vele a világon.

És hát brutális. Elgondolkodtam, vajon tényleg ilyen rettenetes-e a helyzet, mint amit ez a szöveg sok tekintetben fest, és hát biztos, meg azért mégsem. A két főhős embersége és kapcsolata ad némi reményt.

Mi dolgunk a világban?

Magamhoz vettem a  fiút, meg akartam mutatni a tudományom. A szalonban használhatatlannak bizonyult, a fogadószobában úgyszintén, a konyhában még inkább. Egyszóval, népies kifejezéssel élve, kemény dió volt. De egyszer csak látom ám, ül az udvaron, és egy üvegdarabon keresztül a napot nézi.  Kíváncsivá tett. Megálltam, s figyeltem. Úgy forgatta azt a kis üvegcserepet, mintha valami értékes briliáns lenne a birtokában. Rálehel, majd a ruhája ujjával dörzsölgeti. Akkor támadt egy ötletem. Rábíztam a házban az ablaktisztítást – s mit gondolnak? Ettől kezdve úgy fénylettek az ablaküvegek, mint a hegyi kristály. És nem kellett elküdenem a  fiút, így hát reggeltől estig polírozta az egyik üveget a másik után. Most egész Péterváron ő a legjobb ablakmosó, Pantyelejmon Kuzmicsnál sorban állnak érte a főkomornyikok. Hát ez az, amikor megtalálja az ember a hivatását.

(Borisz Akunyin: A koronázás, 27. oldal; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009.; fordította: Bagi Ibolya)

Köszi. Briliáns, hegyi kristály, napsugár meg ablakpucolás…

161/5

Elég fáradt vagyok, úgyhogy eltartott egy darabig, míg fölfogtam a feladatot, plusz míg helyükre raktam a számokat. Még mindig a Villette-et nyűvöm, az utóbbi napokban nem jutott rá annyi időm, pedig elég érdekes a szerelmi szál, ami és ahogy bontakozik. 

Tehát a 161. oldal és az 5. mondat. Újabb problémák: vajon csak a teljes, egész mondatok számítanak a lap tetetjétől, vagy a mondatvégi írásjeleket kell számolni? Az előző mellett döntöttem. És persze kénytelen vagyok két mondatot írni, mert most épp ugyan a második kötetet olvasom, de az igazi 161. az első kötetben van, ugye.

Végül elértem, hogy olyannak tűnt előttem a válasz, mintha egy jégdarabkát egy cseppnyi zamatos gyümölcs levével vagy cukorral ízesítenének. (II. kötet)

Georgette, Madame Beck legkisebb gyermeke belázasodott. (I. kötet)

Nem vennék rá mérget, hogy sikeresen számoltam el ötig, de kábé ez a helyzet.

Még még Villette

Még mindig a Villette-en gondolkodom, nem hagyom magam, mert vannak itt érdekes dolgok, amiket nem lehet annyiban hagyni. 

Mi is a helyzet? Egyes szám első személyben halljuk végig a főszereplőt, gyakorlatilag visszaemlékezésről (fiktív visszaemlékezésről!) van szó, amiből számos dolog következik. Leginkább az, hogy az ő – azaz Lucy Snowe – szempontján kívül nem létezik semmi más.

Ha egyes szám harmadik személyben szólna hőseiről a narrátor, rögtön más lenne a helyzet, hiszen megjelenhetne az összes többi szereplő nézőpontja is, azaz valamilyen viszonyrendszerben létezhetne Lucy, aki ugyan lehet a legfontosabb, lehet a legerőteljesebb alak, de mégiscsak árnyaltabb lenne  a helyzet meg a személye. Létezne más is az ő fején, érzésein, szándékain kívül. Sőt! Megismerhetnénk akár olyan eseményeket is, ahol maga Lucy nincs jelen. Arról  meg már nem is beszélve, hogy ha az a narrátor netán mindentudó narrátor, és a romantika hőskorában miért is ne lehetne az, akkor mintegy a cselekmény “fölött” elmondhatná mi is a valóság: mit lát a főszereplők fejében, mik azok valódi szándékai, milyen érzéseket rejtegenek, milyen titkokkal élnek… még ítélkezhetne, moralizálhatna, filozofálhatna is, hogy “helyükre kerüljenek” a dolgok, legalábbis abban a világban a helyükre, amit a regény jelent. De itt ilyen, ugyebár, nincsen.

Marad egyedül Lucy szemüvege, azon keresztül látunk mindent. Illetve ez sem ilyen egyszerű. Visszaemlékezésről van szó, tehát nyilván a visszaemlékező Lucy szemüvege az, ami évényesül. Az, amit az írás pillanatában gondol, nem pedig az, amit akkor gondolt, amikor az események valójában zajlottak. Utólag örökíti meg az eseményeket, a megörökítés pillanatában érvényes tudatállapot tehát a döntő ebből a szempontból. Azonban ez a szövegből magából nem derül ki. Azaz Lucy cselekedete, karaktere, jelleme még csak úgy sem kerül valamiféle viszonyítási rendszerbe, hogy erre a visszaemlékező-cselekvő én kettőségre a narrátor fölhívná a figyelmünket. Tehát egyetlen egyszer sem jelzi például, hogy akkor hogy gondolta, és hogy most esetleg másképp, nem minősíti régi elképzeléseit, érzéseit, nem sóhajtozik, hogy milyen buta, naiv, szerencsétlen… volt akkor és a többi. Nem helytelenít, nem helyesel.  Nincs reflektálás, nincs viszony én és én között, legalábbis minimális.

Találtam viszont – kivételként – egy nagyon furcsa részletet, ami végre arról szól, hogy a narrátor milyen viszonyban is állhat ezzel a Lucyval, akinek a kalandjait olvassuk. Elég meredek a dolog, szinte egyetlen mondaton belül emlegeti saját magát egyes szám harmadik majd első személyben meg megint harmadikban, mintha maga se tudná, mit akar… (A helyzet, amiben a sorok elhangzanak, nem is lényeges.)

Olvasómnak eddig semmi oka nem lehetett afféle szándékot tulajdonítani nekem, hogy Snowe kisasszony jellemét hibátlanul tökéletesnek kívánom feltüntetni. Ennélfogva bizonyára nem lepődik meg, amikor közlöm, méltatlannak érezte volna, hogy védekezzék a párizsi nő állításaival szemben. Különben is Paul úr oly tragikus arcot vágott, mulasztásomat annyia komolyan vette, hogy megérdemelt egy kis leckét. Egyszóval vigyáztam, hogy megőrizzem a szelencét és hidegvéremet, s csak ültem helyemen, kőszobor módjára, érzéketlenül. (103. oldal)

Ahogy most látom ezt az egészet – és még nem értem a regény végére -, valami nagyon furcsa kettőség van itt. Egyrészt Lucy egyes szám első személyű hangja, a regény egyik szereplője viselkedik úgy, mint egy omnipotens elbeszélő szokott, azaz “ossza az észt”, mindenkiről tudja, milyen is valójában, nincs előtte leplezett szándék, bűn, akarat, miközben valójában nyilván nem rendelkezik azzal a tudással a maga történetének résztvevőjeként, mint amivel egy író a maga hőseinek megteremtésekor. Lucy nem mindenható, naná hogy nem az, viszont úgy vislekedik. A visszaemlékező, író Lucy kvázi egy poétikai eszközzel tulajdonít mindenhatóságot a “játszó”, karakterként élő Lucynak, úgy éli az végig a maga “valós” sorsát “ott”, és úgy írja visszaemlékezéseit “itt”, olyan fensőbbséggel ítéli meg a történteket és “szereplőtársait”, mint ahogy egy mindentudó szerző alakítja és ismeri a maga fiktív alakjait. Ettől a már korábbi posztokban felrótt arrogancia is, legalábbis részben.

Másrészt ahogy Lucy saját magáról beszél, gondolkodik: a metaforák, az allegóriák, a tárgyiasítás, a kívülre helyezés… tehát van mégiscsak valami különbség a vizsgáló és a vizsgálat tárgya között, ha egy egészen másik síkon is, mint amiről eddig szó volt. Nem áll még teljesen össze a fejemben a kép, mindenesetre nagyon izgalmas ez az egész. Csak kicsit kusza. Legalábbis egyelőre.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ugyan főben járó bűn összekeverni szerzőt és narrátort, de azért csak vannak ennek a regénynek olyan életrajzi vonatkozásai, amelyektől alig-alig tudunk eltekinteni olvasás közben.

Megtudjuk a tutit – Villette

Végre valaki, aki szép, szimpatikus, szinte tökéletes, ráadásul fiatal. És nőnemű!

Vetélytársakról van szó, a főhős-narrátor rajongásig szeretett John doktorának választottjairól, akik még ráadásul unokatestvérek is. Az egyikük Paulina de Bassompierre kisasszony szépen táguló, intellektuális pupillákkal: látszatra törékeny, szinte sápadt és fehér. Vele szemben a már megidézett Ginevra Fanshaw kisasszony viruló rózsákkal és életerővel. Mint kiderül – persze – az előbbi az igazi…

Egy vendégségben járunk, ahol gyakorlatilag színielőadás zajlik a jó doktorért, főhősünk, Lucy közvetít és bölcselkedik, a jó doktor pedig alaposan nyitva tartja a szemét.

Este a vacsorán Ginevra és Paulina, mindegyik a maga módján, különösen szép volt. Ginevra minden testi bájjal büszkélkedhetett, Paulina viszont finomabb szellemi vonzerővel ragyogott, ékesen szóló szeme sugarával, arckifejezése bájával, a váltakozó érzések és gondolatok tükrözésével. Ginevra mély bíborvörös ruhája pompásan emelte ki szőke hajfürtjeit, s nagyszerű összhangban állt rózsás üdeségével. Paulina öltözéke divatos és kitűnően szabott, anyaga könnyű és fehér volt. Kellemesen pihentették a szemet arcának törékeny vonásai, a lényéből sugárzó, lelkéből fakadó finomság, értelmes és gyengéd szeme, dúsan omló haja barnasága, mely sötétebb volt, mint angolszász unokatestvéréé, s ugyanúgy szemöldöke, szempillái is, ragyogó írisze, táguló pupillái. A természet mind e részletet hanyagul, elnagyoltan jelezte csak Fanshaw kisasszonynál, de Bassompierre kisasszonyra pedig rendkívül finom, határozott vonásokat húzott. (…) Őszintén szólva, olvasóm, nincs is rendkívüli szépség, sem tökéletes báj, sem igazi finomság, ha nem kíséri éppoly rendkívüli tökéletes és megbízható erő. Éppúgy kereshetnénk érett gyümölcsöt vagy akár virágot gyökértelen vagy kiaszott fán, mint vonzó tulajdonságokat gyönge és tunya természetű emberben. Rövid ideig a virágzónak tűnő szépség virulhat a gyengeség mellett is: de már a szelet nem állja, s elhervad a derűs napsütésben is (58-62. oldal)

Még Villette

A mai nap jórészt a zakuszka-gyártás körüli teendők jegyében zajlott, de az óriási sikerre való tekintettel kénytelen vagyok újabb idézetekkel sokkolni – legelsősorban – saját magamat. Bele az éjszakába. 

Ezek a mostani idézetek amolyan igazán lelki, belső dolgokról szólnak, de kívülre helyezve, tárgyiasítva, metaforizálva. A vizsgált és a reflektáló én szinte teljesen szétválik az alábbi sorokban. A maga módján az egész félelmetes. 

A valaha gyakori híradás és levél elmarad; az addig ismétlődő látogatást hiába várjuk; nem érkezik sem könyv, sem újság, sem egyéb jele a megemlékezésnek.

E kihagyásoknak mindig van jól megalapozott oka, csak ismerné őket a remete. Míg cellájában tesped, a többiek, akikkel kapcsolatot tartott, a külvilágban az élet csúcspontja felé törnek. Az üres idő oly lassan vánszorog, hogy az órák is állni látszanak, mintha malomkő súlya nehezítené el a szárnyatlan idő lábát… ugyanez az idő talán eseményekkel zsúfolva, zihálva fut barátai számára.

A remete – feltéve, hogy értelmes remete – magába fojtja gondolatait, s e belső tél néhány hetére elrejti érzelmeit. Tudja, hogy a Sors időlegesen a mormota szerepét szánta neki, s mindjárt megnyugszik; kis gombolyaggá húzza össze magát, az élet falának üregében, nyugodtan várja a szélvihart, mely besodorja, elzárja és jégbe burkolja az évszak tartamára.

Így szól magában: “Jól van ez így; így kell lennie, ha egyszer így van.” És egy napon megnyílik talán jégsírja, visszatér a tavasz enyhesége, őt is újra éri a nap és a déli szél melege; rügyeznek a bokrok, fütyörésznek a madarak, minden felszabadító ének boldog feltámadásra szólítja. Lehetséges, hogy így lesz, de talán mégsem: a fagy szívéig hatolhat, megtörténhet, hogy nem enged fel soha; eljő a tavasz, és egy varjú vagy szarka a falból csupán a mormota csontjait kotorja elő. Nos, ha így történik, akkor így kell lennie: kezdettől fogva tudhatta, hogy halandó, s eljő a nap, amikor ő is megindul minden hús és vér útján. Korán éppoly jókor lesz, mint későn. (440-441. oldal)

 

Továbbhaladtunk – fogalmam sem volt róla, hová -, aztán egy fordulónál egyszer csak egy másik társasággal találtuk szembe magunkat, mely ellentétes irányból közeledett felénk. Ma is látom magam előtt a csoportot, amint abban a pillanatban felbukkant előttem. Egy szép, középkorú úrhölgy, sötét bársonyruhában; egy úr, valószínűleg a fia – nemesebb arcot, remekebb termetet, gondoltam magamban, sohasem láttam még; a harmadik személy rózsaszín ruhát és fekete csipkeátvetőt viselt.

Szemügyre vettem őket – a harmadik személyt épp úgy, mint az első kettőt – és mivel a perc egy töredékéig idegeneknek véltem őket, pártatlan ítéletet alkothattam megjelenésükről. De alig észleltem és rögzítettem a benyomást, máris tudatára ébredtem, hogy hatalmas tükörrel állok szemben, mely két oszlop között kitölti a térséget: a társaság mi voltunk. Ilyenformán életemben először, sőt talán egyetlenegyszer részesültem abban a “jótéteményben”, hogy úgy láthattam magam, ahogyan mások látnak. Nem érdemes foglalkozni az eredménnyel. Ellenérzés futott át rajtam, szorongó szánakozás; nem volt éppen hízelgő, de hát végül, még hálás is lehetek sorsomnak, hisz lehetett volna rosszabb is. (347-348. oldal)

 

Kezdjük az elején: az Érzéssel szövetkezve kiűztem a házból az Értelmet, lakatra zártam az ajtót előtte, aztán kettesben leültünk, kiterítettük a levélpapírt, tintába mártottuk a mohó tollat, és mélységes gyönyörűséggel őszintén kiöntöttük a szívünket. Mikor ezzel elkészültünk… két lapot sűrűn teleírtunk a mélységes szeretet, a szívben gyökerező hála szavaival… (egyszer és mindenkorra e zárójelen belül mélységes haraggal utasítok vissza minden gyanút, mely úgynevezett “melegebb érzésekre” vonatkozik. A nők nem ápolgatnak efféle “melegebb érzéseket” ott, ahol kezdettől fogva egy ismeretség egész folyamán sohasem ringathatták magukat abban a tévhitben, hogyha ezt tennék, nem követnének el halálos esztelenséget. Soha senki nem sodródik szerelembe, hacsak nem látta vagy nem álmodta, hogy felkelt a Reménység csillaga a Szerelem zavaros vizei fölött) mikor tehát kifejezést adzam erős és nagyra becsülő ragaszkodásomnak – olyan ragaszkodásnak, mely hőn óhajtja, hogy minden bút-bajt magához vonzzon, hogy kivegye osztályrészét mindabból, ami fájdalmas a szeretett lény sorsában, és  – ha lehetséges – elfordítson, másfelé irányítson minden vihart és villámcsapást arról a lényről, akire féltő gondoskodással tekint… akkor midőn mindez kifejezésre jutott, egyszer csak megrázkódott szívem kapuja, megnyílt rajta pánt és lakat, az Értelem serényen és bosszúállón belépett, felkapta a levélpapírt, elolvasta, fintorgott, törölt belőle, összetépte, másikat írt, összehajtotta, lepecsételte, s elküldte a tömören fogalmazott, rövid egyoldalas levélkét. És jól is tette. (420-421. oldal)

Némely tekintetben biztosan nem csak én ismerek magamra ezekből a sorokból – elképesztő a részletesség, a szemléletesség, ahogyan Brontë fölfejti a lélek legmélyebb bugyrait és kínjait -, de azért hobbit csak nem csinálunk már belőle. Életprogramként, szenvedélyesen, belemerülve az önsanyargatásba, precizitással, módszeresen, szinte a skízisig… Hátborzongató! Mert rossz napja lehet bárkinek, de itt az identitás legmélyebb gyökereiről van szó. Némi túltással élve, e regényt olvasva értettem meg végképp Freudot, azt hiszem.

Makka barátnémmal borzadtunk ma egy sort a könyv kapcsán, és még mindig azon merengek, vajon van-e ebben az egészben, a szövegben irónia. Egyelőre nem találok kapaszkodót, utalást, aminek fényében eldönthetném. Annyira egy a szöveg, a narráló és a főhős. Nincs rajta fogás. Még.

Villette-idézetek

Néhányféle nő kommentár nélkül:

… a portásnő pedig Rosine Matou, az erkölcstelen, bár nagyon csinos kis francia grisette volt, csélcsap, szeszélyes, felcicomázott, hiú és haszonleső… (…) Az asztalon ült Rosine, csinos rózsaszín ruhában, és egy kis kalapot igazított: kívüle nem volt élőlény a szobában, ha nem számítjuk az üveggömben úszkáló néhány aranyhalat, a cserepes virágokat és az eleven júniusi napsütést.” (167. oldal)

 

Amilyennek mindig [látom őt]… igazi középosztálybeli angol úrhölgynek; ünnepélyesen jólöltözöttnek, minden színleléstől mentesnek, természetét tekintve higgadtnak és derűsnek. (362. oldal) 

 

Itt-ott feltűnt egy-egy rendkívüli szépség, különös típus megtestesítői; úgy hiszem, ilyen típus Angliában nem található: erőteljes, zömök, szoborszerű. Alakjukban nincs semmi szögletesség: hajlékonyak, akár a márványkariatidák. Pheidiasz istennője nem lehet tökéletesebb, mint ezek a nyugodt, robosztus alakok. Arcvonásaik olyanok, amilyeneknek holland mesterek festik madonnáikat: németalföldi klasszikus arcvonások, szabályokak, de gömbölydedek, termetük sudár, de robusztus; és ami mélységes és kimondhatatlan nyugalmukat, szenvedélymentes higgadtságukat illeti, ahhoz egyedül a sarkvidéki hómező hasonlítható. Ilyenfajta hölgynek nem kell ékszer, ritkán is visel effélét; a lesimított, szorosan befont haj megfelelő keretet ad a gyengéd arcnak és homloknak. A ruha sem lehet túl egyszerű; a gömbölyű kar, a tökéletes vonalú nyak nem kíván sem karöltőt, sem nyakláncot.

Egyszer részesültem abban a megtiszteltetésben és gyönyörűségben, hogy egy ilyen szépséget tökéletesen megismerhessek: bámulatra méltó volt a mélységes szeretet, mellyel önmaga iránt viseltetett; ezt semmi sem múlta felül, csak kevélysége és közömbössége, ahogyan képtelen más földi lénnyel törődni. Hűvös vénáiban aligha csörgedez vér; a tespedő nyirok tölti be, mondhatnám: tömíti el ütőereit. (348-349. oldal)

 

Természetében, nem vitás, volt elég hiba, de még mennyi, a felsoroltakon kívül is és mennyiféle, amelyeket most nem kívánunk itt egyenként előszámolni – ha annyit meg is jegyzünk róluk, hogy egyik sem vallott éppen finom vagy emelkedett jellemre -, ám mindemellett, mindezeken túl: micsoda hamisítatlan szépség volt ez a lány! Jelenség volt, mikor vasárnap délelőtt teljes pompájában és jókedvűen lejött hozzám halványlila selyemruhájában és szőke haja hosszú csigákban omlott fehér vállára. (…) Csodaszép volt: fiatal, üde és oly finom bőrű, puha vonalú, hajlékony alakú, amilyet csupán angol hölgyeknél tapasztahatl az ember – ezek az erények ugyanis jórészt hiányzanak a kontinensbeli női varázs fogalmából. (138-142. oldal) 

Charlotte Brontë: Villette, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007.

fordította: Róna Ilona

Utoljára Zsivago

Befejeztem a regényt, és azt kell mondjam: tetszett. Nem egy akciófilm pergő eseménysorára kell számítani, biztos kell az élvezetéhez némi hajlandóság, de aki szereti az orosz irodalmat, az valószínűleg nem csalódik benne.

A szöveg szinte teljesen végig Zsivago nézőpontjából szól, a halála után azonban – természetesen – mivel ez már többé nem lehetséges, például nem. Itt van helye annak, és ez az egyedüli helye annak, hogy Lara hangján is halljunk a nagy szerelemről. Arról a szerelemről, ami (talán a művészi alkotó munka mellett) egyedüliként volt képes Zsivagot szenvedélyre ragadni, és kibillenteni a kívülálló örökös szerepéből.

Micsoda szerelem volt az, páratlan, korlátlan, hasonlíthatatlan szerelem! Úgy gondolkoztak, ahogy mások magukban dúdolnak.

Nem végzetszerű volt a szerelmük, nem “emésztő szenvedély”, amilyennek hazugul ábrázolják a szerelmet. Azért szerették egymást, mert körülöttük minden úgy akarta: a föld a talpuk alatt, az ég a fejük felett, a fellegek és a fák. A környező világ talán még jobban szerette a szerelmüket, mint ők maguk. Az ismeretlen járókelők, séta közben a felsorakozó távolok, a szobák, amelyekben laktak, ahol találkoztak.

Igen, ez, ez egyesítette, kötötte össze őket legerősebben. Soha, soha, a fejedelmi boldogság önkívületének pillanataiban sem hagyta el őket az, ami érzéseikben a legmagasztosabb volt, s a legjobban lenyűgözte őket: gyönyörködtek a teremtésben, magukat is beleértették a kép egészébe, érezték, hogy hozzátartoznak a látvány szépségéhez, a világmindenséghez.

Ők ebben a közösségben éltek. És ezért nem vonzotta őket az az eszme, amely az embert a természet többi része fölé emeli, a divat szerint dédelgeti és bálványozza. A politikává változtatott hamis közösség elve szánalmas kontárság volt a szemükben, sohase értették.

(559-560. oldal)

Lara maga a természetesség, a természet Zsivago számára, valami egészen elementáris, ez számtalanszor és számos módon kifejeződik a regényben. Az utolsó sorokból pedig talán az is érzékelhető, noha csak nagyon messziről, hogy a kommunizmus és a forradalmak kritikája egyáltalán nem olyan sablonos és végletes a regényben, mint ahogy arra talán sokan számítanak.  Ez nem egy (ellen)propaganda regény.

Álomvilág

Úgy tűnhet, kereszteshadjáratot hírdetek ellenük, de nem. Egészen véletlenül jutott eszembe ma délelőtt, hogy Zsivago kapcsán is aktuális ZárayVámosi.

Pedig épp csak pár napja történt, hogy a múltkori Gyöngyhalász miatt is egészen elszégyelltem magam, mert valamelyik tévécsatornán feltűnni láttam egy lelkes rokonukat, aki őrzi a lángot, és a rajongók parázsló lelkesedésének szítására tette föl az életét. Egy szó, mint száz: tényleg nem gonoszkodásból mondom, csak a szórakozás kedvéért…

Meg aztán az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a dolog messze nem (egyedül) a fent nevezett házaspár “bűne”. A zene ugyanis a híres és nevezetes nagyfilmből való, a hollywoodiból, ami már önmagában sem feltétlenül jelent garanciát a teljes hitelességre. Persze valószínűleg nem is kell neki. (Már eleve az fantasztikus, hogy jutott bárki eszébe Omar Sharif mint Doktor Zsivago! Egy a neurózisig érzékeny, szemlélődő, örökösen vívódó, velejéig értelmiségi szerepében a balalajkás Szahara vihara… Nem mondom, hogy az eredmény rossz, de az ötlet az valami egészen elképesztő.)

A dallam (Maurice Jarre szerzeménye) kissé szentimentális – ez az úgynevezett Lara-téma, és hát mi más is lehetne az igazi sláger, mint a szerelem, és – amennyire mozis emlékeimre támaszkodhatom-, különösen a varikinói időszak, Zsivago és Lara együtt töltött két hetének varázsa.

Így aztán a dalszöveg tulajdonképpen magyarázható. Ráadásul tél van, tehát a “gyémántmező” is jogos, nem beszélve a fenyőkről, ahol meg fenyő van, ott madár is.

Bradányi Iván szövege

Álomvilág,
Ez ami vár reánk,
Száz szép csodát
Ígér az éjszakánk.
Gyémántmezőn
Táncol a napsugár,
Szép zöld fenyőn
Dalol a kékmadár.
Szállj, szállj,
Gyere és álmodj már,
Szállj, szállj,
Míg gyönyörű álmod vár.
Éjfél után
Ragyog a csillagfény,
Álmok nyomán
Utánad szállok én.
Álomvilág
Ma végre ránk talál,
Boldog szívem
Csak téged vár, úgy vár.  

Elfáradt fenn már az ég,
Az alkony a szobánkba lép,
Bújj ide hozzám és aludj el szépen,
Álmodni jó, álmodni szép… 

Álomvilág…

A regény persze más. Néhány ihletett pillanat és a legsötétebb kétségbeesés váltogatja egymást. Varikino menedék, de gyötrelmes, vészjósló, borzongató hely, a világvége, ahol igazán élni nem lehet. Ha “álomvilág”, akkor abban az értelemben az, hogy semmi köze sincs a valósághoz, az élhető lehetőségekhez. A teljes ellehetetlenülés végállomása, érzelmi és egzisztenciális értelemben egyaránt.

Zsivago a következőképp jut elhatározásra:

… Hadd legyünk egy kicsit magunkban. Menjünk, szívem! Vegyük el, égessük el egy hét alatt azt a fát, ami egy egész esztendőre elegendő volna annak, aki lelkiismeretesebben gazdálkodik!

És megint, és még egyszer! Bocsásd meg a szavaimban fel-feltörő riadalmamat! Mennyire szeretnék úgy beszélni veled, hogy ne legyen benne ez a bárgyú pátosz! De hát csakugyan nincs más választásunk. Nevezd, ahogy akarod, de valóban a halál kopogtat az ajtónkon. Kimérettek a napjaink, csak azokkal gazdálkodhatunk. Használjuk fel őket kedvünk szerint! Fordítsuk az élet elbúcsúztatására, utolsó együttlétünkre, mielőtt elválnánk! Búcsúzzunk el mindentől, ami kedves volt nekünk, megszokott fogalmainktól, attól, ahogy elképzeltük az életünket, és amire a lelkiismeretünk tanított, búcsúzzunk el reményeinktől, búcsúzzunk el egymástól! Mondjuk el egymásnak még egyszer titkos éjszakai szavainkat, nagy és csendes szó az mind, mint annak az ázsiai óceánnak a neve. Nem véletlenül állsz itt életem végén a hadak és zendülések egének alján, titkos, tiltott angyalom, a kezdeténél is te jöttél fel gyermekkorom békés mennyboltjára.

(477-478. oldal)

Vagy ahogy Lara fogalmaz:

Nem kímélném magam, sőt a törődés lenne a boldogságom, csak tudnám, hogy van valami célja. Juttasd eszembe minden percben, hogy mi azért vagyunk itt, hogy együtt legyünk! Bátoríts, ne hagyd, hogy gondolkozzam! Mert szigorúan véve, ha józanul nézzük, hogy mit csinálunk, mi történik itt: megszálltunk egy idegen otthont, betörtünk, használjuk, és állandóan hajszoljuk magunkat, nehogy észrevegyük, hogy nem élet ez, hanem színi előadás, nem komolyan csináljuk, hanem “játékból”, ahogy a gyerekek mondják, bábszínház, kutyakomédia.

(485-486. oldal)

Persze igazából nem várom ám el, hogy a sláger köszönő viszonyban legyen a regénnyel. Más a dolguk.