Hetedik

Beethoven: VII. szimfónia, első tétel, vezényel: Carlos Kleiber

 

Beethoven: VII. szimfónia, második tétel, vezényel: Carlos Kleiber

Érdekes élményben volt részem a minap. Keresgéltem a régi bakelitek között, hogy hol is, melyik lemezen lehet Beethoven VII. szimfóniája, amit annyit hallgattam kamaszkoromban, és nincs! Egyszerűen nem találom.  Ami azért elég furcsa, lássuk be, mert ugye az nem létezk, hogy megálmodtam volna  a Hetediket. Meg honnan is ismerhetném máshonnan? Határozott emlékeim vannak róla, csak az a fránya lemez nincsen sehol, a bizonyíték. Amire szintén nem emlékszem, melyik lehetett, hogy nézett ki, egyebek… Egyetlen korong van, ami biztos, hogy volt és egyelőre nem találom, tán annak a B oldala. Bízom benne nagyon. Különben át kellene írnom a gyerekkoromat.

A fényes életöröm és a mély fájdalom egymás mellett és így szinte alig máshol lelehető föl a zeneirodaomban. Az általam ismert zeneirodalomban. Egyszóval nekem. És mert nem olyan régen érdekes beszélgetésben volt részem egy nagyon kedves barátommal, aki épp optimizmust keresett a “szomorúzenében”, olyasmi után kutakodtam, hogy legyen napsütés is meg viharos eső is. Nagyon bírom Beethovent, ha még nem mondtam volna elégszer.

Carlos Kleiber meg kicsit se rossz ám!

Ja és nem mellesleg: boldog, szép új évet mindenkinek!

Reklámok

Fricsay

Antonín Dvořák: IX. szimfónia, 2. tétel (részlet), vezényel: Fricsay Ferenc

Kevesen ismerik Fricsay Ferencet, én is csak azért figyeltem föl rá, mert Tamás bácsi annyit emlegette. Ő meg aztán tudta. Hogy micsoda zseniális ember és zenész volt, hogy Karajan elbújhatott volna mellette, és mekkora veszteség… Szerencsére a YouTube-on vannak tőle felvételek, próbák is, és valami végtelenül szimpatikus minden, ami ott látható és vele kapcsolatos. Az elragadtatáson kívül pedig alig találni másfajta kommentárt.

Nem értek eléggé a zenéhez, sajnos, de az biztos, hogy gyönyörűség tőle bármit hallgatni, annyira finom. Például kötelező darab a Moldva.

Maraton 2.

Nagyon jó a Nyolcadik, megint rácsodálkoztam, milyen szép a Hatodik, és a Hetedikkel kapcsolatos gyerekkori emlékeim sem csaltak meg. Mindezen csak korona volt a Kilencedik. Biztosan öregszem, de egészen meghatott.

Beethoven-maraton

Ma volt szerencsém végighallgatni Beethoven szimfónáinak több mint felét egyben, holnap jön a második, befejező adag. Nem akármilyen élmény, néha tényleg érdemes a Mezzora tévedni. Claudio Abbado vezényelt, a Berliniek játszottak, nagyon klassz volt. Azért persze a Harmadik és az Ötödik leginkább, de az egész együtt olyan, mint egy hét szanatórium. Kíváncsian várom a holnapot, a Hatodikat és a Kilencediket, a közbülsőket meg még alig-alig ismerem, úgyhogy azokat meg azért.

Eszembe jutnak a régi szép idők, zsenge éveim, amikor Beethoven miatt orroltam Mozartra. Nem mintha pont az én elismerésem hiányozna Mozartnak a zsenialitáshoz, egyszerűen csak kifejezetten untam, hogy folyton Amadeus tálentumát hangoztatják és gyakran épp a nálunk összcsaládilag favorizált Beethovennel szemben. Beethoven is nagy zeneszerező – mondták-, na de Mozart… Micsoda butaság! – gondoltam, és mi sem logikusabb: undorkodjunk Mozartra! Azóta fölnőttem. Nagyjából. Mindenesetre nem bántom Mozartot, sőt. Kénytelen vagyok elismerni, hogy nagyon megszerettem.