Nessun dorma Michael Boltonnal

Senkisem alhat, senkisem alhat….
Szemedre sem jön álom
Hideg szobádban árván
császár leánya,
a csillagokba nézel
remélve, vágyva.
Titkom nem tudja senki meg,
nevem nem mondom senkinek,
nem, nem, csak majd ha ajkam ajkadon,
füledbe súgom ma hajnalon.
S a csókom töri meg az áldott csendet,
amíg ölellek.

Sápadj el holdfény,
távozzál nagy éjjel,
mire a hajnal virrad,
enyém a győzelem.

Ha már a Turandotnál hagytam abba, szétnéztem még egy kicsit, és ugyanott is folytatom.

A Nessun dorma talán a legismertebb, legnépszerűbb ária a világon, úgy vélem, nem kis mértékben Luciano Pavarottinak köszönhetően.  Bárki elismeri, aki valaha is hallotta – és sokan hallották-, milyen ritka szépen és könnyedén énekelte, az utolsó ‘vincero’ (győzelem) keveseknél ilyen tiszta, zengő és diadalittas. Örül is minden tenor, mint majom a farkának, ha jól vagy közel tökéletesen sikerül. Nem egyszerű dolog ez, egyáltalán nem az.

Mert nehéz ária ez, de szép ária. Kicsit egzotikus és nagyon hősies, még erotika is van benne, ráadásul egy titokzatos tatár herceg szájából szól, aki mindenre kész a szerelemért, már-már a kegyetlenségre is. Szóval van itt kérem minden, ami kell a sikerhez. Énekli is mindenki, aki képes: boldog és boldogtalan.

Most épp Michael Bolton, akiért majdnem minden gimis osztálytársnőm sóhajtozott annak idején, és akit én meg mindig végteleneül sótlannak és unalmasnak találtam. Akkor is, amikor még hosszú haja volt, és kicsit sem kopaszodott. Magyrán szólva nem vagyok elfogult, egy szemernyit sem, és azt kell mondjam így, mindent egybevetve és átgondolva, hogy nem is olyan rossz ez… Crossovernek. Eredeti hangszerelés mellett. Mikrofonnal.

(Létezik Aretha Franklintől is egy amolyan valódi, ízig-vérig átirat. Biztos, hogy ez a legizgalmasabb az összes közül, ami csak létezik, de helyenként még kicsit emésztenem kell, azt hiszem. Aztán lehet, hogy csak az általános értetlenkedésem akadályoz meg a teljes elfogadásban, az a probléma, amit soha nem értettem, hogy ugyanis vajon miért akarják ezt az áriát nők elénekelni. Azon túl, hogy népszerű és nagy kihívás, hisz ez világos. Ugyanakkor viszont annyira de annyira férfiaknak készült darab! Hát nem? Nem vagyok elég egyenjogúsági élharcos, úgy látszik. Pedig ha valami, ez aztán crossover!)

Reklámok

Bobby McFerrin és a közönség

Bach-Gounod: Ave Maria, “Swinging Bach 2000” 

Szombat esti stílusgyakorlatok

Tegnap este kutakodtam még egy kicsit, nem is hiába.

David Gilmour sokkal kellemesebb meglepetés, mint amilyen a Vámosi-féle, alább idézett emlék. Ízlésem szerint való. Gyorsan meg is hallgattam egymás után vagy háromszor.

(Utána meg nézegettem még egy kis Frank Sinatrát, mert őt bármikor, bármilyen körülmények között nagyon szívesen, pláne ha már egyszer belebotlottam, szinte véletlenül – a YouTube is a barátunk. Elképesztő micsoda stílusa és ritmusérzéke van! Olyan, amit én éppen hogy csak sejtek. Laza és behízelgő, hogy majd szétesik, miközben meg élére vasalt és pontos, hogy kenyeret lehetne vele szeletelni.)

Egészen jól megleszek februárban, érzem.  Majdnem tavasz.

A magyar gyöngyhalász

Ha már crossover, legyen kövér!

Évekig éltem tévedésben. Nem tudom szebben mondani, és hát ez is az igazság, teljes szívemből utáltam Bizet az A gyöngyhalászok című, kevésbé ismert operájának nagyon is jól ismert tenoráriáját (Je crois entendre encore), illetve csak hittem én, hogy azt.

Megboldogult gyermekkoromban ugyanis unásig lehetet hallani Vámosi János – most már tudom, autentikusnak csöppet sem nevezhető-  slágerét: az A gyöngyhalászt, ráadásul nagymamám sűrű sóhajtozásai közepette, hogy az milyen szép és szomorú. Jegyezzük meg, hogy nagymamám mindent szeretett ami szép, és pláne mindent, ami szomorú, hogy apukám szavajárását idézzem, mindent, ami a keserűség újabb diadala… Engem meg direkt bosszantott az a tömény szenvedés és butaság, ami áradt a dalból, ráadásul nem is igazán értettem, mit akarnak tőlem vele.

Íme a szövegezet:

Vámosi János : A gyöngyhalász

A tenger felett, bíborban úszik a fény,
Tűzcsókkal várja a holdas éjszakát.
A szívem remeg, lágy szellő hozza felém
A gyöngyhalászok szomorú sóhaját.

A gyöngy, a drága gyöngy
Ott fekszik lenn a tengeren.
Leszáll a gyöngyhalász
És vége már, ha nem vigyáz
Egy gyöngyszem ott a lét,
Így küzdi át az életét.
Nincs sírkereszt, csak néma gyász,
Ha örökre elmerül a gyöngyhalász.

Egy gyöngyszem ott a lét,…
…Ha örökre elmerül a gyöngyhalász.
A gyöngy, a gyöngyhalász.
A gyöngy, a gyöngyhalász.

A “tűzcsók” meg a “holdas éjszaka” mint háttér még oké, ha kissé giccses is, lehet vele valamit kezdeni: ott ülnek a szélben a gyöngyhalászok és belesóhajtoznak. De aztán hogy ez valami kenyérkereseti, megélhetési dalocska lenne vagy mi a bánat, szolidaritásból született nóta vagy mi, netán munkavédelmi szösszenet, esetleg a zsarnok kapzsisággal szembeni protestsong…, föl nem foghattam. És vajon hogy illeszkedhet mindez az operába? Mivel egyáltalán semmiféle elképzelésem nem volt magáról a darabról, soha semmit nem hallottam róla, tulajdonképpen nem is érdekelt. Már csak azért sem, mert ha egy akármilyen librettó képes arra a nyilvánvaló ostobaságra, hogy sírkereszteket hiányol a kereszténynek véletlenül se gyakran nevezhető gyöngyhalászok nem létező sírjáról, az megérdemli, hogy negligáljam.

Aztán jött a meglepetés. Már nem pontosan emlékszem, hogy történt, valószínűleg volt egyszer egy elég jó tenor, akitől hallottam az eredeti áriát, és aki eléggé fölpiszkált ahhoz, hogy alaposabban a dolgok mélyére nézzek.

A librettóból:

NADÍR
Felkavar hangja újra, meghat, elbűvöl engem,
őrült a vágy, amely perzselve éled bennem.
Ó jaj, bárhova nézek én, előttem áll,
hol hívogatva int, hol a távolba száll…
Nem, nem! Megöl a kín, önvádam tüze lobban,
nem tudja Zurga még, hogy álnok, hazug voltam.
Megszegtem esküszóm, mert látni vágyva őt,
folyton utána jártam,
követtem, bárhol járt,
eltakart éjsötét
s minden erőm elszállt,
mikor szép énekét
könnyű szél hozta lágyan…
E dallam csendül, érzem,
a pálmalombon át,
így búgja csöndes éjben
vadgalamb a bánatát…
Ó éj, ó bűvös égbolt,
csodálatos varázs,
tündéri, édes arcvonás,
égi látomás – de szép volt!
Csillagfényes éjszakában
olykor varázsa visszatér,
félrelebben fátyla lágyan,
hogyha kél a parti szél…
Ó éj, ó bűvös égbolt,
csodálatos varázs,
tündéri, édes arcvonás,
égi látomás – de szép volt!
Bűbájos látomás,
ne szállj, ne szállj tovább!

Nyilván ez sem Ady Endre, nem is vártam hasonlót, meg aztán a fordításban sem lehet teljesen biztos az ember, de ami a lényeg: ennek a szövegnek semmi köze szegény Vámosi Jánoshoz. Ez egy boldog, nosztalgikus révületben született, szinte buja vallomás. Hol vannak itt halálraítélt gyöngymunkások? Ez az ária egy csodálatos lányról szól, egy fájdalmasan szép emlékről, amitől soha nem szabadulhat a férfiember, nem pedig a gyöngyhalászati lét egzisztenciális problémáiról… Micsoda megkönnyebbülés! Akár szerethetem is.

Azóta persze már túlvagyok a Vámosi-féle Onedin-járaton meg más hasonlókon – a Jóisten nyugosztalja őket! -, úgyhogy tudom, mekkora hiba volt a régi, gyerekkori nóta alapján ítélni.

Na de azért gyorsan szögezzük le:  ez tipikusan NEM az a crossover, amit díjaznék.

Crossover

Nem olyan rossz ez, mint ha Balázs Klári énekelné, messze nem, és eszemben sincs Lara Fabiant bántani, mert a maga műfajában igen érdemes művésznő, hangja is van, stílusa, kedves is… csak nem értem.

Illetve azt értem, hogy ez az operairodalom egyik legmegindítóbb áriája, és hogy szívesen énekli bárki, akinek van egy kis szíve meg egy csöpp hangja, én is – a fürdőszobában.

De magától értetődik, hogy rögtön Callas jut az ember eszébe, az ő hangja, az ő előadásai. Vagy bárki más nagy kedvenc, aki az elmúlt évtizedekben sikerrel énekelte a Traviatát,  aki kiirthatatlan élményeket égetett az ember emlékezetébe… ezért aztán eleve vereségre ítélt a helyzet, hacsak nem valami egészen zseniális az ötlet, az előadás, a feldolgozás, bármi. Valami.  

És még csak az sem igaz, hogy nem megható, ahogy csinálja, hogy nem szép a hangszín, hogy nem teljes az átélés, de van ott azért néhány hang, amit nagyon szívesen felednék… Bele lehet kötni, na. Pont azokba a magasságokba nem nyílik ki, amelyekbe annyira kellene.

Természetesen nem várom el, hogy minden énekes klasszikus technikával énekeljen, sőt örvendetes, ha a pop kultúra előadóinak van rálátása más műfajokra is, pláne ha – könyörgöm: intelligensen és ízléssel – merítenek belőlük.  Klasszikusok popritmusban, néhány futamot hozzáírunk Beethovenhez, hogy kicsit eladhatóbb és andalítóbb legyen, közepes tehetséggel újraértelmezzük a belcantót… – ezektől néha tényleg fölfordul a gyomrom. 

Ha jobban meggondolom, határozottan van alázat abban, amit Lara Fabian csinál. Ezért aztán nem is nagyon haragszom. Jófej vagyok, igaz? 

(Azóta találtam egy másik felvételt is, ami talán kicsit jobban sikerült.)