Az nem igaz, hogy az elmúlt hónapokban semmit sem csináltam

Csak nem volt időm, kedvem írni, illetve egyszer próbáltam, de valami technikai malőr miatt nem sikerült, föladtam és azóta se. 

A lényeg körülbelül a következő. Saramago fajsúlyos, gyönyörű, ám helyenként irtózatosan kemény, ironikus, szatirikus, cinikus szövege annyira megvislete a gyomromat, hogy úgy döntöttem, kicsit elég a magas röptekből, ideje újra tizenkét évesnek lenni. Ha meg már azt nem lehet, akkor legalább úgy csinálok, mintha tizenkettő lennék, így aztán csupa-csupa lektűrt olvasok hónapok óta. És valami hihetetlen módon élvezem. 

Lista következik.

Borisz Akunyin: Azazel, Akhilleusz halála, Leviathan (folyt.köv., delikvensek megvétettek karácsony alkalmából).

Jane Austen: Büszkeség és balítélet, Értelem és érzelem, A klastrom titka, Emma. 

Oldalakat, napokat, heteket tudnék mesélni valamennyiről, egyenként is meg egyszerre is az egészről, de így utólag már nem olyan vidító a dolog. Majd ha valami eszembe jut, ami igazán megjegyzésre méltó, megörökítem. Ha csak nem jut eszembe valami még sokkal jobb annál is…

Még Saramago

Találtam még néhány érdekes részletet a Saramago-szövegben. Van persze több is, de ezekről szeretnék most egy kicsit gondolkodni.

Félelmetes az egész. Tiszteletlen. Könyörtelen. És azért megrázó, mert a színvonal magas. Nem köpköd, nem acsarkodik, csak egyszerűen és szépen odarakja az orrunk elé. A következőket például egy hosszas leírás, egy körmenet végtelennek tűnő taglalása, méteres körmondatainak végén.

… Én pedig, a királyotok, Portugália, Algarve és a többi tartomány ura, ki áhítatosan megyek s fogom eme aranyozott botok egyikét, nézzétek, miként tesz erőfeszítéseket egy uralkodó, megőrzendő hazája s népe világi s lelki javait, küldhettem volna szolgát is magam helyett, egy herceget vagy márkit, hogy az lássa el a feladatomat, ám én személyesen jöttem, s ugyancsak személyesen az infáns testvéreim, a ti uraitok, térdeljetek, térdeljetek már, mert mindjárt itt a szentségtartó, és jövök én is, őbenne Krisztus van, énbennem pedig ama kegy, hogy a földön király lehetek, vajon melyik győz a kettő közül, ami az érző húst illeti, csakis jómagam, a királyi kan, tudjátok jól, az apácák Urunknak hitvesei, szent igazság ez, hiszen engem, akárcsak Urunkat, ágyukba fogadnak, s mert én vagyok az Úr, azért sóhajtoznak a gyönyörtől, markukban olvasót szorongatva, összefonódnak, egybeolvadnak misztikusan a testek, miközben a kápolna szentjei a fülüket hegyezik a baldachin alatt elsuttogott, forró szavakra, az ég fölött van ama baldachin, mert ez itt maga a menny, jobb nem is létezhet, a Megfeszített feje pedig a vállára billen, szegény, talán a kínzások fájdalmai okán, talán hogy jobban láthassa a vetkőző Paulát, talán féltékenyen, amiért elrabolják tőle a hitvest, e tömjénnel illatosított kolostori virágot, fennséges a teste, ám én végül elmegyek, ő pedig ott marad neki, ha teherbe esik, a gyermek tőlem van, nem kell újabb angyali üdvözlet, hátul mottetát és szent himnuszokat dalolva énekesek jönnek, s ettől egy ötletem támad, nincs ebben párja a királyoknak, az ötletekben, egyébként hogyan is uralkodnának, jöjjenek az odivelasi apácák Paula szobájához a Benedictust énekelni, mialatt odabent fekszünk, előtte, közben és utána, ámen.

(177-178. oldal)

Nemcsak hogy profán, de arrogáns. Züllött. Persze mindez a regény egyik szereplőjéről, a  (szinte állandó jelzővel emlegetett) királyi kanról, Portugália uráról árul el valamit, hiszen az ő szemszöge érvényesül itt a szövegben, az ő gondolatait, monológját olvassuk.

Amikor a mindentudó narrátor közvetlenül szólal meg, noha az értékrend és a közölni vágyott eszmeiség azonos marad, a hangvétel teljesen más. Itt is a testiség, az erotika, ha úgy tetszik: az emberi, a természettől való kerül szembe az istenivel, a vallásossal és a misztikussal, a hangvétel mégis fiomabb. Blimundáról és Baltasarról szólva, akik a világ és pláne az egyház által meg nem szentelt kapcsolatban élnek együtt, szó sincs arroganciáról. Sokkal inkább a szerelem tökéletes, természetes kifejezéséről, leírásáról, ami – a szöveg szerint – értékét tekintve megközelíti az istenit, sőt maga az isteni vagy még több is annál… (Jegyezzük meg: az isteni és a misztikus itt kifejezetten a vallásos, a katolikus egyház által képviselt eszmeiséget jelenti, lásd a holdfényes éjszaka, a vakok, Szent Luca és a szaglás példáját! )

Mi árulna el erről többet, mint az a tény, ahogyan a cselekmény, a jelenet formálódik. Blimunda és Baltasar úton vannak. December van, éjszaka, és nem találtak még maguknak szállást. Saramago nem mondja ki, de tökéletesen érthető a betlehemi párhuzam.

December van, rövidek a napok, felhős ég alatt még hamarabb sötétedik, ezért Baltasar és Blimunda megalszanak egyszer az úton, Morelenában, egy szalmakazalban, azt mondták, Mafrából jönnek, és Lisszabonba tartanak, látta a bérlő, hogy tisztességes népek, még pokrócot is adott nekik kölcsön, legyen mivel takarózni, a bizalom még erre is képes. Már tudjuk, hogy ezek ketten szeretik egymás testét, lelkét és akaratát, ám ahogy így fekszenek, a test kívánságának engedelmeskedik az akarat és a lélek, sőt, talán még erősebben csimpaszkodnak a testbe, hogy az örömében ők is osztozzanak, nehéz kitudni, mi a részek részesedése, hogy veszít vagy nyer-e a lélek, amikor Blimunda fölemeli a szoknyáját, és kioldja a gatyáját Baltasar, hogy nyer vagy veszít-e az akarat, amikor mindketten sóhajtoznak s nyögnek, hogy győzött vagy legyőzetett-e a test, amikor Baltasar elpihen Blimundában, ő pedig pihenteti Baltasart, mindketten megpihenve. A világ legjobb illata ez, a föltúrt szalmáé, a testeké a pokrócon, a jászolnál kérődző borjaké, a szalma közt beáramló hideg illata, talán a hold illata, mindenki tudja, hogy a holdfényes éjszakának más szaga van, még egy vak is megmondaná, pedig éjszakát nappaltól megkülönböztetni nem bír, Süt a hold, Szent Lucának tulajdonítják a csodát, pedig csak szaglás kérdése, Úgy bizony, kérem, micsoda szépséges holdfény van ma éjjel.

Másnap pirkadat előtt keltek. (…) A bérlő majd belép, meglátja a köszönet jeléül összehajtogatott pokrócot, s lévén tréfás ember, megkérdezi a borjakat, No, mondjátok, volt-e mise az éjjel, ők pedig odafordítják szarvacskáikat, de nincsenek meglepve, hiszen az embereknek mindig van valami mondanivalójuk, és néha még fején is találják a szöget, mint most is, mert az itt alvók szerelme és a szentmise között nincsen semmi különbség, ha pedig mégis volna, annak a mise látná kárát.

(155-157. oldal)

Szerintem Saramago direkt sajnálja, hogy már nem égethetik meg istenkáromlásért.

José Saramago: A kolostor regénye

Európa Könyvkiadó, 2007

Fordította: Takács Laura

Olvasónapló Saramagoval – folytatás

Bent az első bika, bement a második, bement a harmadik, jött a tizennyolc gyalogos torreádor, akiket Kasztíliából szerződtetett súlyos pénzért a Szenátus, aztán lovasok léptettek a térre, lándzsájukat döfték, a gyalogosok papírdíszes dárdákat szúrtak, s az a lovag, akinek a bika nekiment, lerántván róla a köpenyét, a bikának ugrasztja a lovat, s kardjával megsebzi az állatot, így állván bosszút a bemocskolt becsületért. És bejön a negyedik bika, az ötödik, a hatodik, bejött már vagy tíz, tizenkettő, tizenöt vagy húsz, vérben ázik az egész tér, kacagnak a hölgyek, sinkogatnak, tapsolnak, olyanok az ablakok, mint virágos ágak, s pusztulnak a bikák sorjában, kiskerekű kocsin, hat lóval húzzák ki őket, pedig ennyi csak a királyi családot s a főrangúakat illeti meg, s bár ez nem bizonyítja a bikák királyi voltát vagy méltóságát, azt igen, hogy jó nehezek, a lovak a megmondhatói, azok a szép lovak, csak úgy csillog-villog a szerszámuk, a kámzsájuk karamzsinvörös, hímzett bársony, ezüstös rojt van rajta, akárcsak a takarókon, s már megy is a bika, nyilakkal átlyuggatva, lándzsákkal megtűzdelve, maga után vonszolva a zsigereit, a mámorban úszó férfiak megtapogatják a mámoros nőket, ők pedig leplezetlenül hozzájuk dörgölőznek, még Blimunda sem kivétel, s miért is lenne az, egész testével Baltasarhoz simul, bódítón hat rá a szeme láttára kiömlő vér, a bika véknyán a nyílt kutakból előbugyog az élő halál, megszédíti a fejeket, de csak egy kép rögzül, s hűti le a forró szemeket, egy bika félrenyaklott feje, a nyitott száj, a kilógó, vastag, érdes nyelv, mely nem fogja többé tépdesni a mezők füveit, legfeljebb a füstöt legelheti a bikák másvilágán, de azt bizony már nem tudjuk, pokol-e az vagy mennyország.

Mennyország lesz, ha van igazság, nem kerülhetnek a pokolba azok után, amiket elszenvednek, s ilyen kín a tüzes pokróc, ez a több rétegből álló, vastag lepel, amelybe számos petárdát helyeznek, a két végén fölgyújtják, s a pokróc lángra kap, a petárdák fölrobbannak, pattognak még jó sokáig, s bevilágítják az egész teret, olyan, mintha élve sütnék meg a bikát, s így rohan a téren körbe az állat, tébolyultan és dühödten, ugrálva és bőgve, miközben V. János és népe megtapsolja a nyomorúságos halált, mert lám, az ellen még a bika sem tud védekezni, nem tud öldökölni, csak elpusztulni. Égett hús szaga száll, ám olyan szag ez, mely nem bántja a perszelő autodafén edzett orrokat, s a bika legalább tányérra kerül, míg a zsidóból csak a hátrahagyott javai maradnak.

Na ilyen zsúfolt tablók az autodafék, az ünnepek (keresztelő, temetés, bíborosavatás és társaik) vagy épp itt a bikaviadal Saramago regényében. És van belőlük elég. Az érzékek diadala mindegyik: színek, szagok, ízek, súlyos kellékek, tömeg, halmozás, fokozás – ami csak belefér. S mindemögött a látvány mögött semmiféle irgalom nem jár sem az egyháznak, sem a tradícióknak, sem a királyság intézményének, sem a hagyományoknak, sem a szokásoknak, semminek… Tulajdonképpen az embereknek, az Embernek se nagyon. Főhőseink, Blimunda és Baltasar is bemocskolódik az idézett jelenetben, része lesz ennek az iszonyú kavalkádnak, nem tűnik ki, nem különül el tőle. Ők, akik számos tekintetben annyira különböznek, itt osztoznak valami iszonyatosban, ami általános. Talán éppen mert nem szakadhatnak el emberi lényegüktől, és éppen ezért lehet még fájdalmasabb ez az egész. Mert ha ez az, ami emberi, akkor süthetjük, kedves barátaim…

Ezekben a “pompás” jelenetekben mindig és egyértelműen ott trónol a halál, vagy ami még sokkal rosszabb: az értelemnélküliség. Bűzölög az egész. S miközben mindig ott lapul valamiféle  – nyakatekert – pátosz ezekben a “danse macabre”-szerű jelenetekben, alapvetően az egész végtelenül cinikus. Az is ahogyan a legrészletesebb, oknyomozó, részletező, dokumentáló, ténymegállapító leírásokat sőt körülírásokat közli a szöveg a lehető legnagyobb kínok, gaztettek és szenvedés leírása közben, azt meg-megszakítva, de az is, ahogy egy-egy mondattal vagy félmondattal összegez. Szenvtelen hangon. Vagy legalábbis tárgyilagosan. Vegyük csak a fenti idézet végkicsengését, az utolsó mondatokat! Hátborzongató.

Ahogyan az a gondolat is az szerintem, hogy az itt előadottak – és persze művészetté formáltak, Saramago szemüvegén át látottak – számunkra ugyan elfogadhatatlan dolgok, legalábbis a döntő többségük az, de még csak alig párszáz éve… Előfordulhat, hogy csak a XX-XXI. századi ember arroganciája ítéli el ilyen élesen és kíméletlenül az akkori világot? Vagy az ember eleve reménytelen eset? Lehet, hogy Saramago elfogult? Ha az is, mindenesetre nagyon olvastatja magát az és ahogyan ír.

José Saramago: A kolostor regénye

Európa Könyvkiadó, 2007

Fordította: Takács Laura

(Az idézet az 109-110. oldalakon olvasható.)

Olvasónapló szeptember elején

Blimunda fölállt a lócáról, lángot gyújtott a tűzhelyen, leveseslábast tett az állványra, és amikor a leves felforrt, egy részét két nagy szilkébe szedte, és fölszolgálta a két férfinak, mindezt pedig egyetlen szó nélkül tette, azóta ki sem nyitotta a száját, hány órája is már, mióta megkérdezte, Hát magát hogy hívják, és bár előbb a pap fejezte be az evést, Blimunda kivárta míg Baltasar is végez, hogy használhassa a kanalát, mintha némán egy másik kérdésre válaszolna, Elfogadod-e szádnak a kanalat, mellyel e férfi a száját érintette, magáévá téve, ami a tiéd volt, s most újra tieddé téve, ami az övé lett, és annyiszor, hogy a tiéd és az enyém elvesztik értelmüket, mivel pedig Blimunda igent mondott, mielőtt egyáltalán kérdezték volna, Akkor házastársaknak nyilvánítalak benneteket. Bartolomeu Lourenço atya várt, amíg Blimunda kikanalazta a lábasból a maradék levest, majd megáldota, áldásával borítván a személyt, az ételt és a kanalat, az ölt, a tűzhely lángját, a mécsest, a gyékényt a földön, Baltasar levágott öklét. Aztán elment.

Nagyon nem sokkal később…

Lefeküdtek. Blimunda szűz volt. Hány éves vagy, kérdezte Baltasar, és Blimunda azt felelte, Tizenkilenc, pedig addigra már jóval idősebb lett. A gyékényre folyt egy kevéske vér. Középső és mutatóujját megnedvesítve benne, Blimunda keresztet vetett, és keresztet rajzolt Baltasar mellére, a szíve fölé. Mindketten meztelenek voltak. Egy közeli utcából párbaj zaja, kardcsattanás, futkosás hallatszott. Aztán csönd lett. Több vér nem folyt.

Amikor reggel Baltasar fölébredt, látta, hogy mellette Blimunda fektében kenyeret eszik, csukott szemmel. Csak akkor nyitotta ki a szemét, mely abban az órában éppen szürke volt, amikor végzett az evéssel, és akkor azt mondta, Sose akarok beléd látni.

Rögtön látszik, hogy ez Saramago, mégpedig az A kolostor regénye. Olyan felkavaróan ironikus meg szatírikus, már-már sötét és durva, hogy nevetni sem tud rajta mindig az ember, de letenni sem tudja. Mély. Okos. Csupa filozófia és körülírás, mégis izgalmas, és nem csak a szerelmi történet, a főszereplők sorsának alakulása miatt, hanem mert maga a történelem- és társadalombölcselet, a – közhelyesen is elmondható, de itt nem úgy – nagy létkérdések hajtják előre az embert az olvasásban. És olyan szép a nyelve, hogy csak na! És néha előbújik valami kis szentimentalizmus-féle – épp ezért ez az idézet itt fölül.  Saramago is csak ember. Vagy mi. Megkönnyebbülhetünk.

José Saramago: A kolostor regénye

Európa Könyvkiadó, 2007

Fordította: Takács Laura

(Az idézet az 59-60. oldalakon olvasható.)