A király táncol

Nehezen tudok ám betelni vele, de sose is ment könnyen. Olyan harmónia árad belőle, annyi elegancia! Végtelen könnyedség. Terápiás hatása van rám a fiatalembernek, úgy éljek, már amikor nem izgulom magam éppen halálra egy-egy meccs alatt.

A videó kissé giccses, a zene gáz, de nem ez a lényeg… viszont!

Egészen biztosan barok zene szól, amikor pályára lép és játszik. Valamiért a Napkirály meg a Lully-féle táncok jutnak róla eszembe. Tán az éle, tán a lábmunka, tán hogy ez is valami fenséges és arisztokratikus… tudja a bánat. Na jó, ennél azért egyszerűbb és letisztultabb a dolog. 

Nekem tetszik! Nagyon.

(Lully meg feliratkozhat a hülye halálok örök ranglistájára.)

Reklámok

Emlékmentés (A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Bach-hangversenye, 2008)

Már reggel óta a Magnificatra gyúrtam. Johann Sebastian Bach zenéje mindig fölvidít, s mert tudom, hogy így lesz, már víg kedéllyel érkezem a koncertre. A tökéletes nap receptje: zárd Bachhal! Ez a muzsika csupa kacskaringós mégis szigorú matematika, egy hosszú-hosszú, szinte végtelen vonal, ami kígyózik, tekergőzik, és ellenállhatatlanul húz magával, kifelé a csigaházból, amibe időnként mindannyian szeretünk visszagubózni. Úgy járnak a csillagok, ahogy Bach hegedűi húzzák, és sokkal könnyebben veszi az ember a levegőt, amikor megszólalnak a fúvósok, a rezek. Bach zenéjével tökéletes a panoráma.

Talán azért van így, mert ez a zene még jócskán azelőtt született, hogy „Minden egész eltörött”, mert Bachnál és kortársainál még ha valami szomorú, az sem végletes és vigasztalan. Ez a koncert ráadásul csöppet sem volt szomorú! Sőt! A szvitek fényes, ragyogó zenéje, a tánctételek bája és életvidámsága: gavotte-ok, bourrée-k, menuett és gigue, vagy a III. szvit mindannyiatok által jól ismert „Air”-tételének csodás dallama és egyszerűsége, a nagyszerű előadásmód, a zenészek látható játéköröme mind-mind erősítették a hallgatóságban a meggyőződést: élni jó és élni szép! Tényleg úgy, ahogy azt a rigók fütyölik a fán ilyen tavasztájt.

És még csak ezután következett a Nun ist das Heil und die Kraft c. kantátatétel! Olyan erő volt benne, olyan összetett és sokrétű ez a darab, hogy kedvem lett volna legalább még kétszer meghallgatni, aztán meg még egyszer lassításban is. Lassú a fölfogásom, na! De legalább nem szégyellem, ha valami lenyűgöz.

A Magnificat pedig tényleg a csúcspont volt. Ha még sohasem hallottátok ezt a Mária-himnuszt, vagy ha mást nem is, de legalább a tizedik tételét, akkor persze nehéz elképzelni, mitől is vagyok ilyen lelkes. Amikor ezt a zenét hallom, lelki szemeim előtt mindig megjelennek a barokk festmények angyalkái síppal, dobbal, nádi hegedűkkel, mert ha valami, hát ez az igazán „mennyei” muzsika. A fiatal szólisták – különösen a hölgyek – remekeltek, a zenekar és az énekkar a helyzet magaslatán álltak, egy szó, mint száz: mindenki örült, mert hogy van Bach, és vannak olyan kiváló zenészek, akiktől érdemes őt hallgatni.

J. S. Bach: III. (D-dúr) szvit, BWV 1068
J. S. Bach: IV. (D-dúr) szvit, BWV 1069
J. S. Bach: Nun ist das Heil und die Kraft – kantáta, BWV 50
J. S. Bach: Magnificat (D-dúr), BWV 243

Közreműködött: Csereklyei Andrea, Kolonits Klára – szoprán, Meláth Andrea – mezzoszoprán, Szappanos Tibor – tenor, Bátor Tamás – basszus, Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)
Vezényelt: Kocsis Zoltán

Ünnep

 

Giotto di Bondone: 17 jelenet Krisztus életéből: 1. Jézus születése, 1304-06.

Én meg közben teljsen elfelejtettem békés, szép karácsonyt kívánni, ami azért valószínűleg egyáltalán nem véletlen, máshol szoktam az ilyesmit. Giotto és Bach azért mégis megéri. És persze jöhet bármikor, csak azért Bach nélkül mégse úgy karácsony a karácsony. Ez meg az egyik legeslegszebb, amit ismerek. Önmagában is ünnep. Pont olyan sírnivalóan szép, mint kedvenc Giottoim.

De legszebb a futóbab

Beaneater

CARRACCI, Annibale: Babevő (1580-90)

Stop and Hear the Music

Joshua Bell Bachot játszik

Egyáltalán nem friss ez a történet, annak idején elég nagy port kavart, és minden áldott reggel eszembe jut, amikor munkába menet igyekszem a metróhoz. Ott az aluljáróban is játszik egy férfi – egészen szépen -, ha nem is maga Joshua Bell. Máskor meg egy idős cigányember nótákat húz. Még máskor egy srác gitárral bizonyára a saját, igen-igen egyszerű szerzeményeit adja elő, de szívből, mintha az élete múlna rajta. Lehet, hogy múlik is. Mi máson múlhatna? Mi más éri meg jobban, hogy azon múljék?

A teljes sztori.

Delphine Galou

J. S. Bach: Erbarme dich, mein Gott (Máté-passió, BWV 244)

Megint nőnap.

Bájos nő szinte férfias hanggal, most fedeztem föl, ezidáig még csak nem is hallottam róla. Vagy csak nem emékszem rá, ami azért nem valószínű, mert ilyesmire nem lehet nem emlékezni.

Anti-jaroussky. Persze nem csak Jaroussky, úgyhogy itt Andreas Scholltól ugyanez. Se csúnya.

‘Pastiche’

Reynaldo Hahn-Théophile de Viau: À Chloris

S’il est vrai, Chloris, que tu m’aimes,
(mais j’entends que tu m’aimes bien,)
je ne crois pas que les rois mêmes
aient un bonheur pareil au mien.
Que la mort serait importune
de venir changer ma fortune
pour la félicité des cieux !
Tout ce qu’on dit de l’ambroisie
ne touche point ma fantaisie
au prix des grâces de tes yeux.

Hahn dalai közül talán ez a Bach-hommage a legismertebb. Külön érdekes barokkos kontratenotrral a főszerepben. 

Sajnos Rónay György magyar fordítása nincs meg nekem, de majd egyszer beszerzem.

RF

Kicsit gondolkodtam, kell-e ez, nem kifejezetten témábavágó, de hát történt, ami történt az elmúlt hetekben, azaz van apropó. Meg aztán a maga módján ez is művészet. Ráadásul nagyon ügyes a videó: kifejező, jól összeszedett, tökéletes a zene, és tényleg meggyőz róla, hogy van abban a “religious experience”-ben valami. Ha pedig kiemelkedő élményekre vadászunk, akkor ez éppenséggel az.

 

Hosszú hétvége bonyodalmakkal

Szörnyű hétvégém van, csak meg ne ártson! House-maraton itt, Roland Garros ott, azt sem tudom, hova kapjak. A nehézségeket azonban áthidaltam: Händel és Inger Dam-Jensen a megoldás.

Händel: Julius Caesar, Se pietà de me non senti

Talán most ez a szopránária tetszik a legjobban. Mindenesetre nyugtat, lazít, regenerál, ami alaposan rám is fér.

Unásig Jaroussky

Ciaccona del Paradiso e del Inferno (névtelen szerző)

29ème festival d’Ambronay, 2008. szeptember 18.

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megint billentyűzetre kapom Philippe Jaroussky nevét és munkásságát, mert már erősen túlteng, de így hozta a sors.  

Egyrészt napok óta szinte mást sem kutatok és hallgatok a YouTube-on, mint azokat a dalokat, amelyeket Opium c. albumán vezet elő, másrészt valami egészen hihetetlen szerencsétől vezérelve láttam ma délelőtt a Mezzon egy fantasztikus koncertjét, az Icônes du Seicento nevezetűt, melyből a fönti részlet is származik. Szerencsére a YouTube-on majdnem minden fönt van belőle, lehet élvezkedni. Világbajnok az egész úgy, ahogy van.

Lehet, hogy van jobb kontratenor, mint Jaroussky, fogalmam sincs, nem tudom, nem is akarom eldönteni, hasonlóan jók egészen bizonyosan vannak.  Mégsem véletlen, hogy belőle lett akkora sztár, amekkora. A már-már nem is evilági figurája, a kisfiús bája, az eleganciája, az intelligenciája, a szerénysége, hogy szinte belehal abba, amit csinál: pontosan ilyennek képzeljük azt a valakit, akinek ezek a hangok szólnak a torkából. Kontratenorabb tenor szinte elképzelhetetlen nála. Mint egy 17 éves kamasz a maga tisztaságával és naivitásával, aki a szerelmről és az Úr kegyelméről énekel. Mint egy angyal. Vagy egy UFO… kinek micsoda. Bizarr és elbűvölő. Teljességgel fölfoghatatlan, hogy ilyesmi létezik. Kíváncsi vagyok, hogy úgy húsz-harminc év múlva milyen lesz a hatás, milyen lesz őt látni és hallani.

Ráadásul külön élmény Christina Pluhar és zenekara (L’Arpeggiata), mindig az, mert minden egyes porcikájukkal zenélnek, üvölt róluk, hogy imádják, amit csinálnak, hogy jól érzik magukat, hogy tisztelettel és alázattal vannak a mesterségük és egymás iránt. Nagy élmény. Úgyhogy ezért megint Jaroussky.

A YouTube-ról tulajdonítottam a dalocska szövegét. Igaz, csak angolul, de így is érdemes szerintem.

Paradiso:

Oh! how good is to be, and to be in Paradise,
where you can live always in fest and laughs,
Being the sight revealed by God
Oh! how good is to be, and to be in Paradise.

Inferno:

Alas! how horrible is to be, to be in Hell.
Where you live crying and in eternal fire,
without seeing God eternally.
Alas! Alas! How horrible is to be down there in Hell.