Massys

 Quentin Massys: Össze nem illő pár, 1525

Szeretem Massyst. Hosszasan lehet bámulni és tanulmányozni a képeit. A groteszk meg úgysem állt tőlem távol soha. Amilyen durva és kíméletlen, máskor olyan finom és elegáns. Annyira jó, hogy kedvencet se tudok tőle választani. Így aztán a poszt címével sem bajlódtam sokat. Nem mintha máskor meg akkora megerőltetésekre vetemednék…

Reklámok

Ella giammai m’amo

Beszélgetek, mesélgetek mostanában, és közben furcsa emlékek kavarognak bennem időnként, néha különös, rég volt érzsek ütnek gyomorszájon pillanatokra. Felrémlik a remegős idegesség, a hascsikarós izgalom, a torokszorulás, a sajnálkozó jóindulat és kedves udvariasság, a falak, amik nem tudtak mégse ledőlni a sóvárgó szomorúság láttán. Ha talán nem éreztem volna annyira azokat az érzelmeket és hangulatokat, ha nem lettem volna tudatában, mi zajlik, könnyű lett volna legyinteni, de ezeket a dolgokat jól olvasom talán és mindig érzem… ez van. Ki kell bírni. A bánatosat is meg a boldogat is. Így a jobb. Minek is az egész, ha nincsenek ilyen mélységek? Verdi mestert se értenénk, az meg hiba lenne, de nagy.

Szép az élet úgy, ahogy van. És kár, ha nem vagyok elég meggyőző, mert tényleg így gondolom. Szmájlit meg csakazért se fogok használni.

És közben ez a zene szól.

Emlékmentés (A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Bach-hangversenye, 2008)

Már reggel óta a Magnificatra gyúrtam. Johann Sebastian Bach zenéje mindig fölvidít, s mert tudom, hogy így lesz, már víg kedéllyel érkezem a koncertre. A tökéletes nap receptje: zárd Bachhal! Ez a muzsika csupa kacskaringós mégis szigorú matematika, egy hosszú-hosszú, szinte végtelen vonal, ami kígyózik, tekergőzik, és ellenállhatatlanul húz magával, kifelé a csigaházból, amibe időnként mindannyian szeretünk visszagubózni. Úgy járnak a csillagok, ahogy Bach hegedűi húzzák, és sokkal könnyebben veszi az ember a levegőt, amikor megszólalnak a fúvósok, a rezek. Bach zenéjével tökéletes a panoráma.

Talán azért van így, mert ez a zene még jócskán azelőtt született, hogy „Minden egész eltörött”, mert Bachnál és kortársainál még ha valami szomorú, az sem végletes és vigasztalan. Ez a koncert ráadásul csöppet sem volt szomorú! Sőt! A szvitek fényes, ragyogó zenéje, a tánctételek bája és életvidámsága: gavotte-ok, bourrée-k, menuett és gigue, vagy a III. szvit mindannyiatok által jól ismert „Air”-tételének csodás dallama és egyszerűsége, a nagyszerű előadásmód, a zenészek látható játéköröme mind-mind erősítették a hallgatóságban a meggyőződést: élni jó és élni szép! Tényleg úgy, ahogy azt a rigók fütyölik a fán ilyen tavasztájt.

És még csak ezután következett a Nun ist das Heil und die Kraft c. kantátatétel! Olyan erő volt benne, olyan összetett és sokrétű ez a darab, hogy kedvem lett volna legalább még kétszer meghallgatni, aztán meg még egyszer lassításban is. Lassú a fölfogásom, na! De legalább nem szégyellem, ha valami lenyűgöz.

A Magnificat pedig tényleg a csúcspont volt. Ha még sohasem hallottátok ezt a Mária-himnuszt, vagy ha mást nem is, de legalább a tizedik tételét, akkor persze nehéz elképzelni, mitől is vagyok ilyen lelkes. Amikor ezt a zenét hallom, lelki szemeim előtt mindig megjelennek a barokk festmények angyalkái síppal, dobbal, nádi hegedűkkel, mert ha valami, hát ez az igazán „mennyei” muzsika. A fiatal szólisták – különösen a hölgyek – remekeltek, a zenekar és az énekkar a helyzet magaslatán álltak, egy szó, mint száz: mindenki örült, mert hogy van Bach, és vannak olyan kiváló zenészek, akiktől érdemes őt hallgatni.

J. S. Bach: III. (D-dúr) szvit, BWV 1068
J. S. Bach: IV. (D-dúr) szvit, BWV 1069
J. S. Bach: Nun ist das Heil und die Kraft – kantáta, BWV 50
J. S. Bach: Magnificat (D-dúr), BWV 243

Közreműködött: Csereklyei Andrea, Kolonits Klára – szoprán, Meláth Andrea – mezzoszoprán, Szappanos Tibor – tenor, Bátor Tamás – basszus, Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)
Vezényelt: Kocsis Zoltán

Hetedik

Beethoven: VII. szimfónia, első tétel, vezényel: Carlos Kleiber

 

Beethoven: VII. szimfónia, második tétel, vezényel: Carlos Kleiber

Érdekes élményben volt részem a minap. Keresgéltem a régi bakelitek között, hogy hol is, melyik lemezen lehet Beethoven VII. szimfóniája, amit annyit hallgattam kamaszkoromban, és nincs! Egyszerűen nem találom.  Ami azért elég furcsa, lássuk be, mert ugye az nem létezk, hogy megálmodtam volna  a Hetediket. Meg honnan is ismerhetném máshonnan? Határozott emlékeim vannak róla, csak az a fránya lemez nincsen sehol, a bizonyíték. Amire szintén nem emlékszem, melyik lehetett, hogy nézett ki, egyebek… Egyetlen korong van, ami biztos, hogy volt és egyelőre nem találom, tán annak a B oldala. Bízom benne nagyon. Különben át kellene írnom a gyerekkoromat.

A fényes életöröm és a mély fájdalom egymás mellett és így szinte alig máshol lelehető föl a zeneirodaomban. Az általam ismert zeneirodalomban. Egyszóval nekem. És mert nem olyan régen érdekes beszélgetésben volt részem egy nagyon kedves barátommal, aki épp optimizmust keresett a “szomorúzenében”, olyasmi után kutakodtam, hogy legyen napsütés is meg viharos eső is. Nagyon bírom Beethovent, ha még nem mondtam volna elégszer.

Carlos Kleiber meg kicsit se rossz ám!

Ja és nem mellesleg: boldog, szép új évet mindenkinek!