Bevégeztem a Firenzeit

Mit is mondjak róla elsőre… Nagyon el lehet veszni a szövegben, olvastatja, valósággal zabáltatja magát. Élvezetes minden sora. Ugyanakkor ha arról kellene beszélnem, miről is szól, zavarban lennék. Nyilvánvalóan szól a nőkről, a szerelem mágiájáról, a személyiség szuverenitásról meg a történelemről és a civilizációról. A barátságról, a hatalomról meg a halálról is. Csupa közhelyes dologról, olyasmiről, amiről mindig szól a művészet meg az irodalom.

Amitől ez a regény igazán különleges lehet, az a híd: kelet és nyugat, az indiai Síkrí, a nagy Akbar birodalma; illetve Firenze, a Medici-család székhelye között. A híd pedig maga a mese, a legenda. Valaki elkezd egy történetet, ami időn és kontinenseken ível át, s ami aztán más történetekkel, mások történeteivel fonódik össze, előképekkel, misztikus és hihetetlen mesékkel meg  “történelmi tényekkel”  is, melyek aztán hol igazolják, hol megkérdőjelezik egymást. És persze próbáljuk ezt az egészet megfejteni – a történet nagymogulja, és mi, olvasók is -, kideríteni, mit higgyünk, mit ne, miközben meg tudjuk azt is, hogy minden ember egyenlő a történeteivel, a maga “legendájával”, hogy létünk, személyiségünk nem is más, mint egy halom mese. És nincs ez nagyon másképp a különféle dinasztiák, a civilizáció, a(z általunk ismert) világ “hiteles” történetével sem.

Ennél persze sokkal többről van szó, számos réteg és cizella szórakoztat olvasás közben, nem olyan könyv ez, ami két bekezdéssel elintézhető.

A firenzei – folyt.

Sok módja van annak, ahogyan ez a szöveg szól az időről, a halálról, a hatalomról és pláne a szerelemről. Az érzékenyebb szívűek jobb, ha nem olvasnak tovább, mert a bülbülszavú India után most a vaskosabb Firenze következik.

Aznap éjszaka lett első ízben szerelmes Agostino Vespucci, és megértette, hogy az imádat is utazás, és akármennyire eltökélte, hogy nem hagyja el szülővárosát, széllelbélelt barátaihoz hasonlóan arra ítéltetett, hogy végigmenjen olyan utakon, amelyeket nem ismer, a szív ösvényein, amelyek arra kényszerítik, hogy veszedelmes helyekre lépjen be, hogy démonokkal meg sárkányokkal nézzen szembe, és megkockáztassa, hogy nemcsak az életét, hanem a lelkét is elveszíti. Egy hanyagul nyitva felejtett ajtón át megpillantotta a magányszentélyében ülő Fiorentinát, aki a város legkíválóbb férfiúinak körében egy aranyozott székben pihent, és lustán hagyta, hogy pártfogója, Francesco del Nero csókolgassa a bal mellét, miközben egy kis, szőrös, fehér öleb nyalogatta a jobb mellbimbóját, és Agónak máris vége volt, azonnal tudta, hogy ez az egyetlen neki való nő. Francesco del Nero rokonságban állt il Machiával, talán ezért is hívták meg őket, de abban a pillanatban Agót ez nem érdekelte, kész volt ott helyben megfojtani a disznót, igen, és a kurva ölebet is. Fiorentina meghódításához sok ilyen versenytársat kell legyőznie, igen, és előbb a szerencséjét is meg kellene csinálnia, s ahogy a jövője felé vezető út szőnyegként kitekeredett előtte, érezte, hogy a gondtalan ifjúság megszökik tőle. Helyébe új elszánás lépett, oly éles és kidolgozott, akár egy toledói penge.

– Az enyém lesz – mondta il Machiának, ami barátját mulattatta.

– Aznap hív az ágyába téged Alessandra Fiorentina – felelte -, amikor engem pápának választanak. Nézd meg magad. Te nem olyan ember vagy, akibe a szép nők beleszeretnek. Olyan ember vagy, aki szolgálatokat tesz nekik, és akibe a lábukat törlik.

– Menj a pokolba! – tört ki Ago. – Az a te átkod, hogy kurvára tisztán látod a világot, méghozzá szemernyi jóindulat nélkül, aztán a felismeréseidet nem tudod megtartani magadnak, csak kibuknak belőled, és fittyet hánysz az emberek érzéseire. Menj csak, és elégíts ki egy kórságos kecskét!

Il Machia felvonta denevérszárnyú szemöldökét, mintha elismerné, hogy túl messzire ment, és két oldalról arcon csókolta barátját.

– Bocsáss meg – szólt bűnbánó hangon. – Igazad van. Egy huszonnyolc éves fiatalember, aki nem különösebben magas, aki máris kopaszodik, akinek a teste egy sor puha párnából áll, amelyeket egy nekik túl kicsi dobozba préseltek, aki a malac verseken kívül nem emlékszik más költeményre, és akinek a beszéde köztudottan trágár… ez éppen az a fickó, akinek Alessandra királynő szétrakja a lábát.

Ago boldogtalanul csóválta a fejét.

– Elárulom neked, mekkora fasz vagyok – mondta. – Én nemcsak a testét akarom. Hanem a kurva szívét is.

(166-168. oldal)

Két dolog, mellékesen. Az egyik, hogy rögtön Janus Pannonius és az ő illetlen versei jutottak eszembe, oly tökéletesen passzolnak a fenti szöveghez, bár talán annak szomorúsága nélkül. A másik pedig: hogy bárcsak ne Franco Nero jutna folyton eszembe az itt emlegetett Francesco del Nero nevezetűről! Roppant zavaró!

A firenzei varázslónő

Salman Rushdie regényét olvasom, az A firenzei varázslónő címűt.  Amikor pár évvel ezelőtt sorban jelentek meg magyarul a regényei, egyik sem került a kezembe, mert épp volt más dolgom. Örültem, ha annak a végére érek, amit muszáj. Ez meg friss hús, úgyhogy logikusnak tűnt, hogy ha már úgyis szeretnék tőle olvasni valamit, akkor erre érdemes lecsapni.

Olyan, mint amire számítottam: tele mesével, legendákkal, filozófiával, színekkel, fülledtséggel, fűszerekkel, erotikával… ugyanakkor erőszakkal, szinte kegyetlen földhözragadtsággal és vulgaritással is. A reneszánsz kori Firenze és India mint helyszínek minden lehetőséget meg is adnak erre. Ráadásul ezek a mesék több szálon tekergőznek, mégis össze-összefutnak, összetartoznak – vagyis inkább egy nagy mese több szála gabalyodik egymásba -, egészen belekábul az ember, amikor olvassa. Hogy aztán a végén mi sül ki belőle, egyelőre még nem látom.

Ami viszont biztos: a könyv kiállítása nagyon szép. Öröm kézbe venni.

 

Dzsódhára nehezteltek a nővérei, a feleségtársak. Hogyan választhatja a hatalmas uralkodó egy olyan nő társaságát, aki nem létezik? Legalább amikor a nagymogul távol van, akkor Dzsódhának sem kellene jelen lennie; neki nem lenne dolga, hogy a valóságosan létezőkkel lebzseljen. El kéne tűnnie, mint a jelenésnek, ami valójában, be kellene csusszannia egy tükörbe vagy árnyékba, és ott maradnia. Hogy nem teszi, következtettek az élő királynék, az olyan neveletlenség, amilyenre az embernek számítania kell egy képzeletbeli lénytől. Hogyan cseperedhetett volna úgy föl, hogy megismerje az illemet, amikor egyáltalán nem cseperedett föl? Tudatlan kitaláció, és megérdemli, hogy semmibe vegyék.

A nagymogul rakta össze, füstölögtek, méghozzá úgy, hogy mindannyiuktól lopott hozzá tulajdonságokat. A nagymogul azt mondja, ő dzsódhpuri herceg lánya. De nem az! Az egy másik királyné, és nem a lánya a hercegnek, hanem a húga. A nagymogul abban is hitt, hogy kitalált kedvese az anyja elsőszülött fiának, régen várt elsőszülött fiának, aki egy szent áldásának köszönhetően fogant, ama szentének, akinek hegyi kunyhója mellett a diadalváros épült. De Dzsódhá nem lehetett Szalím herceg anyja, mivel Szalím herceg igazi anyja, Hírá Kunvári rádzskumárí, akit Mariam-uz Zamání néven ismertek, az améri Bhármal rádzsa lánya volt, a Kaccshváhá család tagja, és ezt ő szomorúan el is mondta mindenkinek, aki meghallgatta. Tehát: a képzeletbeli királyné határtalan szépsége az egyik hitvestől eredt, hindu vallása egy másiktól, mérhetetlen vagyona pedig egy harmadiktól. A vérmérsékletét azonban Akbar teremtette meg. Egyetlen igazi asszony sem ilyen, ennyire tökéletesen figyelmes, ennyire igénytelen, ennyire végtelenül szolgálatkész. Ő maga a lehetetlen, a tökély fantáziaképe. Féltek tőle, mert tudták, hogy lehetetlen lévén ellenállhatatlan, és hogy az uralkodó ezért szereti őt a legjobban. Gyűlölték, mert ellopta a történetüket. Ha meg tudták volna ölni, megölik, de amíg a nagymogul rá nem un, vagy maga meg nem hal, addig Dzsódhá halhatatlan. A nagymogul halála nem volt elképzelhetetlen, de a királynék egyelőre nem képzelték el. Egyelőre némán viselték fájdalmukat. “A nagymogul megőrült” – morogták magukban, de józanul tartózkodtak attól, hogy ki is ejtsék e szavakat. És amikor az uralkodó embereket gyilkolászva vágtatott valahol, magára hagyták a képzeletbeli hitvest. Sosem mondták ki a nevét. Dzsódhá, Dzsódhbáí. Egyedül bolyongott a palotában. Magányos árny volt, akit áttört kőfalak mögött pillantottak meg. Szövet volt, amelyet a szellő lebbent fel. Éjszakánként a Páncs Mahal kis kupolája alatt állt, onnan leste a láthatáron az uralkodót, aki őt valóságossá tette. Az uralkodót, aki hazatér a háborúkból.

(50-51. oldal)

Salman Rushdie: A firenzei varázslónő, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008.

Fordította: Greskovits Endre