Ella giammai m’amo

Beszélgetek, mesélgetek mostanában, és közben furcsa emlékek kavarognak bennem időnként, néha különös, rég volt érzsek ütnek gyomorszájon pillanatokra. Felrémlik a remegős idegesség, a hascsikarós izgalom, a torokszorulás, a sajnálkozó jóindulat és kedves udvariasság, a falak, amik nem tudtak mégse ledőlni a sóvárgó szomorúság láttán. Ha talán nem éreztem volna annyira azokat az érzelmeket és hangulatokat, ha nem lettem volna tudatában, mi zajlik, könnyű lett volna legyinteni, de ezeket a dolgokat jól olvasom talán és mindig érzem… ez van. Ki kell bírni. A bánatosat is meg a boldogat is. Így a jobb. Minek is az egész, ha nincsenek ilyen mélységek? Verdi mestert se értenénk, az meg hiba lenne, de nagy.

Szép az élet úgy, ahogy van. És kár, ha nem vagyok elég meggyőző, mert tényleg így gondolom. Szmájlit meg csakazért se fogok használni.

És közben ez a zene szól.

Reklámok

Fricsay

Antonín Dvořák: IX. szimfónia, 2. tétel (részlet), vezényel: Fricsay Ferenc

Kevesen ismerik Fricsay Ferencet, én is csak azért figyeltem föl rá, mert Tamás bácsi annyit emlegette. Ő meg aztán tudta. Hogy micsoda zseniális ember és zenész volt, hogy Karajan elbújhatott volna mellette, és mekkora veszteség… Szerencsére a YouTube-on vannak tőle felvételek, próbák is, és valami végtelenül szimpatikus minden, ami ott látható és vele kapcsolatos. Az elragadtatáson kívül pedig alig találni másfajta kommentárt.

Nem értek eléggé a zenéhez, sajnos, de az biztos, hogy gyönyörűség tőle bármit hallgatni, annyira finom. Például kötelező darab a Moldva.

Még még Villette

Még mindig a Villette-en gondolkodom, nem hagyom magam, mert vannak itt érdekes dolgok, amiket nem lehet annyiban hagyni. 

Mi is a helyzet? Egyes szám első személyben halljuk végig a főszereplőt, gyakorlatilag visszaemlékezésről (fiktív visszaemlékezésről!) van szó, amiből számos dolog következik. Leginkább az, hogy az ő – azaz Lucy Snowe – szempontján kívül nem létezik semmi más.

Ha egyes szám harmadik személyben szólna hőseiről a narrátor, rögtön más lenne a helyzet, hiszen megjelenhetne az összes többi szereplő nézőpontja is, azaz valamilyen viszonyrendszerben létezhetne Lucy, aki ugyan lehet a legfontosabb, lehet a legerőteljesebb alak, de mégiscsak árnyaltabb lenne  a helyzet meg a személye. Létezne más is az ő fején, érzésein, szándékain kívül. Sőt! Megismerhetnénk akár olyan eseményeket is, ahol maga Lucy nincs jelen. Arról  meg már nem is beszélve, hogy ha az a narrátor netán mindentudó narrátor, és a romantika hőskorában miért is ne lehetne az, akkor mintegy a cselekmény “fölött” elmondhatná mi is a valóság: mit lát a főszereplők fejében, mik azok valódi szándékai, milyen érzéseket rejtegenek, milyen titkokkal élnek… még ítélkezhetne, moralizálhatna, filozofálhatna is, hogy “helyükre kerüljenek” a dolgok, legalábbis abban a világban a helyükre, amit a regény jelent. De itt ilyen, ugyebár, nincsen.

Marad egyedül Lucy szemüvege, azon keresztül látunk mindent. Illetve ez sem ilyen egyszerű. Visszaemlékezésről van szó, tehát nyilván a visszaemlékező Lucy szemüvege az, ami évényesül. Az, amit az írás pillanatában gondol, nem pedig az, amit akkor gondolt, amikor az események valójában zajlottak. Utólag örökíti meg az eseményeket, a megörökítés pillanatában érvényes tudatállapot tehát a döntő ebből a szempontból. Azonban ez a szövegből magából nem derül ki. Azaz Lucy cselekedete, karaktere, jelleme még csak úgy sem kerül valamiféle viszonyítási rendszerbe, hogy erre a visszaemlékező-cselekvő én kettőségre a narrátor fölhívná a figyelmünket. Tehát egyetlen egyszer sem jelzi például, hogy akkor hogy gondolta, és hogy most esetleg másképp, nem minősíti régi elképzeléseit, érzéseit, nem sóhajtozik, hogy milyen buta, naiv, szerencsétlen… volt akkor és a többi. Nem helytelenít, nem helyesel.  Nincs reflektálás, nincs viszony én és én között, legalábbis minimális.

Találtam viszont – kivételként – egy nagyon furcsa részletet, ami végre arról szól, hogy a narrátor milyen viszonyban is állhat ezzel a Lucyval, akinek a kalandjait olvassuk. Elég meredek a dolog, szinte egyetlen mondaton belül emlegeti saját magát egyes szám harmadik majd első személyben meg megint harmadikban, mintha maga se tudná, mit akar… (A helyzet, amiben a sorok elhangzanak, nem is lényeges.)

Olvasómnak eddig semmi oka nem lehetett afféle szándékot tulajdonítani nekem, hogy Snowe kisasszony jellemét hibátlanul tökéletesnek kívánom feltüntetni. Ennélfogva bizonyára nem lepődik meg, amikor közlöm, méltatlannak érezte volna, hogy védekezzék a párizsi nő állításaival szemben. Különben is Paul úr oly tragikus arcot vágott, mulasztásomat annyia komolyan vette, hogy megérdemelt egy kis leckét. Egyszóval vigyáztam, hogy megőrizzem a szelencét és hidegvéremet, s csak ültem helyemen, kőszobor módjára, érzéketlenül. (103. oldal)

Ahogy most látom ezt az egészet – és még nem értem a regény végére -, valami nagyon furcsa kettőség van itt. Egyrészt Lucy egyes szám első személyű hangja, a regény egyik szereplője viselkedik úgy, mint egy omnipotens elbeszélő szokott, azaz “ossza az észt”, mindenkiről tudja, milyen is valójában, nincs előtte leplezett szándék, bűn, akarat, miközben valójában nyilván nem rendelkezik azzal a tudással a maga történetének résztvevőjeként, mint amivel egy író a maga hőseinek megteremtésekor. Lucy nem mindenható, naná hogy nem az, viszont úgy vislekedik. A visszaemlékező, író Lucy kvázi egy poétikai eszközzel tulajdonít mindenhatóságot a “játszó”, karakterként élő Lucynak, úgy éli az végig a maga “valós” sorsát “ott”, és úgy írja visszaemlékezéseit “itt”, olyan fensőbbséggel ítéli meg a történteket és “szereplőtársait”, mint ahogy egy mindentudó szerző alakítja és ismeri a maga fiktív alakjait. Ettől a már korábbi posztokban felrótt arrogancia is, legalábbis részben.

Másrészt ahogy Lucy saját magáról beszél, gondolkodik: a metaforák, az allegóriák, a tárgyiasítás, a kívülre helyezés… tehát van mégiscsak valami különbség a vizsgáló és a vizsgálat tárgya között, ha egy egészen másik síkon is, mint amiről eddig szó volt. Nem áll még teljesen össze a fejemben a kép, mindenesetre nagyon izgalmas ez az egész. Csak kicsit kusza. Legalábbis egyelőre.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ugyan főben járó bűn összekeverni szerzőt és narrátort, de azért csak vannak ennek a regénynek olyan életrajzi vonatkozásai, amelyektől alig-alig tudunk eltekinteni olvasás közben.

Megtudjuk a tutit – Villette

Végre valaki, aki szép, szimpatikus, szinte tökéletes, ráadásul fiatal. És nőnemű!

Vetélytársakról van szó, a főhős-narrátor rajongásig szeretett John doktorának választottjairól, akik még ráadásul unokatestvérek is. Az egyikük Paulina de Bassompierre kisasszony szépen táguló, intellektuális pupillákkal: látszatra törékeny, szinte sápadt és fehér. Vele szemben a már megidézett Ginevra Fanshaw kisasszony viruló rózsákkal és életerővel. Mint kiderül – persze – az előbbi az igazi…

Egy vendégségben járunk, ahol gyakorlatilag színielőadás zajlik a jó doktorért, főhősünk, Lucy közvetít és bölcselkedik, a jó doktor pedig alaposan nyitva tartja a szemét.

Este a vacsorán Ginevra és Paulina, mindegyik a maga módján, különösen szép volt. Ginevra minden testi bájjal büszkélkedhetett, Paulina viszont finomabb szellemi vonzerővel ragyogott, ékesen szóló szeme sugarával, arckifejezése bájával, a váltakozó érzések és gondolatok tükrözésével. Ginevra mély bíborvörös ruhája pompásan emelte ki szőke hajfürtjeit, s nagyszerű összhangban állt rózsás üdeségével. Paulina öltözéke divatos és kitűnően szabott, anyaga könnyű és fehér volt. Kellemesen pihentették a szemet arcának törékeny vonásai, a lényéből sugárzó, lelkéből fakadó finomság, értelmes és gyengéd szeme, dúsan omló haja barnasága, mely sötétebb volt, mint angolszász unokatestvéréé, s ugyanúgy szemöldöke, szempillái is, ragyogó írisze, táguló pupillái. A természet mind e részletet hanyagul, elnagyoltan jelezte csak Fanshaw kisasszonynál, de Bassompierre kisasszonyra pedig rendkívül finom, határozott vonásokat húzott. (…) Őszintén szólva, olvasóm, nincs is rendkívüli szépség, sem tökéletes báj, sem igazi finomság, ha nem kíséri éppoly rendkívüli tökéletes és megbízható erő. Éppúgy kereshetnénk érett gyümölcsöt vagy akár virágot gyökértelen vagy kiaszott fán, mint vonzó tulajdonságokat gyönge és tunya természetű emberben. Rövid ideig a virágzónak tűnő szépség virulhat a gyengeség mellett is: de már a szelet nem állja, s elhervad a derűs napsütésben is (58-62. oldal)

Még Villette

A mai nap jórészt a zakuszka-gyártás körüli teendők jegyében zajlott, de az óriási sikerre való tekintettel kénytelen vagyok újabb idézetekkel sokkolni – legelsősorban – saját magamat. Bele az éjszakába. 

Ezek a mostani idézetek amolyan igazán lelki, belső dolgokról szólnak, de kívülre helyezve, tárgyiasítva, metaforizálva. A vizsgált és a reflektáló én szinte teljesen szétválik az alábbi sorokban. A maga módján az egész félelmetes. 

A valaha gyakori híradás és levél elmarad; az addig ismétlődő látogatást hiába várjuk; nem érkezik sem könyv, sem újság, sem egyéb jele a megemlékezésnek.

E kihagyásoknak mindig van jól megalapozott oka, csak ismerné őket a remete. Míg cellájában tesped, a többiek, akikkel kapcsolatot tartott, a külvilágban az élet csúcspontja felé törnek. Az üres idő oly lassan vánszorog, hogy az órák is állni látszanak, mintha malomkő súlya nehezítené el a szárnyatlan idő lábát… ugyanez az idő talán eseményekkel zsúfolva, zihálva fut barátai számára.

A remete – feltéve, hogy értelmes remete – magába fojtja gondolatait, s e belső tél néhány hetére elrejti érzelmeit. Tudja, hogy a Sors időlegesen a mormota szerepét szánta neki, s mindjárt megnyugszik; kis gombolyaggá húzza össze magát, az élet falának üregében, nyugodtan várja a szélvihart, mely besodorja, elzárja és jégbe burkolja az évszak tartamára.

Így szól magában: “Jól van ez így; így kell lennie, ha egyszer így van.” És egy napon megnyílik talán jégsírja, visszatér a tavasz enyhesége, őt is újra éri a nap és a déli szél melege; rügyeznek a bokrok, fütyörésznek a madarak, minden felszabadító ének boldog feltámadásra szólítja. Lehetséges, hogy így lesz, de talán mégsem: a fagy szívéig hatolhat, megtörténhet, hogy nem enged fel soha; eljő a tavasz, és egy varjú vagy szarka a falból csupán a mormota csontjait kotorja elő. Nos, ha így történik, akkor így kell lennie: kezdettől fogva tudhatta, hogy halandó, s eljő a nap, amikor ő is megindul minden hús és vér útján. Korán éppoly jókor lesz, mint későn. (440-441. oldal)

 

Továbbhaladtunk – fogalmam sem volt róla, hová -, aztán egy fordulónál egyszer csak egy másik társasággal találtuk szembe magunkat, mely ellentétes irányból közeledett felénk. Ma is látom magam előtt a csoportot, amint abban a pillanatban felbukkant előttem. Egy szép, középkorú úrhölgy, sötét bársonyruhában; egy úr, valószínűleg a fia – nemesebb arcot, remekebb termetet, gondoltam magamban, sohasem láttam még; a harmadik személy rózsaszín ruhát és fekete csipkeátvetőt viselt.

Szemügyre vettem őket – a harmadik személyt épp úgy, mint az első kettőt – és mivel a perc egy töredékéig idegeneknek véltem őket, pártatlan ítéletet alkothattam megjelenésükről. De alig észleltem és rögzítettem a benyomást, máris tudatára ébredtem, hogy hatalmas tükörrel állok szemben, mely két oszlop között kitölti a térséget: a társaság mi voltunk. Ilyenformán életemben először, sőt talán egyetlenegyszer részesültem abban a “jótéteményben”, hogy úgy láthattam magam, ahogyan mások látnak. Nem érdemes foglalkozni az eredménnyel. Ellenérzés futott át rajtam, szorongó szánakozás; nem volt éppen hízelgő, de hát végül, még hálás is lehetek sorsomnak, hisz lehetett volna rosszabb is. (347-348. oldal)

 

Kezdjük az elején: az Érzéssel szövetkezve kiűztem a házból az Értelmet, lakatra zártam az ajtót előtte, aztán kettesben leültünk, kiterítettük a levélpapírt, tintába mártottuk a mohó tollat, és mélységes gyönyörűséggel őszintén kiöntöttük a szívünket. Mikor ezzel elkészültünk… két lapot sűrűn teleírtunk a mélységes szeretet, a szívben gyökerező hála szavaival… (egyszer és mindenkorra e zárójelen belül mélységes haraggal utasítok vissza minden gyanút, mely úgynevezett “melegebb érzésekre” vonatkozik. A nők nem ápolgatnak efféle “melegebb érzéseket” ott, ahol kezdettől fogva egy ismeretség egész folyamán sohasem ringathatták magukat abban a tévhitben, hogyha ezt tennék, nem követnének el halálos esztelenséget. Soha senki nem sodródik szerelembe, hacsak nem látta vagy nem álmodta, hogy felkelt a Reménység csillaga a Szerelem zavaros vizei fölött) mikor tehát kifejezést adzam erős és nagyra becsülő ragaszkodásomnak – olyan ragaszkodásnak, mely hőn óhajtja, hogy minden bút-bajt magához vonzzon, hogy kivegye osztályrészét mindabból, ami fájdalmas a szeretett lény sorsában, és  – ha lehetséges – elfordítson, másfelé irányítson minden vihart és villámcsapást arról a lényről, akire féltő gondoskodással tekint… akkor midőn mindez kifejezésre jutott, egyszer csak megrázkódott szívem kapuja, megnyílt rajta pánt és lakat, az Értelem serényen és bosszúállón belépett, felkapta a levélpapírt, elolvasta, fintorgott, törölt belőle, összetépte, másikat írt, összehajtotta, lepecsételte, s elküldte a tömören fogalmazott, rövid egyoldalas levélkét. És jól is tette. (420-421. oldal)

Némely tekintetben biztosan nem csak én ismerek magamra ezekből a sorokból – elképesztő a részletesség, a szemléletesség, ahogyan Brontë fölfejti a lélek legmélyebb bugyrait és kínjait -, de azért hobbit csak nem csinálunk már belőle. Életprogramként, szenvedélyesen, belemerülve az önsanyargatásba, precizitással, módszeresen, szinte a skízisig… Hátborzongató! Mert rossz napja lehet bárkinek, de itt az identitás legmélyebb gyökereiről van szó. Némi túltással élve, e regényt olvasva értettem meg végképp Freudot, azt hiszem.

Makka barátnémmal borzadtunk ma egy sort a könyv kapcsán, és még mindig azon merengek, vajon van-e ebben az egészben, a szövegben irónia. Egyelőre nem találok kapaszkodót, utalást, aminek fényében eldönthetném. Annyira egy a szöveg, a narráló és a főhős. Nincs rajta fogás. Még.

Villette

Egész gyorsan elérkeztem a fent nevezett Charlotte Brontëregény első kötetének végére, izgalmas a dolog, ebből is látszik.

Egyrészt: életemben nem olvastam még ilyen arrogáns regényt. Legalábbis hirtelen nem jut eszembe hasonló. A főhős, az egyes szám első személyben narráló Lucy Snowe, hazájától elszakadva, idegenek közt, egy leányiskola tanárnőjeként tengeti sanyarú napjait. Brit a franciák közt; protestáns a katolikusok közt; jelentéktelen, szegény, melankolikus fiatal nő a viruló szépségű, dévaj tanítványok közt. De meg is fizet mindezért irgalmatlanul. Helyre zökkenti a világ rendjét, és a szövegben, tulajdonképpen visszaemlékezéseiben, igazságot oszt. Saját magának.

Tévedhetetlen, éles szemmel vizsgál végig mindent és mindenkit, és valamennyiüket könnyűnek is találja. Csípős nyelven ítélkezik környezete felett, élvezettel szórakozik embertársai kárára, s jelen állás szerint – a könyv felénél járok -, két személy kivételével (mondanom sem kell, hogy ők britek) gyakorlatilag torzszülöttnek, legalábbis üresnek vagy szívtelennek bélyegez mindenkit. De nem elég jók  a város képtárának képei sem, a jeles koncert sem nyeri el teszését, az ünnepelt színésznő is ördögi. Miss Snowe elképesztő határozottsággal és magabiztossággal értékeli környezetét, minek eredménye tulajdonképppen az, hogy senki nem olyan, mint ő maga.

Emellett vagy ezzel szemben: Lucynk ki nem állhatja az édességet és a fagylaltot, úgy utasítja el és veti meg őket, mint a bűnt. Sötét ruhán kívül semmit sem tűr el magán, mert egyedül az illik siralmas egyszerűségéhez. Háborgó lélekkel utasítja vissza a gondolatot, hogy bárkitől – pláne a rajongott férfitől – levelet várhatna, semmiképpen sem feltételez magáról ilyen sokat. És nem terheli fölöslegesen környezetét beszélgetések kezdeményezésével, mert pontosan tudja, micsoda fogyatékosságai vannak e téren. Mindössze annyi figyelmre számíthat embertársaitól, mint amennyit egy “nem különleges mintájú szőnyegnek” szokás szentelni – állítja saját magáról. 

Az idegenség-helyzet meg a jelentéktelenség érzése olykor önsajnálatba és világfájdalomba torkollik, nem is mindig könnyű indulatok nélkül olvasni ezeket a sorokat. Bosszantó, mennyire brit, mennyire protestáns, mennyire megfellebezhetetlen, mennyire szürke és mennyire álszerény. Pedig lehet, hogy mindenben igaza van.

Ugyanakkor és másrészt: a regény tele van finom megfigyelésekkel, kifejező és szép leírásokkal, a lelki folyamatok elmélyült vizsgálatával, és szellemes részletekkel, már-már cinikus párbeszédekkel. Magyarán igenis élvezetes olvasmány, ha néha borzolja is az olvasó idegeit a főhősnő tömény szenvedéstörténete, mely szenvedésekben és szenvedésen túl ugyanakkor nagyon is megragadó az érzelmek majdnem totális elfojtásából eredő fülledtség, az a különös atmoszféra, ami a szinte állandóan és erőszakosan visszafogott, de néha elő-előtörő szenvedélyességből és igazságérzetből fakad.

De van itt gótikus szál ideglázzal és kísértettel, váratlan és romantikusnak is kicsit hihetetlen fordulatok, melyeket – legalábbis egy idő után – azért már szinte sejtünk… 

A legszebb az egészben egyébként a regény nőalakjainak rezdülékeny ábrázolása. Csupa míves munka, jól elkapott portré vagy hangulat.

Virginia Woolf szerint ez Charlotte Brontë legjobb regénye.

Bobby McFerrin és a közönség

Bach-Gounod: Ave Maria, “Swinging Bach 2000” 

Groteszk

goya_old-man-on-a-swing-1824_28

Francisco Goya : Hintázó öregember, 1824-28

A sok szöveg után egy kis levegő

406fried_oak-in-the-snow

Caspar David Friedrich: Tölgy a hóban, 1820-as évek

Verdi (1813. október 10. – 1901. január 27.)

Ma van Verdi halálának évfordulója. Nem jutott volna eszembe – nem tartok számon évszámokat, évfordulókat -, ha föl nem hívja rá valaki a figyelmemet, ráadásul egészen véletlenül. De ha már tudom, nem megyek el mellette szó nélkül.

Szerintem sokan nem tudják, milyen zseniális figura volt. Könnyű látni Wagnerben a géniuszt, gondolom én, mert furcsa volt, elviselhetetlen és gőgös, így aztán azok is elismerik, akik nem szeretik, vagy még csak különösebben nem is ismerik. Csodálom, tisztelem Wagner zenéjét és félelmetes tehetségét, lenyűgöz, amit alkotott, de sosem tölt el azzal a melegséggel és szeretettel, mint amit Verdi hallgatása közben érzek. Talán azért, mert Verdit jóval korábban ismertem meg, nálunk otthon ő, az olaszok, a belcantó volt a sláger gyerekkoromban. Anyai ágon. A gyerekkori ízek meg tudjuk, milyenek.

Ha mégse lenne olyan fontos a gyerekkor meg az itáliai ízek, még akkoris ott a Requiem, ami önmagában elegendő ahhoz, hogy (minimum) hálás legyek a Mesternek. Tudom, hogy szirupos, de valóban úgy gondolom, hogy minden benne van, amiért érdemes embernek lenni.

Boito a következőket írta Verdi haláláról:

Fenségesen halt meg, mint egy harcos, félelmetesen, némán… A lehajtott fejével, összevont szemöldökével, félig nyitott szemével mintha ismeretlen, félelmetes ellenfelet méregetne… Hősiesen ellenállt. Remek mellkasának működése négy napon és három éjszakán át életben tartotta; a negyedik napon a lélegzése még mindig betöltötte a szobát, de micsoda harc, szegény Maestro! Milyen fenségesen harcolt az utolsó pillanatig! Életem során elveszítettem már embereket, akiket eszményítettem és a bánat erősebb volt, mint a beletörődés. De még soha nem éreztem ilyen gyűlöletet a halál iránt, ilyen irtózatot titokzatos, vak, ostoba, diadalmas, gyalázatos erejével szemben.