Juliskáék

Minden mindennel összefügg, asszociációk sora az élet. Barátném legkedvencebbik barátja alkot most épp egy Juliskát – értse mindenki, ahogy akarja… nekem meg erről eszembe jutottak Grimmék, Engelbert Humperdinck meg a való világ kegyetelensége.

Hosszú évekkel ezelőtt láttam az Operában Humperdinck Jancsi és Juliska c. operáját, ami ugyan nagyon mély nyomokat annak ellenére sem hagyott bennem, hogy viszonlyag ismert, népszerű és méltatott opera, annál inkább a műsorfüzet, illetve annak tartalma. Elmesélte az ugyanis, mi a mese alapja, mi az eredeti sztori, honnan indult valójában a híresneves testvérpár története. Rég volt már, de a lényegre most is emlékszem. Nehéz elfelejteni.

Élt valaha Németországban egy Katarina neveztű cukrásznő, egy virágzó műhely és bolt birtokosa, akinek a háza a város mellett, egy erdő szomszédságában állt, és aki apai öröksége, egy igen népszerű sütemény titkos receptje okán igen nagy jómódban és elégedettségben tengette napjait.  A városban éldegélő konkurens tesvérpár férfi tagja, “János”, úgy határozott, hogy érdemes lenne Katarintát örökségestül, süteményreceptestűl feleségül venni. Na nem feltétlenül a lángoló nagy szerelem késztette erre, sokkal inkább az önös érdek, hogy a vetélytárs eltűnjön, sőt bekebeleződjön, hogy haszon, pénz, bőség, népszerűség rögvest kerekedjen, legyen aztán minden, mi szemnek és szájnak ingere… Csakhogy Katarina átlátott a szitán és nem állt kötélnek. A testvérek bosszúból boszorkányság gyanújába keverték, – kiváló lehetőséget szolgáltatott ehhez az erdőszéli házikó és a műhely, Katarina elvonultsága és magánya -, olyannyira sikeresen, hogy per is kerekedett belőle. Azonban a vádak nem állták meg a helyüket, Katarinát fölmentették. A testvérek végső elkeseredésükben így aztán mi mást tehettek, rágyújtották a  házát, amiben Katarina benn is égett, szörnyethalt…

Az opera  legismertebb részlete, a kettős – amit azért sokszor hallani, s aminek a szépsége hajlamosít arra, hogy megfeldkezzek erről az egész rémtröténetrtől és arról, milyen igazságtalan is az élet -, még barátosnémnak is tetszett. Pedig meglehetős nehézségek árán tűri csak a klasszikusan képzett női hangot, legyen az szoprán vagy mezzó, itt meg aztán van mindkettő, ráadásul az egyik nadrágszerep, ami csak újabb nehézség: őket meg én nem kedvelem. Így aztán adott lenne minden körülmény a fújoláshoz, és valahogy mégse.

Esti ima keresve se lehetne szebb ennél.

Katarinánál csak Humperdincket sajnálom jobban egyébként, akit ugyanis az a végtelen szerencsétlenség ért, hogy egy kicsit nyálas ám rém népszerű táncdalénekes az ő nevét vette föl művészileg valamiért. Hogy klasszikust idézzek, örüljünk, hogy nem Bartók nevére bökött. Igaz, őt legalább tényleg ismerik.

Delphine Galou

J. S. Bach: Erbarme dich, mein Gott (Máté-passió, BWV 244)

Megint nőnap.

Bájos nő szinte férfias hanggal, most fedeztem föl, ezidáig még csak nem is hallottam róla. Vagy csak nem emékszem rá, ami azért nem valószínű, mert ilyesmire nem lehet nem emlékezni.

Anti-jaroussky. Persze nem csak Jaroussky, úgyhogy itt Andreas Scholltól ugyanez. Se csúnya.

Scholl és Dam-Jensen és Jaroussky

Geord Friedrich Händel: Julius Caesar, Caro… Bella

Julius Caesar: Andreas Scholl, Kleopátra: Inger Dam-Jensen

Ha már így úrrá lett rajtunk a Jaroussky-mánia meg a kontratenor-őrület, ne feledkezzünk meg Andreas Schollról sem. Megint előkotortam valami kincset.

A fenti Händel-duettet eddig még csak mezzo-szoprán kiszerelésben hallottam, úgy azonban többször is –  elég nagy sláger ez ahhoz. De mint már valahol említettem, mélyen gyökerező problémáim vannak a nadrágszerepekkel – bizonyos kivételektől eltekintve és tökéletesen elismerve ugyan létjogosultságukat -, így a kontratenoros verzió kifejezetten jólesik.  Scholl egyébként is nagyszerű! A hölgy pedig méltó párja. 

 

Monteverdi: Sì dolce è ‘l tormento

Ez a gyönyörű dal pedig méltóképp rekeszti be egy jó időre a kontratenor-kérdéskört nálam.