A magyar gyöngyhalász

Ha már crossover, legyen kövér!

Évekig éltem tévedésben. Nem tudom szebben mondani, és hát ez is az igazság, teljes szívemből utáltam Bizet az A gyöngyhalászok című, kevésbé ismert operájának nagyon is jól ismert tenoráriáját (Je crois entendre encore), illetve csak hittem én, hogy azt.

Megboldogult gyermekkoromban ugyanis unásig lehetet hallani Vámosi János – most már tudom, autentikusnak csöppet sem nevezhető-  slágerét: az A gyöngyhalászt, ráadásul nagymamám sűrű sóhajtozásai közepette, hogy az milyen szép és szomorú. Jegyezzük meg, hogy nagymamám mindent szeretett ami szép, és pláne mindent, ami szomorú, hogy apukám szavajárását idézzem, mindent, ami a keserűség újabb diadala… Engem meg direkt bosszantott az a tömény szenvedés és butaság, ami áradt a dalból, ráadásul nem is igazán értettem, mit akarnak tőlem vele.

Íme a szövegezet:

Vámosi János : A gyöngyhalász

A tenger felett, bíborban úszik a fény,
Tűzcsókkal várja a holdas éjszakát.
A szívem remeg, lágy szellő hozza felém
A gyöngyhalászok szomorú sóhaját.

A gyöngy, a drága gyöngy
Ott fekszik lenn a tengeren.
Leszáll a gyöngyhalász
És vége már, ha nem vigyáz
Egy gyöngyszem ott a lét,
Így küzdi át az életét.
Nincs sírkereszt, csak néma gyász,
Ha örökre elmerül a gyöngyhalász.

Egy gyöngyszem ott a lét,…
…Ha örökre elmerül a gyöngyhalász.
A gyöngy, a gyöngyhalász.
A gyöngy, a gyöngyhalász.

A “tűzcsók” meg a “holdas éjszaka” mint háttér még oké, ha kissé giccses is, lehet vele valamit kezdeni: ott ülnek a szélben a gyöngyhalászok és belesóhajtoznak. De aztán hogy ez valami kenyérkereseti, megélhetési dalocska lenne vagy mi a bánat, szolidaritásból született nóta vagy mi, netán munkavédelmi szösszenet, esetleg a zsarnok kapzsisággal szembeni protestsong…, föl nem foghattam. És vajon hogy illeszkedhet mindez az operába? Mivel egyáltalán semmiféle elképzelésem nem volt magáról a darabról, soha semmit nem hallottam róla, tulajdonképpen nem is érdekelt. Már csak azért sem, mert ha egy akármilyen librettó képes arra a nyilvánvaló ostobaságra, hogy sírkereszteket hiányol a kereszténynek véletlenül se gyakran nevezhető gyöngyhalászok nem létező sírjáról, az megérdemli, hogy negligáljam.

Aztán jött a meglepetés. Már nem pontosan emlékszem, hogy történt, valószínűleg volt egyszer egy elég jó tenor, akitől hallottam az eredeti áriát, és aki eléggé fölpiszkált ahhoz, hogy alaposabban a dolgok mélyére nézzek.

A librettóból:

NADÍR
Felkavar hangja újra, meghat, elbűvöl engem,
őrült a vágy, amely perzselve éled bennem.
Ó jaj, bárhova nézek én, előttem áll,
hol hívogatva int, hol a távolba száll…
Nem, nem! Megöl a kín, önvádam tüze lobban,
nem tudja Zurga még, hogy álnok, hazug voltam.
Megszegtem esküszóm, mert látni vágyva őt,
folyton utána jártam,
követtem, bárhol járt,
eltakart éjsötét
s minden erőm elszállt,
mikor szép énekét
könnyű szél hozta lágyan…
E dallam csendül, érzem,
a pálmalombon át,
így búgja csöndes éjben
vadgalamb a bánatát…
Ó éj, ó bűvös égbolt,
csodálatos varázs,
tündéri, édes arcvonás,
égi látomás – de szép volt!
Csillagfényes éjszakában
olykor varázsa visszatér,
félrelebben fátyla lágyan,
hogyha kél a parti szél…
Ó éj, ó bűvös égbolt,
csodálatos varázs,
tündéri, édes arcvonás,
égi látomás – de szép volt!
Bűbájos látomás,
ne szállj, ne szállj tovább!

Nyilván ez sem Ady Endre, nem is vártam hasonlót, meg aztán a fordításban sem lehet teljesen biztos az ember, de ami a lényeg: ennek a szövegnek semmi köze szegény Vámosi Jánoshoz. Ez egy boldog, nosztalgikus révületben született, szinte buja vallomás. Hol vannak itt halálraítélt gyöngymunkások? Ez az ária egy csodálatos lányról szól, egy fájdalmasan szép emlékről, amitől soha nem szabadulhat a férfiember, nem pedig a gyöngyhalászati lét egzisztenciális problémáiról… Micsoda megkönnyebbülés! Akár szerethetem is.

Azóta persze már túlvagyok a Vámosi-féle Onedin-járaton meg más hasonlókon – a Jóisten nyugosztalja őket! -, úgyhogy tudom, mekkora hiba volt a régi, gyerekkori nóta alapján ítélni.

Na de azért gyorsan szögezzük le:  ez tipikusan NEM az a crossover, amit díjaznék.

Akbar udvara

court_of_akbar_from_akbarnama

Miniatúra az Akbarnamából

Bevégeztem a Firenzeit

Mit is mondjak róla elsőre… Nagyon el lehet veszni a szövegben, olvastatja, valósággal zabáltatja magát. Élvezetes minden sora. Ugyanakkor ha arról kellene beszélnem, miről is szól, zavarban lennék. Nyilvánvalóan szól a nőkről, a szerelem mágiájáról, a személyiség szuverenitásról meg a történelemről és a civilizációról. A barátságról, a hatalomról meg a halálról is. Csupa közhelyes dologról, olyasmiről, amiről mindig szól a művészet meg az irodalom.

Amitől ez a regény igazán különleges lehet, az a híd: kelet és nyugat, az indiai Síkrí, a nagy Akbar birodalma; illetve Firenze, a Medici-család székhelye között. A híd pedig maga a mese, a legenda. Valaki elkezd egy történetet, ami időn és kontinenseken ível át, s ami aztán más történetekkel, mások történeteivel fonódik össze, előképekkel, misztikus és hihetetlen mesékkel meg  “történelmi tényekkel”  is, melyek aztán hol igazolják, hol megkérdőjelezik egymást. És persze próbáljuk ezt az egészet megfejteni – a történet nagymogulja, és mi, olvasók is -, kideríteni, mit higgyünk, mit ne, miközben meg tudjuk azt is, hogy minden ember egyenlő a történeteivel, a maga “legendájával”, hogy létünk, személyiségünk nem is más, mint egy halom mese. És nincs ez nagyon másképp a különféle dinasztiák, a civilizáció, a(z általunk ismert) világ “hiteles” történetével sem.

Ennél persze sokkal többről van szó, számos réteg és cizella szórakoztat olvasás közben, nem olyan könyv ez, ami két bekezdéssel elintézhető.

A reneszánsz firenzei szépség

piero_di_cosimo-simonetta_vespucci

Piero di Cosimo: Simonetta Vespucci

A firenzei – folyt.

Sok módja van annak, ahogyan ez a szöveg szól az időről, a halálról, a hatalomról és pláne a szerelemről. Az érzékenyebb szívűek jobb, ha nem olvasnak tovább, mert a bülbülszavú India után most a vaskosabb Firenze következik.

Aznap éjszaka lett első ízben szerelmes Agostino Vespucci, és megértette, hogy az imádat is utazás, és akármennyire eltökélte, hogy nem hagyja el szülővárosát, széllelbélelt barátaihoz hasonlóan arra ítéltetett, hogy végigmenjen olyan utakon, amelyeket nem ismer, a szív ösvényein, amelyek arra kényszerítik, hogy veszedelmes helyekre lépjen be, hogy démonokkal meg sárkányokkal nézzen szembe, és megkockáztassa, hogy nemcsak az életét, hanem a lelkét is elveszíti. Egy hanyagul nyitva felejtett ajtón át megpillantotta a magányszentélyében ülő Fiorentinát, aki a város legkíválóbb férfiúinak körében egy aranyozott székben pihent, és lustán hagyta, hogy pártfogója, Francesco del Nero csókolgassa a bal mellét, miközben egy kis, szőrös, fehér öleb nyalogatta a jobb mellbimbóját, és Agónak máris vége volt, azonnal tudta, hogy ez az egyetlen neki való nő. Francesco del Nero rokonságban állt il Machiával, talán ezért is hívták meg őket, de abban a pillanatban Agót ez nem érdekelte, kész volt ott helyben megfojtani a disznót, igen, és a kurva ölebet is. Fiorentina meghódításához sok ilyen versenytársat kell legyőznie, igen, és előbb a szerencséjét is meg kellene csinálnia, s ahogy a jövője felé vezető út szőnyegként kitekeredett előtte, érezte, hogy a gondtalan ifjúság megszökik tőle. Helyébe új elszánás lépett, oly éles és kidolgozott, akár egy toledói penge.

– Az enyém lesz – mondta il Machiának, ami barátját mulattatta.

– Aznap hív az ágyába téged Alessandra Fiorentina – felelte -, amikor engem pápának választanak. Nézd meg magad. Te nem olyan ember vagy, akibe a szép nők beleszeretnek. Olyan ember vagy, aki szolgálatokat tesz nekik, és akibe a lábukat törlik.

– Menj a pokolba! – tört ki Ago. – Az a te átkod, hogy kurvára tisztán látod a világot, méghozzá szemernyi jóindulat nélkül, aztán a felismeréseidet nem tudod megtartani magadnak, csak kibuknak belőled, és fittyet hánysz az emberek érzéseire. Menj csak, és elégíts ki egy kórságos kecskét!

Il Machia felvonta denevérszárnyú szemöldökét, mintha elismerné, hogy túl messzire ment, és két oldalról arcon csókolta barátját.

– Bocsáss meg – szólt bűnbánó hangon. – Igazad van. Egy huszonnyolc éves fiatalember, aki nem különösebben magas, aki máris kopaszodik, akinek a teste egy sor puha párnából áll, amelyeket egy nekik túl kicsi dobozba préseltek, aki a malac verseken kívül nem emlékszik más költeményre, és akinek a beszéde köztudottan trágár… ez éppen az a fickó, akinek Alessandra királynő szétrakja a lábát.

Ago boldogtalanul csóválta a fejét.

– Elárulom neked, mekkora fasz vagyok – mondta. – Én nemcsak a testét akarom. Hanem a kurva szívét is.

(166-168. oldal)

Két dolog, mellékesen. Az egyik, hogy rögtön Janus Pannonius és az ő illetlen versei jutottak eszembe, oly tökéletesen passzolnak a fenti szöveghez, bár talán annak szomorúsága nélkül. A másik pedig: hogy bárcsak ne Franco Nero jutna folyton eszembe az itt emlegetett Francesco del Nero nevezetűről! Roppant zavaró!

A firenzei varázslónő

Salman Rushdie regényét olvasom, az A firenzei varázslónő címűt.  Amikor pár évvel ezelőtt sorban jelentek meg magyarul a regényei, egyik sem került a kezembe, mert épp volt más dolgom. Örültem, ha annak a végére érek, amit muszáj. Ez meg friss hús, úgyhogy logikusnak tűnt, hogy ha már úgyis szeretnék tőle olvasni valamit, akkor erre érdemes lecsapni.

Olyan, mint amire számítottam: tele mesével, legendákkal, filozófiával, színekkel, fülledtséggel, fűszerekkel, erotikával… ugyanakkor erőszakkal, szinte kegyetlen földhözragadtsággal és vulgaritással is. A reneszánsz kori Firenze és India mint helyszínek minden lehetőséget meg is adnak erre. Ráadásul ezek a mesék több szálon tekergőznek, mégis össze-összefutnak, összetartoznak – vagyis inkább egy nagy mese több szála gabalyodik egymásba -, egészen belekábul az ember, amikor olvassa. Hogy aztán a végén mi sül ki belőle, egyelőre még nem látom.

Ami viszont biztos: a könyv kiállítása nagyon szép. Öröm kézbe venni.

 

Dzsódhára nehezteltek a nővérei, a feleségtársak. Hogyan választhatja a hatalmas uralkodó egy olyan nő társaságát, aki nem létezik? Legalább amikor a nagymogul távol van, akkor Dzsódhának sem kellene jelen lennie; neki nem lenne dolga, hogy a valóságosan létezőkkel lebzseljen. El kéne tűnnie, mint a jelenésnek, ami valójában, be kellene csusszannia egy tükörbe vagy árnyékba, és ott maradnia. Hogy nem teszi, következtettek az élő királynék, az olyan neveletlenség, amilyenre az embernek számítania kell egy képzeletbeli lénytől. Hogyan cseperedhetett volna úgy föl, hogy megismerje az illemet, amikor egyáltalán nem cseperedett föl? Tudatlan kitaláció, és megérdemli, hogy semmibe vegyék.

A nagymogul rakta össze, füstölögtek, méghozzá úgy, hogy mindannyiuktól lopott hozzá tulajdonságokat. A nagymogul azt mondja, ő dzsódhpuri herceg lánya. De nem az! Az egy másik királyné, és nem a lánya a hercegnek, hanem a húga. A nagymogul abban is hitt, hogy kitalált kedvese az anyja elsőszülött fiának, régen várt elsőszülött fiának, aki egy szent áldásának köszönhetően fogant, ama szentének, akinek hegyi kunyhója mellett a diadalváros épült. De Dzsódhá nem lehetett Szalím herceg anyja, mivel Szalím herceg igazi anyja, Hírá Kunvári rádzskumárí, akit Mariam-uz Zamání néven ismertek, az améri Bhármal rádzsa lánya volt, a Kaccshváhá család tagja, és ezt ő szomorúan el is mondta mindenkinek, aki meghallgatta. Tehát: a képzeletbeli királyné határtalan szépsége az egyik hitvestől eredt, hindu vallása egy másiktól, mérhetetlen vagyona pedig egy harmadiktól. A vérmérsékletét azonban Akbar teremtette meg. Egyetlen igazi asszony sem ilyen, ennyire tökéletesen figyelmes, ennyire igénytelen, ennyire végtelenül szolgálatkész. Ő maga a lehetetlen, a tökély fantáziaképe. Féltek tőle, mert tudták, hogy lehetetlen lévén ellenállhatatlan, és hogy az uralkodó ezért szereti őt a legjobban. Gyűlölték, mert ellopta a történetüket. Ha meg tudták volna ölni, megölik, de amíg a nagymogul rá nem un, vagy maga meg nem hal, addig Dzsódhá halhatatlan. A nagymogul halála nem volt elképzelhetetlen, de a királynék egyelőre nem képzelték el. Egyelőre némán viselték fájdalmukat. “A nagymogul megőrült” – morogták magukban, de józanul tartózkodtak attól, hogy ki is ejtsék e szavakat. És amikor az uralkodó embereket gyilkolászva vágtatott valahol, magára hagyták a képzeletbeli hitvest. Sosem mondták ki a nevét. Dzsódhá, Dzsódhbáí. Egyedül bolyongott a palotában. Magányos árny volt, akit áttört kőfalak mögött pillantottak meg. Szövet volt, amelyet a szellő lebbent fel. Éjszakánként a Páncs Mahal kis kupolája alatt állt, onnan leste a láthatáron az uralkodót, aki őt valóságossá tette. Az uralkodót, aki hazatér a háborúkból.

(50-51. oldal)

Salman Rushdie: A firenzei varázslónő, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008.

Fordította: Greskovits Endre

Rafal Olbinski: La Traviata

la-traviata-print-c10289448

Verdi (1813. október 10. – 1901. január 27.)

Ma van Verdi halálának évfordulója. Nem jutott volna eszembe – nem tartok számon évszámokat, évfordulókat -, ha föl nem hívja rá valaki a figyelmemet, ráadásul egészen véletlenül. De ha már tudom, nem megyek el mellette szó nélkül.

Szerintem sokan nem tudják, milyen zseniális figura volt. Könnyű látni Wagnerben a géniuszt, gondolom én, mert furcsa volt, elviselhetetlen és gőgös, így aztán azok is elismerik, akik nem szeretik, vagy még csak különösebben nem is ismerik. Csodálom, tisztelem Wagner zenéjét és félelmetes tehetségét, lenyűgöz, amit alkotott, de sosem tölt el azzal a melegséggel és szeretettel, mint amit Verdi hallgatása közben érzek. Talán azért, mert Verdit jóval korábban ismertem meg, nálunk otthon ő, az olaszok, a belcantó volt a sláger gyerekkoromban. Anyai ágon. A gyerekkori ízek meg tudjuk, milyenek.

Ha mégse lenne olyan fontos a gyerekkor meg az itáliai ízek, még akkoris ott a Requiem, ami önmagában elegendő ahhoz, hogy (minimum) hálás legyek a Mesternek. Tudom, hogy szirupos, de valóban úgy gondolom, hogy minden benne van, amiért érdemes embernek lenni.

Boito a következőket írta Verdi haláláról:

Fenségesen halt meg, mint egy harcos, félelmetesen, némán… A lehajtott fejével, összevont szemöldökével, félig nyitott szemével mintha ismeretlen, félelmetes ellenfelet méregetne… Hősiesen ellenállt. Remek mellkasának működése négy napon és három éjszakán át életben tartotta; a negyedik napon a lélegzése még mindig betöltötte a szobát, de micsoda harc, szegény Maestro! Milyen fenségesen harcolt az utolsó pillanatig! Életem során elveszítettem már embereket, akiket eszményítettem és a bánat erősebb volt, mint a beletörődés. De még soha nem éreztem ilyen gyűlöletet a halál iránt, ilyen irtózatot titokzatos, vak, ostoba, diadalmas, gyalázatos erejével szemben.

Austen-illusztráció

448px-sense_and_sensibility_illustration_chap_12

Értelem és érzelem – Willoughby tincset vág Marianne hajából

Juhász Gyula: A Caruso

Mikor Pesten a Caruso,
A szívnyúzó amoroso
Énekelt,
Lipótváros lánya, nője
Mind szívgörcsöt kapott tőle,
Rémeset.

A férfiak persze szidták
A pocakos tenoristát,
Aki csak
Azzal hat, hogy magas Céket
Jól kibúgat, jól kibéget,
Jól kiad.

De fordul a sors kereke,
Tenorista is bereked
És befagy;
Megszökött ma felesége, –
Ó irgalom magas Céje
El ne hagyj!

Már ezután van reményem,
Hogy nemcsak borbélylegényben
Hisz a nő,
S bár a műfajom csak líra,
Akad nékem is egy igaz
Szerető!

1908.

Némi tudományos magyarázat a fenti szívgörcsökre, melyek a pocak ellenére is taroltak, mint a vírus.

A bel canto és a magas “C”

A magas “C” fogalma elválaszthatatlanul összekapcsolódik a legnagyobb bel canto-tenoristák nevével. A magas férfihangot már a kasztráltak korában, a 17. és 18. században is ünnepelték. A 19. században a kasztráltak szerepkörét egyfelől a primadonnák, másfelől a tenorok vették át. A tenorhang a természet különleges ajándéka. Különlegessége abban áll, hogy a kényelmetlen és természetellenes hangfekvésben a hang sugárzó erővel és színnel, hősies pátosszal szólal meg. A jó tenorhang ritka, mint a fehér holló. Tíz kiváló basszistára és húsz jó szopránra esik egy igaztán jó tenorhang. Tenoristának születni kell. A belcanto-tenoristának más a hangszíne, mint a Wagner-tenoristának. Utóbbinak nagy kitartásra és harsonaszerű átütő erőre, sőt bizonyos fokig monumentális hangra van szüksége. A belcanto-tenorhangot lágy szépség és természetesség jellemzi. Az enyhe klíma, a Földközi-tenger közelsége, a barátságos táj, a simogató napfény, a langyos levegő és és még számtalan más mediterrán tényező játszik szerepet abban, hogy a tenorista igazi hazája a dél, Itália és Spanyolország.

(700. oldal)

Opera. Zeneszerzők. Művek. Előadóművészek., szerk: Batta András, Vince Kiadó, 2006. 

 

Csak a nőkért van minden, ebből is látszik, mert hogy képesek a rajongásra. Hogy tartanák el a tenorok az operaházakat, kérdem én, ha az a sok nő nem sajnálna pénzt, fáradságot, időt, energiát, hogy áldozhasson bálványa oltárán. A férfiak – ebből a szempontból – megbízhatatlanok.