Butterfly

Cheryl Barkert először a valaha volt legbájosabb Bohéméletetben láttam a tévében: Sydneyből, Luhrmann rendezésében – aki akkoriban még nem volt akkora sztár, pláne nem ismert rendező Magyarországon -, és David Hobsonnal – aki azóta már afféle megasztár Ausztráliában.

Ezekért a kedves emlékekért vettem meg évekkel később a fenti Pillangót DVD-n, meg persze nagyon izgatott Robert Wilson rendezése.

Akárki akármit tart erről az előadásról és koncepcióról – hallottam már hideget, meleget egyaránt -,  az utolsó jelenet valami egészen hátborzongató. Már csak azért megéri az egészet. Láttam néhány Pillangókisasszonyt életemben, de ennyire megrendítőt talán még egyet sem. Sajnos az a bizonyos részlet nincs fönt a YouTube-on, hogy bizonyíthassam is, amit gondolok, de Cheryl Barker könnyei például patakokban folynak, miközben énekel. És ettől persze még lehetne rossz, de nem az. 

Egyébként meg ez a világ egyik legismertebb szopránáriája.

Turandot Bécsből régről

marton-eva-mint-turandot

Olyan Turandotot láttam ma, amit már legalább tizenöt éve ismerek, agyonhallgattam bakeliten. A lehető legnagyobb kedvencem volt sokáig, az operák operája. Egy nevezetes, 1983-as bécsi előadásról van szó José Carrerasszal, Marton Évával és Katia Ricciarellivel, Lorin Maazel veszényel. Nem is olyan rossz felvétel ez! Most pedig – miután anyuval közösen megállapítottuk, hogy egyáltalán nem egyszerű igazán jó mozgóképes Turandotot találni -, megkaparintottuk DVD-n is. (Az 1987-es Domingo-Marton – féle Turandot a MET-ből például akut Zeffirelli túltengésben szenved. Megvan videón, mégsem láttam belőle egy percet sem évek óta.)

Már tisztában voltunk ugye a zenei és énekesi színvonallal, Carrerast pedig minden tekintetben figyelemre méltó Kalafnak nyilvánítottuk. A hangja a felvételen teljes fényében ragyog, talán látványnak sem lehet utolsó, gondoltuk, bár színészként talán ritkán nyújt annyit, mint néhányan mások. Marton Éva meg úgyis a lehető legmagasabb szinten Turandot, kétség ehhez nem is férhet, elég ha megjelenik, aztán meg ha még dalra is fakad… Egy szó, mint száz: irány a bolt!

És tényleg. Carreras mintha tatár hercegnek született volna, mutatós és szépen szól a hangja, Marton Éva szinte tökéletes: elképesztő micsoda hang szól belőle. A rendezés is meggyőző, sokszor megérint, meghat, noha azért el tudnék képzelni ennél jóval izgalmasabb megoldásokat is. Hiszen ez egy érdekes, lelkileg is kemény, elgondolkodtató sztori, többet érdemel annál, mint hogy kellően színes jellmezekben, egzotikus(nak tűnő) díszletek között föl és alá sétáltassunk jó sok statisztát, hogy azok kitöltsék a teret, meg elüssük velük az időt. Elég kicsit belegondolni, és rögtön kiedrül: kevés ennél kegyetlenebb opera, ráadásul népszerű opera létezik. Mi lenne, ha igyekeznénk megfejteni? Kicsit még jobban… Nem akarok igazságtalan lenni persze, mert nem unalmas az előadás, az elmúlt huszonöt év sem látszik rajta tulajdonképpen, és ez utóbbi már önmagában is nagy szó.

És hogy kicsit tényleg belegondoljunk, keresgéltem okosságokat. Amolyan “női dolgokat”.

Jóság, gyengédség, anyaiság mindig tudatunk margójára szorul, mindig a múlt, soha nem a jelen, s végképp nem a valóságos jövő. De azért mégis a lélek legfontosabb kísérője: Kalafot, ha eljő az ideje, nem Turandot fogja átvezetni a másvilág kapuján. Liùnak a meg nem álmodott álomhoz hasonlóan tökéletesnek kell lennie…

Liù másokban él, Turandot önmagába zárva; Puccininak életébe került a kísérlet, hogy a császárlányt kiszabadítsa lelki Héttornyából. (…) Liù, a rabszolgalány az anya, aki adva van; Turandot, a császárlány a szerető, akit meg kell szerezni. A legmagasabb hegy, melyet meg kell mászni, a legveszélyesebb szakadék, melybe le kell ugrani; a lényege szerint meghódíthatatlan, aminek meghódításáért egyedül érdemes élni. Turandot a szfinx, mesebeli lény, aki voltaképpen nem létezik, vagy ha mégis, hát egy másik szférában, a sztratoszférában. Így látja őt Kalaf, mert ő így látja önmagát. Borzasztó és nagyszerű feladat az énekesnőnek a végtelenül hosszú, másfél felvonásnyi késleltetés után az ária és a rejtvényjelenet erejéig jönni, látni és győzni, csak azért, hogy rögtön mindent elveszítsen -mint minden mesebeli makrancos hölgy, a figura a harmadik felvonásban előírásosan levetkezi eredeti önazonosságát, és több mint kérdéses, hogy az operaszerepnek sikerül-e a zárókettősben meggyőző új azonosságra szert tennie -Alfanótól függetlenül. 

Tallián Tibor, 2008. november (Muzsika)

Puccini: Turandot

Wiener Staatsoper, 1983.

közreműködik: Bécsi Állami Opera Zenekar, vezényel: Lorin Maazel

rendezte: Harold Prince

Turandot, kínai hercegnő – Marton Éva 
Altoum, a kínai császár, Turandot apja – Waldemar Kmentt 
Timur, a tatárok száműzött királya – John-Paul Bogart 
Kalaf, Timur fia, az ismeretlen herceg – José Carreras 
Liú, fiatal rabszolgalány – Katia Ricciarelli 
Ping kancellár – Robert Kerns 
Pang marsall – Helmut Wildhaber 
Pong főpohárnok – Heinz Zednik 
egy mandarin – Kurt Rydl 
a perzsa herceg – Perencz Béla

Gormenghast, a film

Megszerezetem a DVD-t, megnéztem a filmet. Röviden.

 

Talán ezt a regényt vétek földolgozni, olyan a hangulata, a nyelvezete, a figurái, hogy ha valaki egyszer elolvassa, nem tud többé szabadulni tőle. Annyira megdolgoztatja az olvasó fantáziáját, és annyira lényeges az is, ahogyan szól, nem csak az, amiről, hogy minden más csakis csalódás lehet. (Pont ezért vártam szigorúan a filmmel, míg az első kötet végére nem érek.)

Ugyanakkor pont ez a hangulat, ezek a figurák üvöltenek a földolgozás után, a stílus éles és egyedi karaktere. Annyira magukkal ragadnak, olyan megtermékenyítő az erejük, nem utolsó sorban ilyen a szöveg fantasztikus képszerűsége, “festőisége” is – és mi más kellene még egy filmhez.

Tulajdonképpen nem rossz ez a film, csak hát nem olyan. Például nem olyan sötét. Sajnos. Helyenként az – a szó szoros és átivitt értelmében egyaránt -, és szerintem épp ezek a legjobb jelenetek, máshol azonban túlságosan is színes. Szinte képeskönyvre emlékezetet, olyasmire, mint gyermekkorom tévés mesejátékai voltak, és ez sokkal kevésbé tetszik. A szürkék, barnák, feketék, a poros, fakó színek, vagy a súlyos bordók és lilák sokkal jobban tükrözik a könyv hangulatát. Az időnként föltűnő vattacukros rózsaszín, az építőjátékra emlékeztető díszletek kiábrándítóak, pláne hogy egyébként a jelmezek, a maszkok és a frizurák nagyon jók és találóak az esetek többségében.

A figurákkal sincs baj, a színészek kiválóak, impozáns a névsor: napjaink brit színjátszásának színe és virága. Bár az öreg grófot, Sepulchrave-et például nem egészen így képzeltem, tán Irma Prunesquallor sem elég inas és szögletes, de Steerpike és Fuchsia alakja nekem kimondottan tetszett. Gertrude is. Flay is. Pedig ahogy látom, olvasom a neten, épp Steerpike-kal kapcsolatban hangzanak el leggyakrabban kritikák, hogy ugyanis Jonathan Rhys Meyers túl jóképű a szerephez, meg még ráadásul szimpatikus is. Valóban hiányzik belőle a vadállati rútság, de szépnek egyáltalán nem nevezném. Van valami végtelen démioni és ijesztő ebben a fickóban, pláne ahogyan megjelenik Steerpike szerepében. Szimmetrikus de elrajzolt vonásai mögé nagyonis könnyen odaképzelhetjük a beteg pszichopatát (tán az ifjú VIII. Henrik szerepe sem kifejezetten véletlen), ráadásul pont olyan ruganyos, fürge, szíjas és behízelgő, mint a regény alakja. Sokkal jobbat nem tudnék elképzelni.

(Ami pedig a szimpátiát illeti: mindig csodálkoztam azokon a hölgyeken, akik szerelmes rajongással adóznak egy-egy fiktív figurának, mert hogy alakítójuk jó vagy szép, miközben meg maga a figura visszataszító vagy éppenséggel gonosz. Hacsak nem az ördög szépségéről van szó ebben az esetben is, mert akkor az egészen más.)

De azért a regényt ki ne hagyjátok, ha egy mód van rá! A film nélkül lehet élni.

Érdemes megnézni Mervyn Peake saját kezű skicceit a regény alakjairól.

Gormenghast

négyrészes brit tévésorozat, 2000.

rendezte: Andy Wilson

Steerpike: Jonathan Rhys Meyers
Lady Gertrude: Celia Imrie
Lord Groan: Ian Richardson
Lady Fuchsia: Neve McIntosh
Flay: Christopher Lee
Swelter: Richard Griffiths
a 12 éves Titus: Cameron Powrie
a 17 éves Titus: Andrew N. Robertson
Dr. Prunesquallor: John Sessions
Irma Prunesquallor: Fiona Shaw
Nannie Slagg: June Brown
Clarice Groan: Zoë Wanamaker
Cora Groan: Lynsey Baxter
Professor Bellgrove: Stephen Fry
Barquentine: Warren Mitchell
Doggit: Lewis Rose

Bariton-dömping

Biztos a vesztemet érzem, ezért tobzódom ennyire, vagy egyszerűen csak sejtem, hogy kivételes pillanatok ezek: ki tudja, mikor lesz megint ennyi időm “operálni”. Mert hogy tegnap megnéztem egy egész Nabuccot, aztán meg még vagy ezerszer a kedvenc részeimet belőle, utána jött a best of Boccanegra, a végére meg még egy kis glyndebourne-i  Macbeth is. Úgy látszik, nagyon hangulatba jöttem, ami a baritonokat illeti.

A fő ok ugyanis, amiért muszáj volt Nabuccot néznem: Renato Bruson. Igazi élmény látni és hallgatni őt. Mindig! Csodaszép hangja van, érzékeny rezdülései, és valami elképesztő elegancia árad a lényéből. A Nabuccoban is szuper. Egyébként Gena Dimitrova is nagy élmény, hihetetlen, amit végigcsinál, és milyen szépen! Egyedül  Bruno Beccaria kóvályog kicsit furcsán a színpadon, körülbelül mint alien a cowboyok között. Ráadásul a jelmeze is kicsit ufós, de ezzel sincs nagy baj: nem nagy szerep, nem sok vizet zavar, és különben is mindig kicsit finnyásabb vagyok a kelleténél.

Ja! És Riccardo Muti! Ezzel az előadással lépett a Scala trónjára, és maradt is ott aztán majd húsz teljes évig. Verdi-specialista. Mozgásművész karmestrbe oltva. Senki haja olyan szépen nem lobog vezénylés közben, mint az övé egyébként.  Felettébb artisztikus az is.

A Macbeth-ből egyelőre csak a gyilkolászás érdekelt: teszteltem, érdemes-e egyáltalán elémélyedni benne. Érdemes. Majd ha legközelebb megint úgy állnak a csillagok, hogy jut rá elegendő idő.

Verdi: Nabucco

Teatro alla Scala, Milánó, 1987.

közreműködik: a Milánói Scala Ének- és Zenekara, vezényel: Riccardo Muti

Nabucco, Babilon királya – Renato Bruson
Abigél, Nabucco lánya – Gena Dimitrova
Zakariás, Jeruzsálem főpapja – Paata Burchuladze
Izmael, a jeruzsálemi király unokaöccse – Bruno Beccaria
Fenena, Nabucco lánya – Raquel Pierotti

Simon Boccanegra (majdnem) először

Már egy ideje barátkozom Verdi mester eme sajna elég ritkán játszott és kevéssé ismert operájával, bizonyos részleteit, a kedvenceimet többször is láttam, hallottam, de ma megnéztem egyben: elejétől a végéig. Nem mintha ez most fordult volna elő először. Sok-sok évvel ezelőtt, még operabérletes korszakunk hajnalán, láttam az Erkelben a darabot, és emlékszem, mennyire lenyűgözött, de ennél többre nem nagyon. Aztán anyu beszerezte a most a birtokunkban lévő DVD-t, rögvest bele is vetette magát, aminek ugyan én is fültanúja voltam, de szinte csak a háttérből, annyira lefoglalt éppen valami más. A szemeimet legalábbis. Részben az agyamat. Gondolom, nem emlékszem pontosan… A fő, hogy ez a mostani tehát az elémélyült ismeretség igazi kezdete.

Már rögtön az első ütemek, a bevezető zene teljesen megbabonáz, úgyhogy nem nagy erőfeszítés a dolog mélyére ásni, olyan szép, finom zene az. Húz magával. Egyébként is él bennem valami elfogultság a bariton-központú operák iránt, a bánat tudja miért. Vessünk véget a tenorok rémuralmának! 

Kutakodtam is, naná. Hogy okos legyek. Vagy legalább annak látszak.

Simon Boccanegra nem tartozik Verdi populáris mûvei közé, alighanem fõként a centrális, nagy “love-story” hiánya miatt – annál örvendetesebb, hogy ez a mélyértelmû remekmû (amely ma fájdalmasan hiányzik az Opera repertoárjáról) két különbözõ videofelvételen is elérhetõ: londoni Covent Garden, 1991 november (Decca 1992) és New York-i Metropolitan, 1995 (Deutsche Grammophon 1996). A kivitelezés színvonala tekintetében mindkettõ felsõfokú elõadása a mûnek. Ezen a szinten már csak az a kérdés, hogy az elõadások, azon túl, hogy kiváló operaprodukciók, mennyire találják el a mû sajátos lelkületét. Nem meggondolatlanul, rutinból használom ezt a szót. A Simon Boccanegra Verdinek nem a nagy szenvedélydrámái közé tartozik, hanem legspirituálisabb mûveinek egyike. Bár a nagyvonalú mûfaji besorolás szerint tragédiának számíthat, azoknak a sajátos drámáknak a rokona, amelyekben döntõ szerepet kap a líraiság, olyannyira döntõt, hogy nemcsak átszínezi vagy intenzifikálja, hanem “megszüntetve-megõrzi” a drámát. A mûfaji eltolódás persze világnézeti kérdés. Euripidész néhány különös darabja tûnhet fel távoli rokonként (Ión, Iphigeneia a tauruszok között, Helené), melynél a “felismerés” egyszersmind feloldás és feloldozás is, ám ez a felismerés nem istenek mûve, de nem is emberi logika eredménye, hanem a vaksorsnak, a véletlennek, Tükhének köszönhetõ. Idõben közelebbi rokonként pedig Shakespeare néha “regényes színmûveknek” nevezett darabjai kínálkoznak példákként, kivált a Pericles, aCymbeline, a Téli rege– az apa és az elveszett lány felismerési jelenete a Pericles V. felvonásának 1. színében, illetve a Boccanegra I. felvonásának 1. színében korok, kultúrák, mûvészeti ágak-münemek-mûfajok távolságán át is mintegy párja egymásnak. Noha az opera Simoné halálával végzõdik, a vaksorsnak köszönhetõ felismerések sora jóvoltából mégsem a “halál fullánkját” hagyja bennünk, mert a fõszereplõkben igazi katarzis, az elvakultságoktól és a belõlük eredõ szenvedélyektõl való megtisztulás megy végbe, s az bennünket is magával ragad. És a felismerések véletlenszerûsége oly megrázó, a katarzisok annyira elementárisak, hogy a figurák – kreatúra voltuk korlátozottságának mély átérzése következtében – úgy élik meg, mint a transzcendencia belépését az életükbe. Ez azonban nem lesújtó, hanem felemelõ számukra. A Hovanscsinán kívül aligha van olyan opera, melyben annyira érezhetõ volna – Virginia Woolfnak az Erzsébet-kori drámákkal kapcsolatban használt kifejezésével élve – “az istenek jelenléte”, mint Verdi néhány darabjában. De míg mondjuk A végzet hatalmában az emberek vallásos szükséglete jeleníti meg õket, addig a Boccanegrában az élet hatalmas, minden egyéni akarattól független önelrendezése mintha valódi epifánia volna. A darab kongeniális elõadása tehát azon áll vagy bukik, hogy ezt a spirituális és transzcendens dimenziót, ezt a végsõ, metafizikai elrendezõdést és értelmet nyerést jelenvalóvá tudja-e tenni.

Fodor Géza, 1997 május (Muzsika)

Fodor Géza máshol is ír a darabról, magáról az előadásról is, amit most nézegetek – mindig nagy tisztelettel és élvezettel olvastam a sorait -, és persze hogy igaza van, például abban, hogy Kanawa és Domingo már kiöregedtek az általuk játszott szerepekből. Tényleg zavaró, és lehetne jobb meg szebb és autentikusabb, de egyelőre annyira elvarázsol maga a darab, a zene, hogy nem is igazán tudok, akarok ezzel foglalkozni.  

Egyébként is mindig kisebb fenntartásokkal közeledem a Metropoliten előadásaihoz, mert olyan grandiózusak, láthatóan annyi pénz van bennük – és nem elég, hogy van, még élvezettel jól az ember orra alá is dörgölik, hogy van -,  hogy sokszor mintha elveszne a darab a külsőségek között. Csak a jelmezekben van annyi anyag és muníció, mint a budapesti Opera egy éves költségvetése. Persze igaz az is, hogy a minőség garantált, csalódni sem lehet nagyot: a zene szépen szól, a korszak legnagyobb sztárjai énekelnek, és biztosak lehetünk abban is, hogy alaposan előkészített, mindig hagyományos, már-már konvencionális előadásokra számíthatunk. Kell ez, jó ez. Ha az ember úgy érzi szüksége van rá – nekem pedig van rá -, megnéz más produkciókat is, és legfeljebb választ más kedvencet magának. Így legyen!

Ami viszont valami egészen hihetetlen ebben az előadásban, és amit nehéz lesz elcserlni bármi másra, az a címszereplő: Vlagyimir Csernov. Egyszer láttam már őt Anyeginként a Mezzon, és mondhatom, hidegen hagyott. De nagyon. A dózse szerepében viszont egészen megrendítő, súlyos, hiteles. Á, nem is lehet róla beszélni, látni és hallani kell. Nem tudom, mit művel más szerepeiben, de hogy ennél jobb nem nagyon lehet, azt erősen sejtem.

Verdi: Simon Boccanegra

Metropolitan Opera, New York, 1995.

rendező: Giancarlo del Monaco, vezényel: James Levine, közreműködik a New York-i Metropolitan Ének- és Zenekara

Simon Boccanegra – Vlagyimir Csernov
Maria Boccanegra (Amelia) – Kiri Te Kanawa
Jacopo Fiesco – Robert Lloyd
Gabriele Adorno – Plácido Domingo
Paolo Albiani – Bruno Pola
Pietro – Hao Jiang Tian
az íjászok kapitánya – Charles Anthony
Amelia komornája – Joyce Olson

Lucia és Lucy

Ha valaki nem ismeri a Lammermoori Lucia c. operát Donizettitől, hát szívből ajánlanám, mert a nagy kedvenceim közé tartozik. Minden horrorisztikus, gótikus túlzásával, kegyetlenségével, eszelősségével együtt, sőt talán éppen azért. Ízig-vérig opera! Pontosan olyan, amilyennek az operát mindenki elképzeli, az is – pláne az – aki még sose látott olyat. Prototípus. 

Legelső élményem még a kilencvenes évek elejéről, közepéről való: Miklósa Erika debütálását volt szerencsém látni ebben a szerepben, és hatalmas élmény volt. Talán volt közben más is, amire már nem emlékszem, aztán jött a DVD-s korszak.

Egy 1985-ös előadást szereztünk be legutóbb, itt Katia Ricciarelli énekli Luciát, José Carreras pedig Edgart. Tegyük hozzá gyorsan – mert szeretjük-, hogy korábbról már birtokunkban van egy másik fölvétel is, 2002-ből. Ebben, a jóval fiatalabb előadásban Patrizia Ciofi és Roberto Alagna éneklik a főszerepeket. Ez utóbbi egyébként kivételes fölvétel abban a tekintetben, hogy nem az opera általában játszott, hanem a francia változata szerint készült: egyes jelnetek elmaradnak; mások, újak kerülnek be; az énekelt nyelv sem olasz, hanem francia…

Időnként bele-belenézek az egyikbe vagy a másikba, végighallgatom a kedvenc jeleneteimet, és noha mindkettő szép előadás, mégiscsak a különbségek a markánsabbak.

Katia Ricciarelli – valamiért sosem szerettem igazán szegényt, pedig tudom, hogy nagy művész, mégsem-, szinte éltes háziasszonynak tűnik Patrizia Ciofival összevetve. A Ricciarellit körülvevő gazdag kiállítású díszletek, a szép jelmezek között mintha kevésbé lenne fontos a sötét tragédia. Vagy az is lehet, hogy a tradicionális, színpompás megjelenítés felületesebbé teszi a nézőt. Lehet, hogy többször kell végignézni, végighallhatni ezt az előadást ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön, hogy megtaláljam az igazi feszültséget és drámát.

A francia előadásban keményebb dolgok történnek. Több a vér, a sötétség, a téboly. A megrendülés is. Patrizia Ciofi nagyon-nagyon jó ebben a szerepben: gyönyörű a hangja, finom a koloratúrája, tökéletesen érthetővé válik általa, milyen az, ha a “bravúrária” nem önkényesen burjánzik, hanem a transzcendenciát érzékelteti. Tudom, hogy sikk őt nem szeretni és bírálni, lehet, hogy nem akkora művész, nem akkora hang, mint sokan mások, de számomra döbbenetes volt az, amit ebben a darabban, ebben az előadásban művelt. (Pláne úgy, hogy a tényleg tökéletes Natalie Dessay helyére kellett beugrania.)

lucie-de-lammermoorTörékeny, valósággal beteges. Komor és idegesen vibrál, a hangja pedig egyenesen félelmetes. Penge. Egyáltalán nem meglepetés, amikor végez szerencsétlen Arthurrel… Ha nem volna ilyen impresszív és lenyűgöző jelenség, azt mondhatnánk, bármely horrorfilm éke-dísze lehetne a figurája. 

És meg kell mondjam, Alagna se rossz! Nem ő a középpont, de hiteles, amit csinál. Ez akkoribban volt, amikor még nem ment el tökéletesen az esze. Az ilyen megszállott vagabundok egyébként is jól állnak neki, és olyankor nagyon szeretem nézni-hallgatni, amikor a szerepe szerint fordul ki önmagából…

Kezembe vettem Scott eredeti regényét is azóta, és okosabb lettem tőle, jé, milyen érdekes… Az a helyzet ugyanis, hogy Scott történetében Lucia szülei élnek, nem a báty az egyetlen és fő intrikus. Sőt! Leginkább Lucia anyjának hatalmi ambíciói azok, amelyek irányítják a család életét, és végül azt a pusztulásba is vezetik. Egy erős nő áll az események középpontjában tehát, méghozzá vasmarokkal és kemény szívvel.

Ehhez képest az operából eltűnnek a szülők, Lucia bátyja lesz a “főgonosz”, nincs már anyafigura. Nem hogy erős, de semmilyen. Nőként azonban még mindig főhősnőnk mellett áll egy társalkodónő vagy komorna, aki – ha gyakorlatilag jelentéktelen szereplőként is, de – támogatja, pátyolgatja, sajnálja a szerencsétlen lányt.

A francia verzióból ez a nőfigura is kimarad. Lucia teljesen egyedül van nőként egy jó csomó férfi között, akik egymás között harcolván, intrikálván, becsvágyván fölhasználják, kihasználják őt. S noha nem kétséges, hogy Edgar szereti Luciát (illetve “Lüszi”-t), hogy nevelő abbéja is szánja őt, ez mégiscsak a férfiak rideg, katonás, sötét világa marad. Annyira, hogy ebben az előadásban – lépünk egyet tovább-, a kórusban sincsenek nők. Őket is férfiruhába, katonai vagy vadász jelmezbe öltöztette a rendező, s lehet ezen háborogni máskor, de mert itt és most értem a szándékot, nemcsak hogy elfogadom az ötletet, még tetszik is. 

De szeretnék még következő előadásokat. Sokat.

Szörf

Az elmúlt hét véletlenszerű operás élményeiről az egyik legmeglepőbb tévés kalandom jutott eszembe, ami valaha is ért.

Talán egy évvel ezelőtt is volt már, hogy az egyik szombat este, tökéletesen véletlenül, némi értelmet keresgélve a televíziócsatornák sűrűjében, ráakadtam, ráakadtunk a Z tévén (az Uhrin Bence bácsi- és Iba Duba galaktikus nyelvész és jósnő-féle Z tévén) egy egészen érdekes Carmen előadásra. Nem ám részletekre vagy ízelítőre, hanem az egész, teljes előadásra. Azóta se tudtam a dolgot megfejteni: vajon miért, hogyan volt ez így.

Maga Maria Ewing volt a címszereplő, a rendezés pedig egészen aprólékos és hiteles, pláne ahhoz képest, mennyire látszott: most aztán beleadnak apait-anyait, a grandiozitás a legkevesebb, ami a látottakról elmondható. A nézők – mint egy bikaviadal arénájában – körben foglaltak helyett, a porondon zajlott az előadás. (Vélhetően felvételről jobban élvezhető volt mindez egyébként, mint a helyszínen, bár a hangulat meg kárpótol.)

Aztán utánanéztem persze, meg is találtam a neten, miről is van itt szó. Egy londoni, 1989-es fölvételről, Maria Ewing számos DVD-jének egyikéről, mert hogy Carmenként van neki több. Három egészen biztosan.

Nagyon klassz nő, most legalább a saját szemeimmel láthattam, miért is volt ő olyan nevezetes Carmen, bár kétségem eddig sem volt sok. Rosinaként ugyanis láttam őt, úgy is ellenállhatatlan, nem meglepő tehát, hogy Carmenként meg végzetes.

Újabb kutatásaim eredménye néhány felvétel a YouTube-on, hála Istennek van ott néhány értékes pillanat a glyndebourne-i előadásból. Sokak szerint Maria Ewing legjobbjából.

 

Sajnos ezt az előadást sosem láttam végig, de ebből a pár részletből is látszik, miért tartják számon Maria Ewingot a legjobb Carmenek között. Nem kell művésziesen bandzsítania vagy rázogatnia a fenekét ahhoz, hogy elragadó  és csábító legyen, olyan egyszerű, ahogy énekel, ahogy kinéz, ahogy viselkedik, mint amikor Edith Piaf fogja magát és belekezd egy sanzonba. Jó nagy adag szexepillel nyakon öntve. Illetve nem is nyakon öntve, mert belőle jön az, nem kívülről kell belemártogatni.

Mindenki ugyanúgy csinálja

 

Ma láttam a Mezzon egy Cosí fan tutte-előadást, teljesen véletlenül, és ráadásul pont azt, amire már régóta fájt a fogam. Több dolog miatt is izgatott ez a felvétel.

Egyrészt glyndebourne-i előadásról van szó, ott pedig gyakran születnek zseniális, közel zseniális, figyelemre érdemes vagy “csak” nagyonis élvezhető dolgok. Műhelymunkában alaposan kidolgozott, mondhatnám, szeretettel megmunkált előadásokat láttam már erről a fesztiválról, nem is egyet, nem is kettőt.

Másrészt Fischer Iván a karmester, és a nyilvánvaló magyar vonatkozáson túl azt is tudja mindenki, hogy micsoda kiváló dirigensről van szó, ráadásul nem mindennap láthatjuk őt operát vezényelni, pláne nem a tévében vagy bármiféle filmfelvételen, no meg pláne nem Glyndebourne-ből, lásd első pont!

Harmadrészt kifejezetten mutatós előadásról van szó abban a tekintetben, hogy nagyon fiatal a szereplőgárda, ha úgy tetszik, tökéletes az illúzió a látványt illetően. És bárki bármit mond, ez sem utolsó dolog.

Ugyanakkor – tény, mi tény – mindig is orroltam erre a darabra, vagy inkább arra a primitív fölfogásra, értelmezésre, hogy ugyanis a “nők ilyenek” – még szerencse, hogy az illendőség okán (általában) nem nevezik néven, pontosan mire is gondolnak, mit is értenek az “ilyenek” alatt -, és hogy ez micsoda filozófikus mélység meg az élet alapvetéseiből, örök, fizikai törvényszerűségeiből következő, logikusan levezethető tény. Mert ha még így is van – mondom én -, vajon az a “férfias” vislkedés olyan nagyon gáláns és üdvözlendő-e, amely játszadozik kedvese érzéseivel, packázik becsületével és lelkiismeretével, valamint a jó befektetés reményében még nagy tételekben fogad is rá, mint ahogyan azt a lóversenyeken szokás.

Egy szó, mint száz, nehezen viselem a Cosít, de most félretettem ellenérzéseimet és végignéztem az előadást. Mozart azért csak zseni, ezt senki nem vitathatja, megér hát némi megalkuvást.

És nem is csalódtam. Az előadás üde, öröm a szereplőkre nézni, láthatóan ők is élvezik, amit csinálnak. Helyenként kifejezetten mókás jelenetek és ötletek sora szórakoztat, és noha az előadás minden ízében tradícionális, kicsit sem poros. Miah Persson, a svéd szőkeség aratja a legnagyobb sikert Fiordiligi szerepében, azt hiszem, megérdemelten. Bár mindenki a helyén van, senki nem szürke, minden szerplőnek van formája, ereje, eleve az ő karaktere a legszimpatikusabb. Az ő lelke cincálódik meg leginkább – sosem hittem el, hogy megérdemelné-, de tartása ellenére sem veszi magát túl komolyan, marad benne játékosság, sőt kacérság. Igazán vonzó teremtés.

Biztos lehetne még tökéletesebb szereplőket, énekeseket találni – mert azt szinte mindig lehet -, még értőbb interpretáció is lehet számos, de azért jó kis előadás volt ez. Kezdő operistáknak is jó szívvel ajánlható.

És ami a fő: a megoldás csöppet sem megnyugtató. Nem akarják velem elhitetni, hogy nem történt semmi, hogy minden mehet a maga útján tovább. Ezt Mozart sem szeretné. Tudom, persze, hogy számos cizellált megoldás született már e témára, darabra, problémára, de végül mindig ugyanazt érzem. Hogy ugyanis alig tudok ennél kegyetlenebb operát elképzelni. Fáj.

Cosí fan tutte (Glyndebourne, 2006)

Ferrando: Topi Lehtipuu
Guglielmo: Luca Pisaroni
Don Alfonso: Nicolas Rivenq
Fiordiligi: Miah Persson
Dorabella: Anke Vondung
Despina: Ainhoa Garmendia

Orchestra of the Age of Enlightenment
The Glyndebourne Chorus
Vezényel: Fischer Iván

Rendező: Nicholas Hytner  

(P.S.: Csak tudnám Despina mitől Rosina az egyik alapvetésnek számító magyar operás könyvben, ettől meg aztán sok helyütt a neten…)

Orphée mint férfi, Orphée mint nő

Egyszer karácsonyra kaptam egy nagyon szép DVD-t ajándékba: Gluck Orfeuszát Sydneyből. A címszerepet az a David Hobson énekli, akit már a Luhrmann-féle Bohéméletben megszerettem – nem is lehetett őket nem szeretni -, és itt sem csalódtam. Nem igazán ismerem az ausztrál operajátszást, emlékeim szerint ezen a két előadáson kívül nem is láttam tőlük soha semmit. (Vagyis dehogynem! Talán egy ősrégi Normát Dame Joan Sutherlanddel, de azt meglehetősen porosnak és élvezhetetlennek találtam, készséggel elhiszem, hogy a magam fogyatékosságai okán.) Tényleg kiesnek valahogyan a képből, az én szemszögemből legalábbis, pedig ez a két előadás – nem kis mértékben Hobsonnak is köszsönhetően – igazán remek!

Ez a Gluck-opera párizsi változata volt, ezért küzd tehát tenorunk a magasságokkal és a cikornyákkal, nem pedig egy hölgy, aki ugye alt. Eme tény, meg kell valljam, sokat lendített érdeklődésemen. Kevés kivételtől eltekintve ugyanis valami bajom van a nadrágszerepekkel. Talán életem legelső élő operaélménye ebben a ludas, a Hunyadi László, melynek “igazságos Mátyás királya” – legnagyobb bánatomra – csöppet sem Helyei Lászlóra, annál inkább a sarki bolt hentesnénijére hasonlított, ráadásul ez a Mátyás király – akkor még ugyan nem éppen király – meglehetősen sokat és idétlenül szökdécselt “anyácskája” körül, amit fölemlegetni, tudom, gonoszság tőlem, azonban tény. Rémes volt! 

Orfeusz is férfi, noha jelképes meg művész, és vannak régi szokások, meg felül is emelkedhetünk… de én alapvetően úgy voltam vele, hogy szimbólumok ide, művészeti átlényegülés oda, ha szerelem, akkor legyen már férfi az a szerencsétlen! Noha már akkor sem tartottam kizártnak, hogy fölkutatok akár több olyan Orfeusz-előadást is, ahol nő alakítja a művészetek örök bajnokát. Voltak is tippjeim számosan, de azért elsőre jó volt ez így. Az előadás finom volt, Hobson hangja megindító, egyszerűek a jelmezek, a díszletek, mégis hatalmas megjelenítő erővel bírt minden. A Kar, a táncosok és az énekesek félelmetes csoportot alkottak, minden hangjuk, mozdulatuk hatott. Tiszták voltak a szimbólumok: a fekete és a fehér, a világokat összekötő életfa, az égből aláhimbálódzó hinta, a kés… Jó kis előadás volt az, nem volt vele semmi baj.

Aztán most itt van ez.

 

Christoph Willibald Gluck: Orphée et Eurydice
(Orphee: Magdalena Kozena, vezényel: John Eliot Gardiner)

Nagyon szeretem ezt a zenét. Kezdetektől szerettem, de itt még hatásosabb és szebb, mint amilyenre emlékeztem. Nem is csoda, hogy meghatódik tőle minden fúria. (Az történik éppen, hogy Orfeusz indulna az alvilágba, de a fúriák nem akarják továbbengedni, mire ő csodás énekével elvarázsolja és meggyőzi őket.)

Robert Wilson rendezésében pedig nemcsak elviselem, de direkt csípem, hogy nadrágszerep az örök dalnoké. És Kozena hangja! Szenzációsan jó ez a jelenet.

Első élményeim Marcelo Alvarezzel

Tenorral kezdem persze. Évek óta figyelem. Naná főleg DVD-ken.

marcelo-alvarez-col-c-sasha-gusov

 

 

Gyönyörű, behízelgő hangja van. Nem olyan “csilivili”, mint például Gigli, akit nem egy kedves barátom nagyon szeret és mindenekfölött tisztel, de lágy, meleg, finom, árnyalt… Sajnos nem sokat értek a zenéhez, pláne nem a hangképzéshez, hangtechnikához, fülem sincs az ilyesmihez, azt sem igen tudom, mit kellene hallani, de ettől biztosan elolvadnak a jéghegyek. Nekem Giglitől pl. nem. Szegény én! De tényleg.

A Manonban nyűgözött le igazán a pasi, olyan intimitást tudtak produkálni Renée Fleminggel a második felvonás utolsó jeleneteiben, ami szinte utolérhetetlen, lélegzetellállító. 

Láttam vele egy Rigolettót is, ami talán összetettebb eset, brutális és kegyetlen előadás, nem is biztos, hogy feltétlenül tetszik. (Egyébként a rendező: David McVicare mindenképpen figyelemre érdemes fiatalember, a legkedvencebb Carmen-előadásom például tőle való.)  Alvarez – a maga nemében – itt is remek volt. Ilyen merész, pofoznivaló, hülyegyerek herceget még sosem láttam. Élveteg a végtelenségig. Amikor csábítania kell, csábos, a hangja persze gyönyörű: érthető, mitől dőlnek be neki a nők. Amikor meg hisztériázik… egészen félelmetes. És végre láttam egy olyan Gildát – Christine Schäfer -, akitől nem másztam a falra. Tiszta, szép, egyszerű és nem nyekereg holdnyalogatás közben. Nem mindig látni ilyet, de annál jobb rátalálni.

Ja meg egy Bohémélet! Az nálam nagyon nehéz dolog ám, mert van egy olyan élményem, amit nehezen lehet fölülmúlni, de Alvarez azért csak-csak lefegyverez.

Igaz, kicsit jobban figyelhetne a súlyára. Más bajom nincsen.