Húsz éve

Húsz évvel ezelőtt, 1990. október 25-én volt az első bérletes előadásunk az Operában. Illetve dehogy!  Az Erkel Színházban. Puccini Pillangókisasszonyát láttuk. Gimnazista voltam, ez volt életem vagy legalábbis kezdődő operrajongásom legelső előadása. Utólag visszagondolva nem vagyok benne biztos, hogy olyan nagyon kivételes, nagyszerű előadásról lett volna szó, sőt, de az élő zene, a játék, a hangulat engem egyenesen lenyűgözött. Napokig nem tudtam szabadulni a hatása alól. Ma már talán a felét se hinném, amit annak akkor ott, de ez egyálatlán nem fontos. Madama Butterfly megtette a dolgát, alaposan megfertőzött.

Hazafelé – még szinte teljes elvarázsoltságban – vettük észre, hogy valami nagyon készül a városban. Csütörtök éjszaka volt.

Butterfly

Cheryl Barkert először a valaha volt legbájosabb Bohéméletetben láttam a tévében: Sydneyből, Luhrmann rendezésében – aki akkoriban még nem volt akkora sztár, pláne nem ismert rendező Magyarországon -, és David Hobsonnal – aki azóta már afféle megasztár Ausztráliában.

Ezekért a kedves emlékekért vettem meg évekkel később a fenti Pillangót DVD-n, meg persze nagyon izgatott Robert Wilson rendezése.

Akárki akármit tart erről az előadásról és koncepcióról – hallottam már hideget, meleget egyaránt -,  az utolsó jelenet valami egészen hátborzongató. Már csak azért megéri az egészet. Láttam néhány Pillangókisasszonyt életemben, de ennyire megrendítőt talán még egyet sem. Sajnos az a bizonyos részlet nincs fönt a YouTube-on, hogy bizonyíthassam is, amit gondolok, de Cheryl Barker könnyei például patakokban folynak, miközben énekel. És ettől persze még lehetne rossz, de nem az. 

Egyébként meg ez a világ egyik legismertebb szopránáriája.

O mio babbino caro többször és többek között

Húsvét van, ráérek.

Hayley Westenra

Sissel (Kyrkjebø)

Megint két crossover előadás. Szerintem az egyik jobb, mint a másik, de nem árulom el, melyik, döntse el mindenki maga!

A YouTube-on látható egy videó Charlotte Church-csel is, tizenhárom évesen próbálkozik ezzel az áriával, de mert szétcsúszik benne hang és kép, inkább hagyom ott, ahol van. Meg aztán a produkció maga sem nyűgöz le, meg kell valljam, bár igaz, ami igaz, tizenhárom évesen – nyilván – a közelében sem jártam annak, amit ez a(z akkor még) kislány produkált. Vannak nézhető-hallgatható igazi operista felvételek is azért, ha valakit éppen az érdekel…

A húsvétra való tekintettel elég sokat néztem tévét, meglepetésemre az m2 kitett magáért, levetítettek egy 1988-as zenés tévészínházas produkciót, Mascagni Parasztbecsületét. Aktuális, húsvéti kórus nélkül szinte nincs is feltámadás. Annak idején, 88-ban is láttam a filmet, úgy emlékeztem, Dörner György egészen kiváló Turiddu, még ha csak tátog is Csák József “szinkronhangjára”. Tényleg jó fazon, illik hozzá a szerep, de mindez édeskevés ahhoz, hogy igazán élvezhető műsor kerekedjék ki a dologból. Csalódás volt. Jobbra emlékeztem. Ha már Parasztbecsület, ajánlom inkább a YouTube-ot, José Curát és a (szinte) mindig csodás Waltraud Meiert. Abban a felvételben van spiritusz. Úgy énekelnek, mintha élnének. Szánalmas, de föl is kavar egyszerre az az érzelmi nyomorúság és az a fájdalom, ami árad abból, amit csinálnak. Nem is láttam talán még jobbat, ami ezt a kettőst illeti. A tévészínházas változat viszont – sajna –  kevéssé elégítette ki furcsa kis igényeimet, melyek szerint néha szeretek emberek látni, amint éppen nagyon szenvednek…

A másik tökéletes meglepetés “szörfözés” közben ért ma délelőtt: parabolás adóink között egy újonc, valami lengyel kulturális csatorna, és ráadásul éppen Ponnelle Hamupiőkéjét játszotta Rossinitől. Igazi könnyed, szellemes, üdítő darab és rendezés, többször láttam, mindig szívesen nézem, úgyhogy nagyon megörültem neki. Még jobb napom lett tőle, mint amilyennek az indult. Most már csak a locsolókat éljem túl…

Nessun dorma Michael Boltonnal

Senkisem alhat, senkisem alhat….
Szemedre sem jön álom
Hideg szobádban árván
császár leánya,
a csillagokba nézel
remélve, vágyva.
Titkom nem tudja senki meg,
nevem nem mondom senkinek,
nem, nem, csak majd ha ajkam ajkadon,
füledbe súgom ma hajnalon.
S a csókom töri meg az áldott csendet,
amíg ölellek.

Sápadj el holdfény,
távozzál nagy éjjel,
mire a hajnal virrad,
enyém a győzelem.

Ha már a Turandotnál hagytam abba, szétnéztem még egy kicsit, és ugyanott is folytatom.

A Nessun dorma talán a legismertebb, legnépszerűbb ária a világon, úgy vélem, nem kis mértékben Luciano Pavarottinak köszönhetően.  Bárki elismeri, aki valaha is hallotta – és sokan hallották-, milyen ritka szépen és könnyedén énekelte, az utolsó ‘vincero’ (győzelem) keveseknél ilyen tiszta, zengő és diadalittas. Örül is minden tenor, mint majom a farkának, ha jól vagy közel tökéletesen sikerül. Nem egyszerű dolog ez, egyáltalán nem az.

Mert nehéz ária ez, de szép ária. Kicsit egzotikus és nagyon hősies, még erotika is van benne, ráadásul egy titokzatos tatár herceg szájából szól, aki mindenre kész a szerelemért, már-már a kegyetlenségre is. Szóval van itt kérem minden, ami kell a sikerhez. Énekli is mindenki, aki képes: boldog és boldogtalan.

Most épp Michael Bolton, akiért majdnem minden gimis osztálytársnőm sóhajtozott annak idején, és akit én meg mindig végteleneül sótlannak és unalmasnak találtam. Akkor is, amikor még hosszú haja volt, és kicsit sem kopaszodott. Magyrán szólva nem vagyok elfogult, egy szemernyit sem, és azt kell mondjam így, mindent egybevetve és átgondolva, hogy nem is olyan rossz ez… Crossovernek. Eredeti hangszerelés mellett. Mikrofonnal.

(Létezik Aretha Franklintől is egy amolyan valódi, ízig-vérig átirat. Biztos, hogy ez a legizgalmasabb az összes közül, ami csak létezik, de helyenként még kicsit emésztenem kell, azt hiszem. Aztán lehet, hogy csak az általános értetlenkedésem akadályoz meg a teljes elfogadásban, az a probléma, amit soha nem értettem, hogy ugyanis vajon miért akarják ezt az áriát nők elénekelni. Azon túl, hogy népszerű és nagy kihívás, hisz ez világos. Ugyanakkor viszont annyira de annyira férfiaknak készült darab! Hát nem? Nem vagyok elég egyenjogúsági élharcos, úgy látszik. Pedig ha valami, ez aztán crossover!)

Turandot Bécsből régről

marton-eva-mint-turandot

Olyan Turandotot láttam ma, amit már legalább tizenöt éve ismerek, agyonhallgattam bakeliten. A lehető legnagyobb kedvencem volt sokáig, az operák operája. Egy nevezetes, 1983-as bécsi előadásról van szó José Carrerasszal, Marton Évával és Katia Ricciarellivel, Lorin Maazel veszényel. Nem is olyan rossz felvétel ez! Most pedig – miután anyuval közösen megállapítottuk, hogy egyáltalán nem egyszerű igazán jó mozgóképes Turandotot találni -, megkaparintottuk DVD-n is. (Az 1987-es Domingo-Marton – féle Turandot a MET-ből például akut Zeffirelli túltengésben szenved. Megvan videón, mégsem láttam belőle egy percet sem évek óta.)

Már tisztában voltunk ugye a zenei és énekesi színvonallal, Carrerast pedig minden tekintetben figyelemre méltó Kalafnak nyilvánítottuk. A hangja a felvételen teljes fényében ragyog, talán látványnak sem lehet utolsó, gondoltuk, bár színészként talán ritkán nyújt annyit, mint néhányan mások. Marton Éva meg úgyis a lehető legmagasabb szinten Turandot, kétség ehhez nem is férhet, elég ha megjelenik, aztán meg ha még dalra is fakad… Egy szó, mint száz: irány a bolt!

És tényleg. Carreras mintha tatár hercegnek született volna, mutatós és szépen szól a hangja, Marton Éva szinte tökéletes: elképesztő micsoda hang szól belőle. A rendezés is meggyőző, sokszor megérint, meghat, noha azért el tudnék képzelni ennél jóval izgalmasabb megoldásokat is. Hiszen ez egy érdekes, lelkileg is kemény, elgondolkodtató sztori, többet érdemel annál, mint hogy kellően színes jellmezekben, egzotikus(nak tűnő) díszletek között föl és alá sétáltassunk jó sok statisztát, hogy azok kitöltsék a teret, meg elüssük velük az időt. Elég kicsit belegondolni, és rögtön kiedrül: kevés ennél kegyetlenebb opera, ráadásul népszerű opera létezik. Mi lenne, ha igyekeznénk megfejteni? Kicsit még jobban… Nem akarok igazságtalan lenni persze, mert nem unalmas az előadás, az elmúlt huszonöt év sem látszik rajta tulajdonképpen, és ez utóbbi már önmagában is nagy szó.

És hogy kicsit tényleg belegondoljunk, keresgéltem okosságokat. Amolyan “női dolgokat”.

Jóság, gyengédség, anyaiság mindig tudatunk margójára szorul, mindig a múlt, soha nem a jelen, s végképp nem a valóságos jövő. De azért mégis a lélek legfontosabb kísérője: Kalafot, ha eljő az ideje, nem Turandot fogja átvezetni a másvilág kapuján. Liùnak a meg nem álmodott álomhoz hasonlóan tökéletesnek kell lennie…

Liù másokban él, Turandot önmagába zárva; Puccininak életébe került a kísérlet, hogy a császárlányt kiszabadítsa lelki Héttornyából. (…) Liù, a rabszolgalány az anya, aki adva van; Turandot, a császárlány a szerető, akit meg kell szerezni. A legmagasabb hegy, melyet meg kell mászni, a legveszélyesebb szakadék, melybe le kell ugrani; a lényege szerint meghódíthatatlan, aminek meghódításáért egyedül érdemes élni. Turandot a szfinx, mesebeli lény, aki voltaképpen nem létezik, vagy ha mégis, hát egy másik szférában, a sztratoszférában. Így látja őt Kalaf, mert ő így látja önmagát. Borzasztó és nagyszerű feladat az énekesnőnek a végtelenül hosszú, másfél felvonásnyi késleltetés után az ária és a rejtvényjelenet erejéig jönni, látni és győzni, csak azért, hogy rögtön mindent elveszítsen -mint minden mesebeli makrancos hölgy, a figura a harmadik felvonásban előírásosan levetkezi eredeti önazonosságát, és több mint kérdéses, hogy az operaszerepnek sikerül-e a zárókettősben meggyőző új azonosságra szert tennie -Alfanótól függetlenül. 

Tallián Tibor, 2008. november (Muzsika)

Puccini: Turandot

Wiener Staatsoper, 1983.

közreműködik: Bécsi Állami Opera Zenekar, vezényel: Lorin Maazel

rendezte: Harold Prince

Turandot, kínai hercegnő – Marton Éva 
Altoum, a kínai császár, Turandot apja – Waldemar Kmentt 
Timur, a tatárok száműzött királya – John-Paul Bogart 
Kalaf, Timur fia, az ismeretlen herceg – José Carreras 
Liú, fiatal rabszolgalány – Katia Ricciarelli 
Ping kancellár – Robert Kerns 
Pang marsall – Helmut Wildhaber 
Pong főpohárnok – Heinz Zednik 
egy mandarin – Kurt Rydl 
a perzsa herceg – Perencz Béla

Edgar

01_edgar_0

Ma délelőtti elkeseredésemben – a tizenkettedik orrszarvú és a negyvennyolcadik sivatagos túlélés után, helyett – a Mezzora kapcsoltam, és valamire nagyon ráérezhettem, mert pont akkor kezdődött Puccini Edgarja. Részeleteket hallottam már korábban is ebből az operából, de egyben még soha az egészet. Annyira nem is hajtott volna tán a kíváncsiság soha, hogy magam menjek utána, de most lám épp az orrom elé került, hát akkor nosza: nézzük meg! 

Nem csodálom a feledés homályát. Nyomokban hasonlít Puccinire a zene, de azért hasonlít, néhol kifejezetten szép. A  sokkal nagyobb baj a történet meg a libretto,  a “forgatókönyv”. Rém zavaros és szájbarágós, meg még nevetséges és patetikus is helyenként. Túl sok minden történik, és túlságosan harsány minden. Talán az rá a legjobb szó, hogy zaklatott. Annyira furcsa és kusza, hogy időnként elbizonytalanodtam: tényleg az első felvonástól játsszák-e a darabot, folyton az volt az érzésem, hogy egy sor dolgot nem tudok, amit pedig kellene… hogy kerülnek elő és micsoda emberek, kik ezek, mit akarnak, mit és miért csinálnak? Úgy nagyjából persze minden kiderült, de a bonyolultság helyett jobbak lettek volna valami a néző számára is könnyűszerrel érthető, föllelhető, igazi motívumok meg érezhető, tapintható emberi viszonyok. Nem csodálom, hogy Puccini küzdött a komponálással! 

Aztán az se lett volna nagy baj, ha a második felvonásban nem felejtenek el néha feliratozni, mert bár ugyan csak franciául, de azért szívesen követtem volna szorosabban az eseményeket. Egy olyan operánál, amit az ember nem ismer alaposan – és az Edgar esetében erre elég sok esély van, számíthat rá a tévés népség is -, szeretné tudni, mit is énekelnek pontosan az adott dallamra, zenére. Mert hogy ennek van jelentősége. Jó esetben.

A rendezés különösebben nem hatott meg, de hát a darab se nagyon, úgyhogy talán nem is a rendezéssel kellene igazán foglalkozni. Voltak igazi, jó pillanatok, de ezért leginkább az énekeseknek lehetünk hálásak. Akik egyébként szintén nem sziporkáztak olyan nagyon-nagyon, talán José Cura hangja is megfakult más kissé, bár a szerep, a figura jól állt neki. A hölgyeket meg nem is igazán ismerem, mindenesetre számukra sem lehetett valami elképesztő kihívás a karakterformálás. 

Azért nem volt ez olyan rossz, csak épp nem az igazi. Szegény Edgar Gianni Schicci mellet az egyetlen férfi címszereplő Puccininél. A hölgyek több szerencsét hoztak a Maestronak: Manon Lescaut, Tosca, Pillangókisasszony, A Nyugat lánya, Angelica nővér, Turandot… Maradok nőpárti.

 

Puccini: Edgar (az eredeti, négyfelvonásos változat)

Teatro Regio de Torino, 2008.

vezényel: Yoram David, rendezte: Lorenzo Mariani

Edgar: José Cura, Fidelia: Amarilli Nizza, Tigrana: Julia Gertseva, Frank: Marco Vratogna, Gualtiero: Carlo Cigni