Friss

Csak mert bírom és jó. Ma nem hallgattam sok zenét, nem olyan vasárnap ez valahogy, de ezt mégis. És akkor már ide is.

 

Jamie Cullum and the Heritage Orchestra: You and Me are Gone

(Royal Albert Hall on 26th August 2010, BBC Proms)

Szárnyaskezű szeretők

Helyzetjelentés, hogy egyeseknek legyen mit olvasni…

Egyáltalán nem haladok a Vörösbeggyel, mivel azt a tanulmányt írom, amivel azért toporgok egy helyben, mert sok a dolgom. Például mert megállás nélkül hallgatom hol a Ghymest, hol meg a kis zsidócskát. Még máskor: Illuzio,  meg még máskor Kardos-Horváth János urat is előveszem. A többieket nem is említem, így is botrányos már eléggé ez az egész.

Köszönet minden közreműködőnek!

Szeretők

Riza Abbasi: Két szerető (1630)

Boszorkányszög

Tegnap fejeztem be Jo Nesbø magyarul legutoljára megjelent könyvét, a Boszorkányszöget. Az előzőeket nem olvastam még, majd most! Mert ez nagyon jó volt ám. Tudnak ezek a norvégok, nem hiába. Hallottam meg olvastam már korábban is Harry Holeról, szerzőnk egyik kedvenc karakteréről, a grál lovagsággal enyhén szólva sem vádolható, alkoholista, ám ennek ellenére vagy annál inkább szimpatikus rendőr nyomozóról, de a sztori is izgalmas nem csak ő. Skandinávia, naná. Brutális és nem kifejezetten megnyugtató. A szövegbe be lehet költözni, annyira jól megírt, és szerencsére kényelmesen hosszú is. Nem kapkod, nem magyráz túl, éppen elég és megfelelő. Örültem neki.

Szél (újra)

szél mint téma (időnként) kicsit közhelyes meg szentimentális, de lám – minő meglepetés – sokféle arca van! És lehet ezt jól is. Nagyon-nagyon jól.

Mostanában az alábbiakat hallgatom naphosszákat – más persze nagyon, mint az East, de hát nyilván más, miért ne lenne. És még csak nem is a témába vagyok belebolondulva, egyszerűen így alakult. Most raktam össze és egybe a Noir Désirt meg a kisteheneket. Egyik jobb, mint a másik. Visznek, utazás.

Noir Désir: Le Vent Nous Portera

Kistehén: Elviszi a szél

Azt hiszem, ki kéne szállni
Egyszer talán megpróbálni kanyargós, üres utakon
Nem félek, minden rendben lesz
Ott, ahol elvisz a szél

Azt súgtad, maradjak
Féltettél, de már késő pillanat
Ha nem jó semmire, akkor is legalább úton vagyok
Majd elvisz a szél
Majd minden eltűnik, elvisz engem a szél

Simogatást, kedvességet
Sebed, ami sebemhez tévedt
Körülöttünk forgó Napok, csak pillanatok a tegnapok
Majd elvisz a szél

Génjeim a bőröndömben, atmoszférában homlokom
Autóm a galaxisba’, elázott frázisok,
Amit majd elvisz a szél
Majd minden eltűnik, elvisz minket a szél

Elmúlt éveink illata ajtód előtt áll
Végtelen a végzet, nekünk ebből már nem marad,
Ha elviszi a szél

Még a tenger emelkedik,
Mérleg-világra születik, elviszem árnyékom hátán
A hamvaidat majd elviszi a szél
Majd minden eltűnik, elvisz minket a szél

Valaki jár

Ezek a kalákások annyira jók, hogy muszáj ezt is. Az eredeti, mint valami zsoltár. Ez meg nem tudom, milyen, csak úgy hátborzongató, ahogy van.

Kányádi Sándor – HS7: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Lisbeth

Az ünnepek között Lisbeth Salander kikapcsolta a külvilágot. Nem válaszolt a telefonhívásokra, nem indította el a számítógépét. Két napig csak mosott és takarított. Kötegekbe gyűjtötte az egy éve halmozódó pizzásdobozokat, újságokat, és kidobta őket.  Összesen hat fekete színű óriási szemeteszsákot és körülbelül húsz, újságokkal telipakolt papírszatyrot hordott ki a kukába. Olyan érzése volt, mintha elhatározta volna, hogy új életet kezd. Azt tervezte, vesz egy új lakást- ha talál megfelelőt -, de addig is ragyogó tisztaságot fog tartani otthonában.

Azután csak ült bénultan és szenvedett. Életében még egyszer sem érzett ilyen erős vágyódást. Azt szerettte volna, ha Mikael Blomkvist becsönget az ajtaján… na és, hogyan tovább? A karjaiba vegye? És szenvedélyesen maga után húzza a hálószobába, aztán meg letépje róla a ruhát? Nem, igazából Mikael társaságára vágyott. Szerette volna hallani, ahogy elmondja, hogy úgy kedveli őt, ahogy van. Hogy ő, Lisbeth különleges valakinek számít az életében. Szerette volna, ha Mikael megnyilvánul felé valamilyen szerelmes gesztussal, amely nemcsak a barátságról és a bajtársiasságról szól. Kezdek bedilizni, gondolta aztán.

Kételkedett önmagában. Mikael Blomkvist környezetében csupa tiszteletre méltó szakmában tevékenykedő ember forgolódott, rendezett életük volt, egy csomó piros pontot gyűjtöttek már felnőttségből. Ezek az ismerősök a tévébem szerepeltek, cikkeket írtak.  Mire kerllenék én neked? Lisbeth Salander attól félt a legjobban – aránytalan, betegesen nagy és fekete félelem volt ez -, hogy az éezései miatt kinevetik az emberek. És erre tessék: hosszan tartó munkával, kemény erőfeszítések árán felépített önérzete itt hevert összetörve, megtiporva.

Meghozta a döntést. Több órába telt, míg összeszedte hozzá a bátorságát, de muszáj volt találkoznia Mikaellel, hogy megmondja, mit érez iránta.

Minden más elviselhetetlen fájdalmat okozott.

Ki kellett találnia egy ürügyet, amivel bekopogtathatott az ajtaján. Nem adott még Mikaelnek karácsonyi ajándékot, de már tudta, mit venne neki. Egy ócskásnál felfedezett egy bádogból készült dombornyomásos reklámtábla-sorozatot az ötvenes évekből. Az egyik tábla Elvis Presleyt ábrázolta csipőjén gitárral, a zsájábóbül kiszálló buborékban Heartbrek Hotel felirattal. Lisbethnek semmi érzéke nem volt a lakberendezéshez, de érezte, hogy a bádogreklám tökéletesen passzolna a sandhamni házikóba. A portéka hétszáznyolcvan koronába került, Lisbeth elvből alkudott, és sikerült levinnie az árat hétszáz koronára. Becsomagoltatta a bádogreklámpt, a hóna alá csapta, aztán elindul Mikael lakása felé a Bellmangatanra.

A Hornsgatanon úgy esett, hogy épp átpillantott a Kaffebar gejáratára, és Mikaelt látta kijönni az ajtón, Erika Bergerrel a sarkában. Mikael mondott valamit, Erika felnevetett, átölelte a férfi derekát és puszit nyomott az arcára. A Brännkyrkagatanon tűntek el Lisbeth szeme elől, a Belmmanngatan felé tartottak. Testbeszédük félreértgetetlenül elárulta, mi jár a fejükben.

Lisbethet letagkózta az iszonytató fájdalom. Egy pillanatra meg kellett állnia, mert képtelen volt megmozdítani a tagjait. Egyik része utánuk akart rohanni, hogy azonnal széthasítsa Erika Berger fejét a bádoglemezzel. De nem tett semmit, csak a fejében cikáztak megállás nélkül a gondolatok. Következményelemzés. Végül megnyugodott.

Salander, te szánalmas barom – mondta magának hangosan.

Aztán sarkon fordult és elindult hazafelé, a szépen kitakarított lakásba. Amikor elhagyta Zinkensdammot, már esett a hó. A bádog Elvist egy szemeteskonténerbe hajította.

*

Stieg Larsson: A tetovált lány, Millennium-trilógia I., Animus Kiadó, Budapest, 2009. (573-575. oldal)

fordította: Péteri Vanda

Ez a regény legvége. Elég finom. És pontos.

A tetovált lány

Alig hatszáz oldal, ami azért nem kis teljesítmény manapság, pláne ha megfontoljuk, hogy Coelho akár négy regényt is összerittyent ennyi szövegből. És ez csak a trilógia első kötete. Tulajdonképpen nem vettem észre, mikor gyorsultak föl az események, de valahogy hirtelen értem a  könyv végére, föl se tűnt, egyszerre csak milyen gyorsan fogynak az oldalak. A kezdeti vizsonlyagos lassú víz után beszippant a regény alaposan. Izgalmas, jól megírt, okos és érzékeny regény ez, semmi baj vele a világon.

És hát brutális. Elgondolkodtam, vajon tényleg ilyen rettenetes-e a helyzet, mint amit ez a szöveg sok tekintetben fest, és hát biztos, meg azért mégsem. A két főhős embersége és kapcsolata ad némi reményt.

Kék tűzeső

Szergej Jeszenyin – Csík zenekar és Kiss Tibor: A kék tűzeső

A kék tűzeső hamu lett.
Lemondtam a kóborlásról.
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.

Kívántam a bort, a leányt
s mi voltam? Elgazosult kert.
De most az ivást-mulatást
megutáltam: rontja az embert.

Csak téged lássalak én,
az örvényt barna szemedben.
Ne bolyongj a múlt sürüjén,
ne lakjék más a szivedben.

Te finom-suhanásu leány,
makacs szíved érti-e végre:
a csibész szeretni tud ám!
És engedelmes a vére!

Fene mind az ivó-helyeket,
verset sem írok, ha kivánod;
simogatnám lágy kezedet
s hajadat, mint őszi virágot.

Örökre nyomodba megyek,
itthon, vagy akárhova, távol…
Legelőször most szeretek,
búcsúzva a duhajkodástól.

(Weöres Sándor fordítása)

Az eredeti is szép, de a kalákás úriembereket vajh ki nézné csibészeknek? Pláne ilyen konszolidált többszólamúságban. Ezt egy olyan garabonciásnak kell elővezetni, mint Kiss Tibor. Az az igazi.