Lucia és Lucy

Ha valaki nem ismeri a Lammermoori Lucia c. operát Donizettitől, hát szívből ajánlanám, mert a nagy kedvenceim közé tartozik. Minden horrorisztikus, gótikus túlzásával, kegyetlenségével, eszelősségével együtt, sőt talán éppen azért. Ízig-vérig opera! Pontosan olyan, amilyennek az operát mindenki elképzeli, az is – pláne az – aki még sose látott olyat. Prototípus. 

Legelső élményem még a kilencvenes évek elejéről, közepéről való: Miklósa Erika debütálását volt szerencsém látni ebben a szerepben, és hatalmas élmény volt. Talán volt közben más is, amire már nem emlékszem, aztán jött a DVD-s korszak.

Egy 1985-ös előadást szereztünk be legutóbb, itt Katia Ricciarelli énekli Luciát, José Carreras pedig Edgart. Tegyük hozzá gyorsan – mert szeretjük-, hogy korábbról már birtokunkban van egy másik fölvétel is, 2002-ből. Ebben, a jóval fiatalabb előadásban Patrizia Ciofi és Roberto Alagna éneklik a főszerepeket. Ez utóbbi egyébként kivételes fölvétel abban a tekintetben, hogy nem az opera általában játszott, hanem a francia változata szerint készült: egyes jelnetek elmaradnak; mások, újak kerülnek be; az énekelt nyelv sem olasz, hanem francia…

Időnként bele-belenézek az egyikbe vagy a másikba, végighallgatom a kedvenc jeleneteimet, és noha mindkettő szép előadás, mégiscsak a különbségek a markánsabbak.

Katia Ricciarelli – valamiért sosem szerettem igazán szegényt, pedig tudom, hogy nagy művész, mégsem-, szinte éltes háziasszonynak tűnik Patrizia Ciofival összevetve. A Ricciarellit körülvevő gazdag kiállítású díszletek, a szép jelmezek között mintha kevésbé lenne fontos a sötét tragédia. Vagy az is lehet, hogy a tradicionális, színpompás megjelenítés felületesebbé teszi a nézőt. Lehet, hogy többször kell végignézni, végighallhatni ezt az előadást ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön, hogy megtaláljam az igazi feszültséget és drámát.

A francia előadásban keményebb dolgok történnek. Több a vér, a sötétség, a téboly. A megrendülés is. Patrizia Ciofi nagyon-nagyon jó ebben a szerepben: gyönyörű a hangja, finom a koloratúrája, tökéletesen érthetővé válik általa, milyen az, ha a “bravúrária” nem önkényesen burjánzik, hanem a transzcendenciát érzékelteti. Tudom, hogy sikk őt nem szeretni és bírálni, lehet, hogy nem akkora művész, nem akkora hang, mint sokan mások, de számomra döbbenetes volt az, amit ebben a darabban, ebben az előadásban művelt. (Pláne úgy, hogy a tényleg tökéletes Natalie Dessay helyére kellett beugrania.)

lucie-de-lammermoorTörékeny, valósággal beteges. Komor és idegesen vibrál, a hangja pedig egyenesen félelmetes. Penge. Egyáltalán nem meglepetés, amikor végez szerencsétlen Arthurrel… Ha nem volna ilyen impresszív és lenyűgöző jelenség, azt mondhatnánk, bármely horrorfilm éke-dísze lehetne a figurája. 

És meg kell mondjam, Alagna se rossz! Nem ő a középpont, de hiteles, amit csinál. Ez akkoribban volt, amikor még nem ment el tökéletesen az esze. Az ilyen megszállott vagabundok egyébként is jól állnak neki, és olyankor nagyon szeretem nézni-hallgatni, amikor a szerepe szerint fordul ki önmagából…

Kezembe vettem Scott eredeti regényét is azóta, és okosabb lettem tőle, jé, milyen érdekes… Az a helyzet ugyanis, hogy Scott történetében Lucia szülei élnek, nem a báty az egyetlen és fő intrikus. Sőt! Leginkább Lucia anyjának hatalmi ambíciói azok, amelyek irányítják a család életét, és végül azt a pusztulásba is vezetik. Egy erős nő áll az események középpontjában tehát, méghozzá vasmarokkal és kemény szívvel.

Ehhez képest az operából eltűnnek a szülők, Lucia bátyja lesz a “főgonosz”, nincs már anyafigura. Nem hogy erős, de semmilyen. Nőként azonban még mindig főhősnőnk mellett áll egy társalkodónő vagy komorna, aki – ha gyakorlatilag jelentéktelen szereplőként is, de – támogatja, pátyolgatja, sajnálja a szerencsétlen lányt.

A francia verzióból ez a nőfigura is kimarad. Lucia teljesen egyedül van nőként egy jó csomó férfi között, akik egymás között harcolván, intrikálván, becsvágyván fölhasználják, kihasználják őt. S noha nem kétséges, hogy Edgar szereti Luciát (illetve “Lüszi”-t), hogy nevelő abbéja is szánja őt, ez mégiscsak a férfiak rideg, katonás, sötét világa marad. Annyira, hogy ebben az előadásban – lépünk egyet tovább-, a kórusban sincsenek nők. Őket is férfiruhába, katonai vagy vadász jelmezbe öltöztette a rendező, s lehet ezen háborogni máskor, de mert itt és most értem a szándékot, nemcsak hogy elfogadom az ötletet, még tetszik is. 

De szeretnék még következő előadásokat. Sokat.

Az epertől az osztrigáig

 Hamvas írásáról jutott eszembe a következő. Rokonok. 

…vajon hallotta-e nyájas olvasónk valaha is háttérzeneként mondjuk a Tannhäusert? Merthogy annak borzasztó. De A nürnbergi mesterdalnokok se jobb, ha ugyanis nem rá figyelünk, akkor csak idegesítő zajfüggöny lesz belőle, míg viszont ha kellő elmélyedéssel hallgatjuk, akkor ez a mű csupa szellem, líra, derű és bölcsesség. Valójában persze a levegő matematikailag jól megragadható rezgéséről van szó, ami tőlünk függően minősül zajártalomnak az első esetben, az operairodalom egyik csúcsának a másodikban. Vagyis akkor műalkotás, ha akként fogadjuk be, és abban az esetben tudjuk műalkotásként befogadni, ha erre gyerekkorunktól fogva mintegy kiképeztek, ha megtanultuk, hogyan jár az ember operába, mit vesz magára ilyenkor, hogyan szokás viselkedni a nézőtéren, milyen képeket kell vágni a nyitány alatt ás hogy merre van a büfé; végül, de nem utolsósorban pedig, ha nem vagyunk teljesen botfülűek. Tehát a kultúránk (a kiképzés) és a személyes adottságaink (bizonyos fokú zenei hallás) eredményeképp a fizikai jelenségből (hanghullámok) létrejön az esztétikai élmény.

Miért ne jöhetne létre az osztrigából is?

Nyájas olvasónk talán akként vélekedik, hogy A nürnbergi mesterdalnokok esetében mégiscsak volt egy műalkotás, amit Wagner előzetesen letett az asztalra. Ez igaz, ám az esztétikai élmény végső soron tudatállapot, ami összekapcsolódhat egy meglévő műalkotással, de összekapcsolódhat valami mással is, például az ikebanában a virágrendezéssel, a japán teaszertartásban a teaivással, egy dunántúli présház teraszán pedig esetleg egy pohár jobb cuvée mélyreható elemzésével; természetesen nem a virág, a tea vagy a bor a lényeg, hanem az emberi tudat, amelyben ezek a dolgok megjelennek vagy így, vagy úgy. Ha megfelelő helyen, időben és módon, de főképp a legmegfelelőbb hangulatban fogyasztjuk a fentebb említett osztrigát, akkor olyasfajta fénylő, tiszta és ráébredés jellegű tudati pillanatokat élhetünk át, amilyenek egyébként a nagy művekkel való találkozásokat jellemzik. Persze ez is csak ritkán és kivételesen szerencsés körülmények között jön össze, de örüljünk annak is, mert a többség nem él át ilyesmit soha.

Összegzés: a gasztronómia olyan művészet, amelyben a mű élvezete, tehát a befogadás legalább annyira meghatározó jelentőségű, mint a mű létrehozása, sőt néha fontosabb annál, néha meg azonos vele.

A többi művészet ugyanilyen, de erről általában nem tudunk.

(…)

 

Váncsa István szakácskönyve, Ezeregy recept, Vince Kiadó 2003.

Bevezetés, III. Taplónyelv és osztriga, 12-13. oldal

 

Szörf

Az elmúlt hét véletlenszerű operás élményeiről az egyik legmeglepőbb tévés kalandom jutott eszembe, ami valaha is ért.

Talán egy évvel ezelőtt is volt már, hogy az egyik szombat este, tökéletesen véletlenül, némi értelmet keresgélve a televíziócsatornák sűrűjében, ráakadtam, ráakadtunk a Z tévén (az Uhrin Bence bácsi- és Iba Duba galaktikus nyelvész és jósnő-féle Z tévén) egy egészen érdekes Carmen előadásra. Nem ám részletekre vagy ízelítőre, hanem az egész, teljes előadásra. Azóta se tudtam a dolgot megfejteni: vajon miért, hogyan volt ez így.

Maga Maria Ewing volt a címszereplő, a rendezés pedig egészen aprólékos és hiteles, pláne ahhoz képest, mennyire látszott: most aztán beleadnak apait-anyait, a grandiozitás a legkevesebb, ami a látottakról elmondható. A nézők – mint egy bikaviadal arénájában – körben foglaltak helyett, a porondon zajlott az előadás. (Vélhetően felvételről jobban élvezhető volt mindez egyébként, mint a helyszínen, bár a hangulat meg kárpótol.)

Aztán utánanéztem persze, meg is találtam a neten, miről is van itt szó. Egy londoni, 1989-es fölvételről, Maria Ewing számos DVD-jének egyikéről, mert hogy Carmenként van neki több. Három egészen biztosan.

Nagyon klassz nő, most legalább a saját szemeimmel láthattam, miért is volt ő olyan nevezetes Carmen, bár kétségem eddig sem volt sok. Rosinaként ugyanis láttam őt, úgy is ellenállhatatlan, nem meglepő tehát, hogy Carmenként meg végzetes.

Újabb kutatásaim eredménye néhány felvétel a YouTube-on, hála Istennek van ott néhány értékes pillanat a glyndebourne-i előadásból. Sokak szerint Maria Ewing legjobbjából.

 

Sajnos ezt az előadást sosem láttam végig, de ebből a pár részletből is látszik, miért tartják számon Maria Ewingot a legjobb Carmenek között. Nem kell művésziesen bandzsítania vagy rázogatnia a fenekét ahhoz, hogy elragadó  és csábító legyen, olyan egyszerű, ahogy énekel, ahogy kinéz, ahogy viselkedik, mint amikor Edith Piaf fogja magát és belekezd egy sanzonba. Jó nagy adag szexepillel nyakon öntve. Illetve nem is nyakon öntve, mert belőle jön az, nem kívülről kell belemártogatni.

Még Saramago

Találtam még néhány érdekes részletet a Saramago-szövegben. Van persze több is, de ezekről szeretnék most egy kicsit gondolkodni.

Félelmetes az egész. Tiszteletlen. Könyörtelen. És azért megrázó, mert a színvonal magas. Nem köpköd, nem acsarkodik, csak egyszerűen és szépen odarakja az orrunk elé. A következőket például egy hosszas leírás, egy körmenet végtelennek tűnő taglalása, méteres körmondatainak végén.

… Én pedig, a királyotok, Portugália, Algarve és a többi tartomány ura, ki áhítatosan megyek s fogom eme aranyozott botok egyikét, nézzétek, miként tesz erőfeszítéseket egy uralkodó, megőrzendő hazája s népe világi s lelki javait, küldhettem volna szolgát is magam helyett, egy herceget vagy márkit, hogy az lássa el a feladatomat, ám én személyesen jöttem, s ugyancsak személyesen az infáns testvéreim, a ti uraitok, térdeljetek, térdeljetek már, mert mindjárt itt a szentségtartó, és jövök én is, őbenne Krisztus van, énbennem pedig ama kegy, hogy a földön király lehetek, vajon melyik győz a kettő közül, ami az érző húst illeti, csakis jómagam, a királyi kan, tudjátok jól, az apácák Urunknak hitvesei, szent igazság ez, hiszen engem, akárcsak Urunkat, ágyukba fogadnak, s mert én vagyok az Úr, azért sóhajtoznak a gyönyörtől, markukban olvasót szorongatva, összefonódnak, egybeolvadnak misztikusan a testek, miközben a kápolna szentjei a fülüket hegyezik a baldachin alatt elsuttogott, forró szavakra, az ég fölött van ama baldachin, mert ez itt maga a menny, jobb nem is létezhet, a Megfeszített feje pedig a vállára billen, szegény, talán a kínzások fájdalmai okán, talán hogy jobban láthassa a vetkőző Paulát, talán féltékenyen, amiért elrabolják tőle a hitvest, e tömjénnel illatosított kolostori virágot, fennséges a teste, ám én végül elmegyek, ő pedig ott marad neki, ha teherbe esik, a gyermek tőlem van, nem kell újabb angyali üdvözlet, hátul mottetát és szent himnuszokat dalolva énekesek jönnek, s ettől egy ötletem támad, nincs ebben párja a királyoknak, az ötletekben, egyébként hogyan is uralkodnának, jöjjenek az odivelasi apácák Paula szobájához a Benedictust énekelni, mialatt odabent fekszünk, előtte, közben és utána, ámen.

(177-178. oldal)

Nemcsak hogy profán, de arrogáns. Züllött. Persze mindez a regény egyik szereplőjéről, a  (szinte állandó jelzővel emlegetett) királyi kanról, Portugália uráról árul el valamit, hiszen az ő szemszöge érvényesül itt a szövegben, az ő gondolatait, monológját olvassuk.

Amikor a mindentudó narrátor közvetlenül szólal meg, noha az értékrend és a közölni vágyott eszmeiség azonos marad, a hangvétel teljesen más. Itt is a testiség, az erotika, ha úgy tetszik: az emberi, a természettől való kerül szembe az istenivel, a vallásossal és a misztikussal, a hangvétel mégis fiomabb. Blimundáról és Baltasarról szólva, akik a világ és pláne az egyház által meg nem szentelt kapcsolatban élnek együtt, szó sincs arroganciáról. Sokkal inkább a szerelem tökéletes, természetes kifejezéséről, leírásáról, ami – a szöveg szerint – értékét tekintve megközelíti az istenit, sőt maga az isteni vagy még több is annál… (Jegyezzük meg: az isteni és a misztikus itt kifejezetten a vallásos, a katolikus egyház által képviselt eszmeiséget jelenti, lásd a holdfényes éjszaka, a vakok, Szent Luca és a szaglás példáját! )

Mi árulna el erről többet, mint az a tény, ahogyan a cselekmény, a jelenet formálódik. Blimunda és Baltasar úton vannak. December van, éjszaka, és nem találtak még maguknak szállást. Saramago nem mondja ki, de tökéletesen érthető a betlehemi párhuzam.

December van, rövidek a napok, felhős ég alatt még hamarabb sötétedik, ezért Baltasar és Blimunda megalszanak egyszer az úton, Morelenában, egy szalmakazalban, azt mondták, Mafrából jönnek, és Lisszabonba tartanak, látta a bérlő, hogy tisztességes népek, még pokrócot is adott nekik kölcsön, legyen mivel takarózni, a bizalom még erre is képes. Már tudjuk, hogy ezek ketten szeretik egymás testét, lelkét és akaratát, ám ahogy így fekszenek, a test kívánságának engedelmeskedik az akarat és a lélek, sőt, talán még erősebben csimpaszkodnak a testbe, hogy az örömében ők is osztozzanak, nehéz kitudni, mi a részek részesedése, hogy veszít vagy nyer-e a lélek, amikor Blimunda fölemeli a szoknyáját, és kioldja a gatyáját Baltasar, hogy nyer vagy veszít-e az akarat, amikor mindketten sóhajtoznak s nyögnek, hogy győzött vagy legyőzetett-e a test, amikor Baltasar elpihen Blimundában, ő pedig pihenteti Baltasart, mindketten megpihenve. A világ legjobb illata ez, a föltúrt szalmáé, a testeké a pokrócon, a jászolnál kérődző borjaké, a szalma közt beáramló hideg illata, talán a hold illata, mindenki tudja, hogy a holdfényes éjszakának más szaga van, még egy vak is megmondaná, pedig éjszakát nappaltól megkülönböztetni nem bír, Süt a hold, Szent Lucának tulajdonítják a csodát, pedig csak szaglás kérdése, Úgy bizony, kérem, micsoda szépséges holdfény van ma éjjel.

Másnap pirkadat előtt keltek. (…) A bérlő majd belép, meglátja a köszönet jeléül összehajtogatott pokrócot, s lévén tréfás ember, megkérdezi a borjakat, No, mondjátok, volt-e mise az éjjel, ők pedig odafordítják szarvacskáikat, de nincsenek meglepve, hiszen az embereknek mindig van valami mondanivalójuk, és néha még fején is találják a szöget, mint most is, mert az itt alvók szerelme és a szentmise között nincsen semmi különbség, ha pedig mégis volna, annak a mise látná kárát.

(155-157. oldal)

Szerintem Saramago direkt sajnálja, hogy már nem égethetik meg istenkáromlásért.

José Saramago: A kolostor regénye

Európa Könyvkiadó, 2007

Fordította: Takács Laura

Kiegészítés a Cosíhoz

Kedves ismerősöm szíves közlése alapján: Despnia azért lett, volt Rosina hosszú évekig a magyar opera számára – s él ennek hatása ma is -, hogy a serdületlen ifjúság figyelmét nehogy lényegetlen, ám esetlegesen kacagásra ingerlő dolgok elvonják a lényegtől. Na! Most már ezt is tudjuk. Kongeniális. Föl se tűnt, míg nem mondták…

Véletlen Fidelio

Nem is igazán volt véletlen, mert gyanakodtam, hátha ma is rábukkanok valami érdekesre a Mezzon, ami (már megint) nem szerepel a műsorújságokban, és lám a Fidelio volt az. Mégpedig filmváltozatban, műtermesben.

A legfurcsább, amit elmondhatok róla, hogy a főszereplőnőt, Gwyneth Jonest egyáltalán nem ismeretem volna föl, ha nem látom kiírva a nevét. Pedig volt már hozzá párszor szerencsém, és azt sem hiszem, hogy a maszk sikerült volna ennyire jól. Hogy mit nem tesz egy kellően megválasztott paróka…

A zene nagyon szép volt, a hangok igencsak meggyőzőek – tisztázzuk: Gwyneth Jones a legnagyobb szopránok közé tartozik, akik erre a Földre születtek-, ráadásul Böhm vezényelt. Maga az előadás is nézhető, mert egyszerű, hála Istennek nincsen tele kisebb és nagyobb rőkönyökkel, az énekesek színészként is megállják helyüket… mi kell még? Mégsem voltam tökéletesen elájulva attól, amit láttam. (Sokkal inkább attól, amit hallottam!) Látszik, érezhető az a majdnem negyven év, ami eltelt a forgatás óta. Nehéz pontosan megfogalmazni, miben, hogyan, de mintha egy másik világban mozognának a karakterek.

Erős fölindulásban vagyok, hogy megnézzem az Opera Fidelioját, előtanulmánynak mindenképpen megfelelt a mai nap, meg aztán Beethovent sose hallgat az ember hiába.

Eper

Hamvas Béla: A JÓISTEN UZSONNÁJA

Június a piros hónap. Mint ahogy a május a zöld, és az augusztus az aranysárga. Júniusban nyílik a pipacs. Piros Pünkösd, amikor a Szent szellem a földön piros lángnyelv alakjában megjelenik. A piros gyümölcs hónapja, cseresznye, meggy, eper, málna, ribizke. És amin nem lehet eléggé csodálkozni, ez nem a sóvár és megvadult piros. E gyümölcsökben semmi kihívó nincs, ellenkezőleg, valamennyi csupa nevetés. Derült és gyermekpiros ez, az év első természetének színe.

Júniusban kell enni. Az ember körülbelül fél kiló teljesen érett eperre számítson tizenkét tizenöt deka porcukrot. Az általános vélemény, hogy a gyümölcsöt és a cukrot legjobb rétegesen elhelyezni, és az epret kicsit megtörni, csak azért, mert így bővebb levet ereszt. Mikor ez elkészült, két deci tejfölt kell ráönteni. A mennyiség lehet valamivel több, vagy kevesebb, ízlés szerint. A túlzástól tartózkodni kell. Sokan a tejszínt részesítik előnyben, de ezek az emberek az étel lényegét félreértik. A június nem az átható cukor, hanem a gyengéden friss és enyhén savas gyümölcs hónapja. A tejszín alkalmazása tévedés. Később, a hónap végén a szamócához már megengedhető, és vannak, akik a málnához, főként a tejberizshez készített friss málnakompóthoz nem hajlandók mást enni, mint tejszínt. Ez így helyes. De a tejszín az eperhez hibás ízlésre vall. A hibás ízlés hibás értékeléshez, ez pedig hibás életrendhez vezet, ezért ilyesmit kerülni kell.

Az elkészítés módja lehet, hogy az ember egy réteg epret, egy réteg cukrot és egy réteg tejfölt helyez el egymás fölött, és a gyümölcsöt éppen csak hogy egy kicsit megnyitja. Mások a gyümölcsöt épen hagyják, és a tejfölt a tetejére öntik, hadd szivárogjon le, oldja fel a cukrot, és vonja ki az eper levét. Az edény fenekén rózsaszínű ital gyűlik össze, s a leghelyesebb, ha az ember, miután az epret megette, úgy ahogy van, nem kanállal eszi meg, hanem megissza. Ez az uzsonna tökéletes befejezése.

A bűnbeesett ember a tejfölös epret a jégszekrénybe teszi és természetellenesen lehűti. Ez ellen a leghatározottabban tiltakozni kell. Bizonyos hőfokon alul a gyümölcs ízéből éppen úgy veszít, mint a bor. A helyes mérték a pincehőfok, vagy ami ugyanaz, az ember az edényt, tulajdonképpen az eszményi a cserépedény, a fém elvetendő, a kútba ereszti és néhány óráig ott tartja. Legjobb az epret délelőtt a friss reggeli szedésből, délelőtt tíz óra tájban elkészíteni, és délután három-fél négyig hűvös helyen tartani. Mert a tejfölös eper elfogyasztásának klasszikus ideje, amikor a déli hőség már fölengedett és a levegő enyhülni kezd, vagyis fél négy. A Jóisten, amikor délutáni szundikálásából felébred, az epret ilyenkor eszi uzsonnára. Odateszik az árnyékos teraszra, az asztal fölé a diófa hajlik, ott eszi meg kiskanállal, mielőtt ismét a szőlőbe megy. Mert aki nem tudná, a Jóisten a világon a legmagasabb rendű munkát végzi, vagyis szőlőműves. Uzsonna után megnyugodott gyomorral és kedéllyel a rafiát övébe dugja, a metszőollót zsebre teszi, a kapát megfogja és kimegy a tőkék közé, hogy a szabálytalan hónaljhajtásokat levagdossa, a lazult vesszőket megigazítsa, és ahol gyomot talál, azt kikapálja.

Még jó, hogy rögtön írja, hogy piros. Különben bajban lennének a hermeneutikai köreim, értelmezési horizontom beborulna: meg lennék lőve, melyik gyümölcsről is van szó tulajdonképpen. Mert e kérdésben maga a bonyolultság uralkodik. Szamóca, eper, fekete és fehér eper, szeder… Ember legyen a talpán, aki kibogozza! Ami biztos, hogy remek mulatság nyáron lelegelni az eperfákat, bár az is tény, hogy ezt a gyümölcsöt senki nem tartja annyira, hogy hűtse, habosítsa, isteni asztalokon szervírozza.

Megjegyzem egyébként, a földi epret minden nélkül – se cukor, se tejszín, se tejföl, se rum! -, eszem. Napocska-melegen.

Amivel tökéletesen egyetértek: a Jóistent én is egybeírnám.

A fehér eper fájának leveleiről pedig hirtelen Verdi édesapja jut eszembe. Ha jól emlékszem, volt némi dolga selyemhernyókkal. Vagy rosszul?

Mindenki ugyanúgy csinálja

 

Ma láttam a Mezzon egy Cosí fan tutte-előadást, teljesen véletlenül, és ráadásul pont azt, amire már régóta fájt a fogam. Több dolog miatt is izgatott ez a felvétel.

Egyrészt glyndebourne-i előadásról van szó, ott pedig gyakran születnek zseniális, közel zseniális, figyelemre érdemes vagy “csak” nagyonis élvezhető dolgok. Műhelymunkában alaposan kidolgozott, mondhatnám, szeretettel megmunkált előadásokat láttam már erről a fesztiválról, nem is egyet, nem is kettőt.

Másrészt Fischer Iván a karmester, és a nyilvánvaló magyar vonatkozáson túl azt is tudja mindenki, hogy micsoda kiváló dirigensről van szó, ráadásul nem mindennap láthatjuk őt operát vezényelni, pláne nem a tévében vagy bármiféle filmfelvételen, no meg pláne nem Glyndebourne-ből, lásd első pont!

Harmadrészt kifejezetten mutatós előadásról van szó abban a tekintetben, hogy nagyon fiatal a szereplőgárda, ha úgy tetszik, tökéletes az illúzió a látványt illetően. És bárki bármit mond, ez sem utolsó dolog.

Ugyanakkor – tény, mi tény – mindig is orroltam erre a darabra, vagy inkább arra a primitív fölfogásra, értelmezésre, hogy ugyanis a “nők ilyenek” – még szerencse, hogy az illendőség okán (általában) nem nevezik néven, pontosan mire is gondolnak, mit is értenek az “ilyenek” alatt -, és hogy ez micsoda filozófikus mélység meg az élet alapvetéseiből, örök, fizikai törvényszerűségeiből következő, logikusan levezethető tény. Mert ha még így is van – mondom én -, vajon az a “férfias” vislkedés olyan nagyon gáláns és üdvözlendő-e, amely játszadozik kedvese érzéseivel, packázik becsületével és lelkiismeretével, valamint a jó befektetés reményében még nagy tételekben fogad is rá, mint ahogyan azt a lóversenyeken szokás.

Egy szó, mint száz, nehezen viselem a Cosít, de most félretettem ellenérzéseimet és végignéztem az előadást. Mozart azért csak zseni, ezt senki nem vitathatja, megér hát némi megalkuvást.

És nem is csalódtam. Az előadás üde, öröm a szereplőkre nézni, láthatóan ők is élvezik, amit csinálnak. Helyenként kifejezetten mókás jelenetek és ötletek sora szórakoztat, és noha az előadás minden ízében tradícionális, kicsit sem poros. Miah Persson, a svéd szőkeség aratja a legnagyobb sikert Fiordiligi szerepében, azt hiszem, megérdemelten. Bár mindenki a helyén van, senki nem szürke, minden szerplőnek van formája, ereje, eleve az ő karaktere a legszimpatikusabb. Az ő lelke cincálódik meg leginkább – sosem hittem el, hogy megérdemelné-, de tartása ellenére sem veszi magát túl komolyan, marad benne játékosság, sőt kacérság. Igazán vonzó teremtés.

Biztos lehetne még tökéletesebb szereplőket, énekeseket találni – mert azt szinte mindig lehet -, még értőbb interpretáció is lehet számos, de azért jó kis előadás volt ez. Kezdő operistáknak is jó szívvel ajánlható.

És ami a fő: a megoldás csöppet sem megnyugtató. Nem akarják velem elhitetni, hogy nem történt semmi, hogy minden mehet a maga útján tovább. Ezt Mozart sem szeretné. Tudom, persze, hogy számos cizellált megoldás született már e témára, darabra, problémára, de végül mindig ugyanazt érzem. Hogy ugyanis alig tudok ennél kegyetlenebb operát elképzelni. Fáj.

Cosí fan tutte (Glyndebourne, 2006)

Ferrando: Topi Lehtipuu
Guglielmo: Luca Pisaroni
Don Alfonso: Nicolas Rivenq
Fiordiligi: Miah Persson
Dorabella: Anke Vondung
Despina: Ainhoa Garmendia

Orchestra of the Age of Enlightenment
The Glyndebourne Chorus
Vezényel: Fischer Iván

Rendező: Nicholas Hytner  

(P.S.: Csak tudnám Despina mitől Rosina az egyik alapvetésnek számító magyar operás könyvben, ettől meg aztán sok helyütt a neten…)

Orphée mint férfi, Orphée mint nő

Egyszer karácsonyra kaptam egy nagyon szép DVD-t ajándékba: Gluck Orfeuszát Sydneyből. A címszerepet az a David Hobson énekli, akit már a Luhrmann-féle Bohéméletben megszerettem – nem is lehetett őket nem szeretni -, és itt sem csalódtam. Nem igazán ismerem az ausztrál operajátszást, emlékeim szerint ezen a két előadáson kívül nem is láttam tőlük soha semmit. (Vagyis dehogynem! Talán egy ősrégi Normát Dame Joan Sutherlanddel, de azt meglehetősen porosnak és élvezhetetlennek találtam, készséggel elhiszem, hogy a magam fogyatékosságai okán.) Tényleg kiesnek valahogyan a képből, az én szemszögemből legalábbis, pedig ez a két előadás – nem kis mértékben Hobsonnak is köszsönhetően – igazán remek!

Ez a Gluck-opera párizsi változata volt, ezért küzd tehát tenorunk a magasságokkal és a cikornyákkal, nem pedig egy hölgy, aki ugye alt. Eme tény, meg kell valljam, sokat lendített érdeklődésemen. Kevés kivételtől eltekintve ugyanis valami bajom van a nadrágszerepekkel. Talán életem legelső élő operaélménye ebben a ludas, a Hunyadi László, melynek “igazságos Mátyás királya” – legnagyobb bánatomra – csöppet sem Helyei Lászlóra, annál inkább a sarki bolt hentesnénijére hasonlított, ráadásul ez a Mátyás király – akkor még ugyan nem éppen király – meglehetősen sokat és idétlenül szökdécselt “anyácskája” körül, amit fölemlegetni, tudom, gonoszság tőlem, azonban tény. Rémes volt! 

Orfeusz is férfi, noha jelképes meg művész, és vannak régi szokások, meg felül is emelkedhetünk… de én alapvetően úgy voltam vele, hogy szimbólumok ide, művészeti átlényegülés oda, ha szerelem, akkor legyen már férfi az a szerencsétlen! Noha már akkor sem tartottam kizártnak, hogy fölkutatok akár több olyan Orfeusz-előadást is, ahol nő alakítja a művészetek örök bajnokát. Voltak is tippjeim számosan, de azért elsőre jó volt ez így. Az előadás finom volt, Hobson hangja megindító, egyszerűek a jelmezek, a díszletek, mégis hatalmas megjelenítő erővel bírt minden. A Kar, a táncosok és az énekesek félelmetes csoportot alkottak, minden hangjuk, mozdulatuk hatott. Tiszták voltak a szimbólumok: a fekete és a fehér, a világokat összekötő életfa, az égből aláhimbálódzó hinta, a kés… Jó kis előadás volt az, nem volt vele semmi baj.

Aztán most itt van ez.

 

Christoph Willibald Gluck: Orphée et Eurydice
(Orphee: Magdalena Kozena, vezényel: John Eliot Gardiner)

Nagyon szeretem ezt a zenét. Kezdetektől szerettem, de itt még hatásosabb és szebb, mint amilyenre emlékeztem. Nem is csoda, hogy meghatódik tőle minden fúria. (Az történik éppen, hogy Orfeusz indulna az alvilágba, de a fúriák nem akarják továbbengedni, mire ő csodás énekével elvarázsolja és meggyőzi őket.)

Robert Wilson rendezésében pedig nemcsak elviselem, de direkt csípem, hogy nadrágszerep az örök dalnoké. És Kozena hangja! Szenzációsan jó ez a jelenet.

Olvasónapló Saramagoval – folytatás

Bent az első bika, bement a második, bement a harmadik, jött a tizennyolc gyalogos torreádor, akiket Kasztíliából szerződtetett súlyos pénzért a Szenátus, aztán lovasok léptettek a térre, lándzsájukat döfték, a gyalogosok papírdíszes dárdákat szúrtak, s az a lovag, akinek a bika nekiment, lerántván róla a köpenyét, a bikának ugrasztja a lovat, s kardjával megsebzi az állatot, így állván bosszút a bemocskolt becsületért. És bejön a negyedik bika, az ötödik, a hatodik, bejött már vagy tíz, tizenkettő, tizenöt vagy húsz, vérben ázik az egész tér, kacagnak a hölgyek, sinkogatnak, tapsolnak, olyanok az ablakok, mint virágos ágak, s pusztulnak a bikák sorjában, kiskerekű kocsin, hat lóval húzzák ki őket, pedig ennyi csak a királyi családot s a főrangúakat illeti meg, s bár ez nem bizonyítja a bikák királyi voltát vagy méltóságát, azt igen, hogy jó nehezek, a lovak a megmondhatói, azok a szép lovak, csak úgy csillog-villog a szerszámuk, a kámzsájuk karamzsinvörös, hímzett bársony, ezüstös rojt van rajta, akárcsak a takarókon, s már megy is a bika, nyilakkal átlyuggatva, lándzsákkal megtűzdelve, maga után vonszolva a zsigereit, a mámorban úszó férfiak megtapogatják a mámoros nőket, ők pedig leplezetlenül hozzájuk dörgölőznek, még Blimunda sem kivétel, s miért is lenne az, egész testével Baltasarhoz simul, bódítón hat rá a szeme láttára kiömlő vér, a bika véknyán a nyílt kutakból előbugyog az élő halál, megszédíti a fejeket, de csak egy kép rögzül, s hűti le a forró szemeket, egy bika félrenyaklott feje, a nyitott száj, a kilógó, vastag, érdes nyelv, mely nem fogja többé tépdesni a mezők füveit, legfeljebb a füstöt legelheti a bikák másvilágán, de azt bizony már nem tudjuk, pokol-e az vagy mennyország.

Mennyország lesz, ha van igazság, nem kerülhetnek a pokolba azok után, amiket elszenvednek, s ilyen kín a tüzes pokróc, ez a több rétegből álló, vastag lepel, amelybe számos petárdát helyeznek, a két végén fölgyújtják, s a pokróc lángra kap, a petárdák fölrobbannak, pattognak még jó sokáig, s bevilágítják az egész teret, olyan, mintha élve sütnék meg a bikát, s így rohan a téren körbe az állat, tébolyultan és dühödten, ugrálva és bőgve, miközben V. János és népe megtapsolja a nyomorúságos halált, mert lám, az ellen még a bika sem tud védekezni, nem tud öldökölni, csak elpusztulni. Égett hús szaga száll, ám olyan szag ez, mely nem bántja a perszelő autodafén edzett orrokat, s a bika legalább tányérra kerül, míg a zsidóból csak a hátrahagyott javai maradnak.

Na ilyen zsúfolt tablók az autodafék, az ünnepek (keresztelő, temetés, bíborosavatás és társaik) vagy épp itt a bikaviadal Saramago regényében. És van belőlük elég. Az érzékek diadala mindegyik: színek, szagok, ízek, súlyos kellékek, tömeg, halmozás, fokozás – ami csak belefér. S mindemögött a látvány mögött semmiféle irgalom nem jár sem az egyháznak, sem a tradícióknak, sem a királyság intézményének, sem a hagyományoknak, sem a szokásoknak, semminek… Tulajdonképpen az embereknek, az Embernek se nagyon. Főhőseink, Blimunda és Baltasar is bemocskolódik az idézett jelenetben, része lesz ennek az iszonyú kavalkádnak, nem tűnik ki, nem különül el tőle. Ők, akik számos tekintetben annyira különböznek, itt osztoznak valami iszonyatosban, ami általános. Talán éppen mert nem szakadhatnak el emberi lényegüktől, és éppen ezért lehet még fájdalmasabb ez az egész. Mert ha ez az, ami emberi, akkor süthetjük, kedves barátaim…

Ezekben a “pompás” jelenetekben mindig és egyértelműen ott trónol a halál, vagy ami még sokkal rosszabb: az értelemnélküliség. Bűzölög az egész. S miközben mindig ott lapul valamiféle  – nyakatekert – pátosz ezekben a “danse macabre”-szerű jelenetekben, alapvetően az egész végtelenül cinikus. Az is ahogyan a legrészletesebb, oknyomozó, részletező, dokumentáló, ténymegállapító leírásokat sőt körülírásokat közli a szöveg a lehető legnagyobb kínok, gaztettek és szenvedés leírása közben, azt meg-megszakítva, de az is, ahogy egy-egy mondattal vagy félmondattal összegez. Szenvtelen hangon. Vagy legalábbis tárgyilagosan. Vegyük csak a fenti idézet végkicsengését, az utolsó mondatokat! Hátborzongató.

Ahogyan az a gondolat is az szerintem, hogy az itt előadottak – és persze művészetté formáltak, Saramago szemüvegén át látottak – számunkra ugyan elfogadhatatlan dolgok, legalábbis a döntő többségük az, de még csak alig párszáz éve… Előfordulhat, hogy csak a XX-XXI. századi ember arroganciája ítéli el ilyen élesen és kíméletlenül az akkori világot? Vagy az ember eleve reménytelen eset? Lehet, hogy Saramago elfogult? Ha az is, mindenesetre nagyon olvastatja magát az és ahogyan ír.

José Saramago: A kolostor regénye

Európa Könyvkiadó, 2007

Fordította: Takács Laura

(Az idézet az 109-110. oldalakon olvasható.)