Orphée

Gustave_Moreau_Orfeusz Euridiké sírjánGustave Moreau (1826 – 1898): Orfeusz Euridike sírján

Körülbelül semmit sem csinálok mostanában, amiben aztán különösen el is fáradok. Az elmúlt pár nap kifejezetten nehezemre esett, nyilván szerepe volt ebben a kiválónak egyáltalán nem nevezhető időjárásnak is. Ezt a képet is csak véletlenül, szinte kutyafuttában találtam, és csak azért álltam meg pár pillantra, mert még sosem láttam. Van valami furcsa vonzódásom az Orfeusz-sztorihoz,  Moreau Salome-képeit pedig különösen csípem, ezért aztán erőt vettem magamon, és íme.

Ja meg most jövök rá: aktuális a kép. Jön a halottak napja. Jellemző módon ez eszembe se jutott.

Reklámok

Az eső és én

Kovács Kati: Az eső és én (Szabó Gáborral, 1974)

A gyerekkori és örök kedvencek egyike ez, ha nem is mindig ebben a formában hallgattam és szerettem.

Amióta az eszemet tudom, sőt már előtte is megvolt ez az album, nagyon kellemes emlékek kötnek hozzá. A családi legendák úgy tartják, hogy ha jóanyám azt akarta, hogy nyugton legyek a járókában, csak felrakott egy bakelitet a kedvenceim közül, mondjuk, éppen ezt, és míg le nem járt, biztos volt a csönd. Talán ezért, a korai benyomások miatt keltenek bennem ezek a dalok ma is olyan mély, zsigeri válaszokat. 

Kár, hogy Kovács Kati később már nem mindig ilyen jókat énekelt…

Pavane

Ma körülbelül negyvennyolcszor hallgattam végig Ravel Pavane-ját különféle előadásokban, pedig nincs is rossz kedvem. Persze lehet, hogy éppen azért. Néha rákattanok dolgokra, alig lehet róluk lebeszélni. Olyan édesbús, szomorkás, nosztalgikus, “mégis szép az élet”-típusú darab ez, elég könnyen bele lehet feledkezni. Kiskorom óta szívesen hallgatom, noha az is igaz, hogy elég nagy kihagyásokkal.

A legérdekesebb Richter felvétele, mert persze gyönyörű, de meg azért is, mert hogy én még életemben nem hallottam ennyi köhögést, krákogást, nyíltszíni fulladást egyvégtében és hét percen keresztül. Elkeserítő. (Igaz, azt sem értem, amikor a decens, úri közönség a tételszünetben köhögi ki magát, mert úgy nem zavar. Na de vagy kell akkor éppen köhögni, vagy nem. Nem? Utólag fölösleges, előre képtelenség.)

Ha még valakinek egy kis Ravelre fájna… (2, 3)

Gimis kedvenc

Dead Can Dance: Don’t Fade Away

Vicces, de nem emlékszem, honnan ismerem őket. Arra annál inkább, milyen sokat hallgattam, és hogy némely ismerősöm teljes értetlenséggel bámult rám emiatt. Na nem ez a dal volt a fő ok, mert ez nagyon konszolidált, decens és közérthető. Az összes többivel volt a baj. Nem slágerzene. Lisa Gerrard hangjára azóta is sokszor fölkapom a fejem.

A tél felé

Tori Amos: Winter

Ma volt az első nap, hogy teljesen sötét volt még, amikor reggel elindultam dolgozni. Nem valami vidám esemény. Nem mintha bármi bajom lenne a sötétséggel, de a sötét és a kora reggel, ráadásként még a munka gondolata: sok.  A nekikeseredés ellen többféle módszerrel is lehet próbálkozni, az egyik leghatásosabb, ha nagyon sok zenét hallgat az ember. Vannak legalábbis ilyen tapasztalataim. Ha ugyanis sok zenét hallgatok, mondjuk, este, akkor napközben is tele lesz a fejem muzsikával, így meg akár jó eséllyel hajnalok hajnalán is, munkába menet.

Ez az a dal, amit legelőször hallottam Tori Amostól, elég nehéz kiszámolni, hát még leírni vagy kimondani, de olyan tizenöt évvel ezelőtt. Ahogy megláttam és meghallottam a tévében a klipet, tudtam, nem lesz nyugovásom, míg meg nem tudom, ki ez, mi ez, honnan van és mit csinál. És bár az utóbbi nyolc-tíz évben már nem követem a karrierjét, bármikor szívesen fölelevenítem tőle a régieket.