Vigyázz, ha jön a boldogság!

ZárayVámosi. És aki saját magától kitalálja, melyik film zenéjére szösszentették ezt a darabot – Bradányi Iván írta a szöveget -, az megjutalmazhatja magát egy csokival.

Vigyázz, ha jön a boldogság,
Vigyázz, sokáig nem vár rád,
Vigyázz, van egy-két napod,
Ha el nem kapod,
Már megy is tovább…
Vigyázz, ha jön a boldogság,
Vigyázz, sokáig nem vár rád,
Vigyázz, nyisd ki a szemed,
Tárd ki a szíved,
Ne engedd tovább…

Egy villanás és azután nincs tovább,
Hív egy távoli álomkép.
Csak menj a gyönyörű úton át,
Mit szíved kíván, csak így lesz tiéd!
Egy kézfogás, egy igazi jó barát
Többet ér minden álomnál.
Egy szív, ha valaki gondol rád,
Mondd, mi kellene más?!

Vigyázz, ha jön a boldogság,
Vigyázz, oly könnyen ellopják,
Vigyázz, hogy el ne fusson,
Neked is jusson
Egy nyíló virág.
Vigyázz, ha jön a boldogság,
Vigyázz, örülj, hogy épp itt járt.
Nevess, fütyülj a múltra,
S tiéd lesz újra
Az egész világ!

Megfejtés: Colonel Bogey March

(Híd a Kwai folyón, 1957)

Bírom, ahogy éppen menekülnek a boldogságba vagy pont előle… ki tudja? Értem, hogy fölösleges összefüggést keresni a sláger eredete meg a reá kreált szövegezet között, de azért ilyen asszociációs készséget ritkán tapasztal az ember, ezt bárki beláthatja. Szót érdemel. 

Egy korábbi Kwai folyó-féle földolgozás: itt. És most megyek csokit enni…

Álomvilág

Úgy tűnhet, kereszteshadjáratot hírdetek ellenük, de nem. Egészen véletlenül jutott eszembe ma délelőtt, hogy Zsivago kapcsán is aktuális ZárayVámosi.

Pedig épp csak pár napja történt, hogy a múltkori Gyöngyhalász miatt is egészen elszégyelltem magam, mert valamelyik tévécsatornán feltűnni láttam egy lelkes rokonukat, aki őrzi a lángot, és a rajongók parázsló lelkesedésének szítására tette föl az életét. Egy szó, mint száz: tényleg nem gonoszkodásból mondom, csak a szórakozás kedvéért…

Meg aztán az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a dolog messze nem (egyedül) a fent nevezett házaspár “bűne”. A zene ugyanis a híres és nevezetes nagyfilmből való, a hollywoodiból, ami már önmagában sem feltétlenül jelent garanciát a teljes hitelességre. Persze valószínűleg nem is kell neki. (Már eleve az fantasztikus, hogy jutott bárki eszébe Omar Sharif mint Doktor Zsivago! Egy a neurózisig érzékeny, szemlélődő, örökösen vívódó, velejéig értelmiségi szerepében a balalajkás Szahara vihara… Nem mondom, hogy az eredmény rossz, de az ötlet az valami egészen elképesztő.)

A dallam (Maurice Jarre szerzeménye) kissé szentimentális – ez az úgynevezett Lara-téma, és hát mi más is lehetne az igazi sláger, mint a szerelem, és – amennyire mozis emlékeimre támaszkodhatom-, különösen a varikinói időszak, Zsivago és Lara együtt töltött két hetének varázsa.

Így aztán a dalszöveg tulajdonképpen magyarázható. Ráadásul tél van, tehát a “gyémántmező” is jogos, nem beszélve a fenyőkről, ahol meg fenyő van, ott madár is.

Bradányi Iván szövege

Álomvilág,
Ez ami vár reánk,
Száz szép csodát
Ígér az éjszakánk.
Gyémántmezőn
Táncol a napsugár,
Szép zöld fenyőn
Dalol a kékmadár.
Szállj, szállj,
Gyere és álmodj már,
Szállj, szállj,
Míg gyönyörű álmod vár.
Éjfél után
Ragyog a csillagfény,
Álmok nyomán
Utánad szállok én.
Álomvilág
Ma végre ránk talál,
Boldog szívem
Csak téged vár, úgy vár.  

Elfáradt fenn már az ég,
Az alkony a szobánkba lép,
Bújj ide hozzám és aludj el szépen,
Álmodni jó, álmodni szép… 

Álomvilág…

A regény persze más. Néhány ihletett pillanat és a legsötétebb kétségbeesés váltogatja egymást. Varikino menedék, de gyötrelmes, vészjósló, borzongató hely, a világvége, ahol igazán élni nem lehet. Ha “álomvilág”, akkor abban az értelemben az, hogy semmi köze sincs a valósághoz, az élhető lehetőségekhez. A teljes ellehetetlenülés végállomása, érzelmi és egzisztenciális értelemben egyaránt.

Zsivago a következőképp jut elhatározásra:

… Hadd legyünk egy kicsit magunkban. Menjünk, szívem! Vegyük el, égessük el egy hét alatt azt a fát, ami egy egész esztendőre elegendő volna annak, aki lelkiismeretesebben gazdálkodik!

És megint, és még egyszer! Bocsásd meg a szavaimban fel-feltörő riadalmamat! Mennyire szeretnék úgy beszélni veled, hogy ne legyen benne ez a bárgyú pátosz! De hát csakugyan nincs más választásunk. Nevezd, ahogy akarod, de valóban a halál kopogtat az ajtónkon. Kimérettek a napjaink, csak azokkal gazdálkodhatunk. Használjuk fel őket kedvünk szerint! Fordítsuk az élet elbúcsúztatására, utolsó együttlétünkre, mielőtt elválnánk! Búcsúzzunk el mindentől, ami kedves volt nekünk, megszokott fogalmainktól, attól, ahogy elképzeltük az életünket, és amire a lelkiismeretünk tanított, búcsúzzunk el reményeinktől, búcsúzzunk el egymástól! Mondjuk el egymásnak még egyszer titkos éjszakai szavainkat, nagy és csendes szó az mind, mint annak az ázsiai óceánnak a neve. Nem véletlenül állsz itt életem végén a hadak és zendülések egének alján, titkos, tiltott angyalom, a kezdeténél is te jöttél fel gyermekkorom békés mennyboltjára.

(477-478. oldal)

Vagy ahogy Lara fogalmaz:

Nem kímélném magam, sőt a törődés lenne a boldogságom, csak tudnám, hogy van valami célja. Juttasd eszembe minden percben, hogy mi azért vagyunk itt, hogy együtt legyünk! Bátoríts, ne hagyd, hogy gondolkozzam! Mert szigorúan véve, ha józanul nézzük, hogy mit csinálunk, mi történik itt: megszálltunk egy idegen otthont, betörtünk, használjuk, és állandóan hajszoljuk magunkat, nehogy észrevegyük, hogy nem élet ez, hanem színi előadás, nem komolyan csináljuk, hanem “játékból”, ahogy a gyerekek mondják, bábszínház, kutyakomédia.

(485-486. oldal)

Persze igazából nem várom ám el, hogy a sláger köszönő viszonyban legyen a regénnyel. Más a dolguk.

A magyar gyöngyhalász

Ha már crossover, legyen kövér!

Évekig éltem tévedésben. Nem tudom szebben mondani, és hát ez is az igazság, teljes szívemből utáltam Bizet az A gyöngyhalászok című, kevésbé ismert operájának nagyon is jól ismert tenoráriáját (Je crois entendre encore), illetve csak hittem én, hogy azt.

Megboldogult gyermekkoromban ugyanis unásig lehetet hallani Vámosi János – most már tudom, autentikusnak csöppet sem nevezhető-  slágerét: az A gyöngyhalászt, ráadásul nagymamám sűrű sóhajtozásai közepette, hogy az milyen szép és szomorú. Jegyezzük meg, hogy nagymamám mindent szeretett ami szép, és pláne mindent, ami szomorú, hogy apukám szavajárását idézzem, mindent, ami a keserűség újabb diadala… Engem meg direkt bosszantott az a tömény szenvedés és butaság, ami áradt a dalból, ráadásul nem is igazán értettem, mit akarnak tőlem vele.

Íme a szövegezet:

Vámosi János : A gyöngyhalász

A tenger felett, bíborban úszik a fény,
Tűzcsókkal várja a holdas éjszakát.
A szívem remeg, lágy szellő hozza felém
A gyöngyhalászok szomorú sóhaját.

A gyöngy, a drága gyöngy
Ott fekszik lenn a tengeren.
Leszáll a gyöngyhalász
És vége már, ha nem vigyáz
Egy gyöngyszem ott a lét,
Így küzdi át az életét.
Nincs sírkereszt, csak néma gyász,
Ha örökre elmerül a gyöngyhalász.

Egy gyöngyszem ott a lét,…
…Ha örökre elmerül a gyöngyhalász.
A gyöngy, a gyöngyhalász.
A gyöngy, a gyöngyhalász.

A “tűzcsók” meg a “holdas éjszaka” mint háttér még oké, ha kissé giccses is, lehet vele valamit kezdeni: ott ülnek a szélben a gyöngyhalászok és belesóhajtoznak. De aztán hogy ez valami kenyérkereseti, megélhetési dalocska lenne vagy mi a bánat, szolidaritásból született nóta vagy mi, netán munkavédelmi szösszenet, esetleg a zsarnok kapzsisággal szembeni protestsong…, föl nem foghattam. És vajon hogy illeszkedhet mindez az operába? Mivel egyáltalán semmiféle elképzelésem nem volt magáról a darabról, soha semmit nem hallottam róla, tulajdonképpen nem is érdekelt. Már csak azért sem, mert ha egy akármilyen librettó képes arra a nyilvánvaló ostobaságra, hogy sírkereszteket hiányol a kereszténynek véletlenül se gyakran nevezhető gyöngyhalászok nem létező sírjáról, az megérdemli, hogy negligáljam.

Aztán jött a meglepetés. Már nem pontosan emlékszem, hogy történt, valószínűleg volt egyszer egy elég jó tenor, akitől hallottam az eredeti áriát, és aki eléggé fölpiszkált ahhoz, hogy alaposabban a dolgok mélyére nézzek.

A librettóból:

NADÍR
Felkavar hangja újra, meghat, elbűvöl engem,
őrült a vágy, amely perzselve éled bennem.
Ó jaj, bárhova nézek én, előttem áll,
hol hívogatva int, hol a távolba száll…
Nem, nem! Megöl a kín, önvádam tüze lobban,
nem tudja Zurga még, hogy álnok, hazug voltam.
Megszegtem esküszóm, mert látni vágyva őt,
folyton utána jártam,
követtem, bárhol járt,
eltakart éjsötét
s minden erőm elszállt,
mikor szép énekét
könnyű szél hozta lágyan…
E dallam csendül, érzem,
a pálmalombon át,
így búgja csöndes éjben
vadgalamb a bánatát…
Ó éj, ó bűvös égbolt,
csodálatos varázs,
tündéri, édes arcvonás,
égi látomás – de szép volt!
Csillagfényes éjszakában
olykor varázsa visszatér,
félrelebben fátyla lágyan,
hogyha kél a parti szél…
Ó éj, ó bűvös égbolt,
csodálatos varázs,
tündéri, édes arcvonás,
égi látomás – de szép volt!
Bűbájos látomás,
ne szállj, ne szállj tovább!

Nyilván ez sem Ady Endre, nem is vártam hasonlót, meg aztán a fordításban sem lehet teljesen biztos az ember, de ami a lényeg: ennek a szövegnek semmi köze szegény Vámosi Jánoshoz. Ez egy boldog, nosztalgikus révületben született, szinte buja vallomás. Hol vannak itt halálraítélt gyöngymunkások? Ez az ária egy csodálatos lányról szól, egy fájdalmasan szép emlékről, amitől soha nem szabadulhat a férfiember, nem pedig a gyöngyhalászati lét egzisztenciális problémáiról… Micsoda megkönnyebbülés! Akár szerethetem is.

Azóta persze már túlvagyok a Vámosi-féle Onedin-járaton meg más hasonlókon – a Jóisten nyugosztalja őket! -, úgyhogy tudom, mekkora hiba volt a régi, gyerekkori nóta alapján ítélni.

Na de azért gyorsan szögezzük le:  ez tipikusan NEM az a crossover, amit díjaznék.