Emlékmentés (BTF 2008/Angol Barokk Szólisták és a Monteverdi Kórus – Bach: János-passió BWV 245)

Zenéről írni a világ leghülyébb dolgai közé tartozik. Hátrányos helyzetem többszörös. Nem vagyok költő: nem tudom elég szépen kifejezni és érzékeltetni -, nem vagyok szakértő zenész: nem tudom elég kritikusan végigfülelni és pontosan körülírni azt, amit hallok. Nekem csak véleményem van és élményeim. Viszont én vagyok az átlagközönség! – ez az egy előnyöm lehet. Ha ez előny.

Bachhoz messzemenően nem méltó jelzővel tudnám egyértelművé tenni, mennyire is volt jó ez az este. Hazafelé azon gondolkodtam, egy ilyen koncertélmény után vajon miért nem határozza el magát az ember egészen komolyan: ezután minden másképp lesz, jók leszünk, igazak és kedvesek. Vagy legalább miért nem sikongat, miért nem tépi meg ruháit a közönség? Miért nem őrjöng a hatás alatt? Mert noha a She loves you yeah, yeah, yeah – fölismerés is kellően katartikus pillanat lehet az ember életében, na de az ilyen mondatok egészen velőtrázóak: „Drága Megváltóm, hadd kérdezzelek, Most hogy a keresztre szögezve magad Mondottad: Elvégeztetett, – én megszabadultam-e a haláltól?…” És ezek csak szavak! Micsoda zene képes arra, hogy ezeknek a szavaknak a legmélyéig juthasson az ember!?

Gardiner karmester a régizene és a historikus előadásmód főpapja. Ez látszik is! A zenekar pici, alig töltenének meg egy osztálytermet, és egészen furcsa hangszereket hurcibálnak magukkal. Historikus hangszereket. A kórusban sincsenek tizenöten összesen, szinte családias a hangulat. Régizene, ugye. Gardiner pedig olyan előkelőséggel, komolysággal és mindentudó mosollyal vonul, mozog, létezik, hogy arra csakis egy főpap képes. Vagy valami mágus. Egy lord (Sir), aki varázsol. Hosszú karjai, hatalmas kezei szinte simogatják a kórust és a zenekart, amikor játszanak, máskor pedig – a recitativók alatt – mozdulatlanul, rezzenéstelenül áll: egy hórihorgas fekete fölkiáltójel, a háta közepén is látszik az erő.

Mégsem ő a főszereplő, legalábbis nem látványosan az, amikor megkezdődik a muzsika. Csodálatos muzsika! És micsoda hangok! Mark Padmore az evangélista szerepében, Dietrich Henschel Jézusként, és a műsorfüzetben néven sem nevezett szólisták valami egészen különleges dologra képesek. Tudjátok, van az a folytonos belső hang, amelyik az ember fejében kommentál, szónokol, abba nem hagyja, amolyan alapzajként kíséri végig az ember életét. Az enyém most mélyen elhallgatott! A szoprán „kóristaleány” végtelen kifejezőerővel de egyszerűen, tele finomságokkal énekelt. Az altok nem is erről a világról szóltak az angyalok nemtelen, hím-nős hangján. A basszista olyan feledhetetlen hangsúlyokkal és drámaisággal hajtogatta: Golgota, Golgota…, hogy az ember ereiben megfagyott a vér. És persze a kórus harmóniája és ereje… Végtelen lúdbörzés, igazi ünnep volt ez az este.

Gardiner a jó szolgák egyszerűségével köszönte meg a tapsot és az ovációt, s a mester megkérdőjelezhetetlen gesztusaival hívta maga mellé ünnepeltetni szólistáit, zenészeit.

“Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.” – írja Weöres Sándor.

Gardiner mester pedig elmosolyodik, széttárja karjait, fölemelkedik és elröpül a nagy magyar fekete éjszakába… Útján csillagok kísérik.

Szerintem még most sem sejtitek, mit hagytatok ki!

Lisbeth

Az ünnepek között Lisbeth Salander kikapcsolta a külvilágot. Nem válaszolt a telefonhívásokra, nem indította el a számítógépét. Két napig csak mosott és takarított. Kötegekbe gyűjtötte az egy éve halmozódó pizzásdobozokat, újságokat, és kidobta őket.  Összesen hat fekete színű óriási szemeteszsákot és körülbelül húsz, újságokkal telipakolt papírszatyrot hordott ki a kukába. Olyan érzése volt, mintha elhatározta volna, hogy új életet kezd. Azt tervezte, vesz egy új lakást- ha talál megfelelőt -, de addig is ragyogó tisztaságot fog tartani otthonában.

Azután csak ült bénultan és szenvedett. Életében még egyszer sem érzett ilyen erős vágyódást. Azt szerettte volna, ha Mikael Blomkvist becsönget az ajtaján… na és, hogyan tovább? A karjaiba vegye? És szenvedélyesen maga után húzza a hálószobába, aztán meg letépje róla a ruhát? Nem, igazából Mikael társaságára vágyott. Szerette volna hallani, ahogy elmondja, hogy úgy kedveli őt, ahogy van. Hogy ő, Lisbeth különleges valakinek számít az életében. Szerette volna, ha Mikael megnyilvánul felé valamilyen szerelmes gesztussal, amely nemcsak a barátságról és a bajtársiasságról szól. Kezdek bedilizni, gondolta aztán.

Kételkedett önmagában. Mikael Blomkvist környezetében csupa tiszteletre méltó szakmában tevékenykedő ember forgolódott, rendezett életük volt, egy csomó piros pontot gyűjtöttek már felnőttségből. Ezek az ismerősök a tévébem szerepeltek, cikkeket írtak.  Mire kerllenék én neked? Lisbeth Salander attól félt a legjobban – aránytalan, betegesen nagy és fekete félelem volt ez -, hogy az éezései miatt kinevetik az emberek. És erre tessék: hosszan tartó munkával, kemény erőfeszítések árán felépített önérzete itt hevert összetörve, megtiporva.

Meghozta a döntést. Több órába telt, míg összeszedte hozzá a bátorságát, de muszáj volt találkoznia Mikaellel, hogy megmondja, mit érez iránta.

Minden más elviselhetetlen fájdalmat okozott.

Ki kellett találnia egy ürügyet, amivel bekopogtathatott az ajtaján. Nem adott még Mikaelnek karácsonyi ajándékot, de már tudta, mit venne neki. Egy ócskásnál felfedezett egy bádogból készült dombornyomásos reklámtábla-sorozatot az ötvenes évekből. Az egyik tábla Elvis Presleyt ábrázolta csipőjén gitárral, a zsájábóbül kiszálló buborékban Heartbrek Hotel felirattal. Lisbethnek semmi érzéke nem volt a lakberendezéshez, de érezte, hogy a bádogreklám tökéletesen passzolna a sandhamni házikóba. A portéka hétszáznyolcvan koronába került, Lisbeth elvből alkudott, és sikerült levinnie az árat hétszáz koronára. Becsomagoltatta a bádogreklámpt, a hóna alá csapta, aztán elindul Mikael lakása felé a Bellmangatanra.

A Hornsgatanon úgy esett, hogy épp átpillantott a Kaffebar gejáratára, és Mikaelt látta kijönni az ajtón, Erika Bergerrel a sarkában. Mikael mondott valamit, Erika felnevetett, átölelte a férfi derekát és puszit nyomott az arcára. A Brännkyrkagatanon tűntek el Lisbeth szeme elől, a Belmmanngatan felé tartottak. Testbeszédük félreértgetetlenül elárulta, mi jár a fejükben.

Lisbethet letagkózta az iszonytató fájdalom. Egy pillanatra meg kellett állnia, mert képtelen volt megmozdítani a tagjait. Egyik része utánuk akart rohanni, hogy azonnal széthasítsa Erika Berger fejét a bádoglemezzel. De nem tett semmit, csak a fejében cikáztak megállás nélkül a gondolatok. Következményelemzés. Végül megnyugodott.

Salander, te szánalmas barom – mondta magának hangosan.

Aztán sarkon fordult és elindult hazafelé, a szépen kitakarított lakásba. Amikor elhagyta Zinkensdammot, már esett a hó. A bádog Elvist egy szemeteskonténerbe hajította.

*

Stieg Larsson: A tetovált lány, Millennium-trilógia I., Animus Kiadó, Budapest, 2009. (573-575. oldal)

fordította: Péteri Vanda

Ez a regény legvége. Elég finom. És pontos.

Brel

 

Jaques Brel: Dans le port d’Amsterdam

Nem is tudom, mikor hallottam először Brelt, és talán nem is ez volt tőle az első, de ahogy meghallottam, azonnal beleszerelmesedtem. Nagy-nagy kedvencem ez a dal,  az egyik  legnagyobb. Már ha létezhet több nagy szerelem egyszerre ugye, de tételezzük föl, hogy lehet ilyen. Zseniális. Na jó, ha túlzás is a zseniális, minimum figyelemreméltó. Nem is gondolnám pedig, hogy részeg matrózok és az óceán levegőjén aszalódó kurvák érdekelhetnek ennyire, pedig de. A mélyen keserű lendülete, a szenvedélye, mindene tetszik. Nem is tudom, szentimetális-e vagy inkább groteszk, de nem is akarom eldönteni. David Bowie – szerintem legalábbis – csak nehezen ér a nyomába, ha elér odáig egyáltalán. Persze nem rossz ő se ám!

Hanem… Breltől az első persze az örök sláger,  a Ne me quite pas volt, hosszú évekkel ezelőtt. Ez az egyik legmegrendítőbb dal, ami csak létezhet, amiket én ismerek, azok közül legalábbis. A lelki meztelenség, a kiszolgáltatottság, a  megalázottság és a kétségbeesés összes kínos és furdaló érzésével. Nézni és hallgatni is rossz néha, szinte úgy érzem, el kell fordítsam a szemem, mert rossz látni, olyan sok, annyira fölkavar. A szöveg meg valami gyönyörű, pláne franciául, mert minden költőisége mellett van benne valami végtelen keresetlenség. Már amennyit én ebből értek és érzek.

Laisse-moi devenir
L’ombre de ton ombre
L’ombre de ta main
L’ombre de ton chien
Ne me quitte pas
Ne me quitte pas
Ne me quitte pas
Ne me quitte pas

“Hagyd, hogy az árnyékod árnyéka, a kezed árnyéka, a kutyád árnyéka legyek, ne hagyj el…!”  Ez kegyetlenül mellbe vág.

Mi dolgunk a világban?

Magamhoz vettem a  fiút, meg akartam mutatni a tudományom. A szalonban használhatatlannak bizonyult, a fogadószobában úgyszintén, a konyhában még inkább. Egyszóval, népies kifejezéssel élve, kemény dió volt. De egyszer csak látom ám, ül az udvaron, és egy üvegdarabon keresztül a napot nézi.  Kíváncsivá tett. Megálltam, s figyeltem. Úgy forgatta azt a kis üvegcserepet, mintha valami értékes briliáns lenne a birtokában. Rálehel, majd a ruhája ujjával dörzsölgeti. Akkor támadt egy ötletem. Rábíztam a házban az ablaktisztítást – s mit gondolnak? Ettől kezdve úgy fénylettek az ablaküvegek, mint a hegyi kristály. És nem kellett elküdenem a  fiút, így hát reggeltől estig polírozta az egyik üveget a másik után. Most egész Péterváron ő a legjobb ablakmosó, Pantyelejmon Kuzmicsnál sorban állnak érte a főkomornyikok. Hát ez az, amikor megtalálja az ember a hivatását.

(Borisz Akunyin: A koronázás, 27. oldal; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009.; fordította: Bagi Ibolya)

Köszi. Briliáns, hegyi kristály, napsugár meg ablakpucolás…

Kieg.

Csak nagyon röviden, mert azóta is bennem van, és nem ereszt. Meg aztán volt merengeni valóm mostanában mindenféle érzelmes kérdéseken mint megosztás meg viszonzás és egyebek. Szóval hogy ez a videó nem feltélenül azért vagy csak azért fontos, ami a zenés produkció. Marianne arcát érdemes nézni a zsüriben. Mennyire látszik rajta a hatás, hogy mennyit jelent, hogy mit érez… és olyan szép tőle. Hogy micsoda mértékben képes belemerülni, kinyílni és föloldódni! Attól hogy a másik, aki énekel, lecsupaszodik, és átadja magát teljesen.

Ilyenkor mindig megerősödöm abban, micsoda fantasztikus dolog is a zene, és hogy életelem, mese nincs! Bánhatja, aki nem veszi komolyan.

A másik meg persze az, hogy mindenki vágya, hogy hatni tudjon így. Legalább egyszer. És hogy lássa a hatást.

 “Hiába fürösztöd önmagadban, /Csak másban moshatod meg arcodat” – mondaná József Attila. (Jó dolgunk van, hogyha Attilka közhelyesül és emeli blogunk fényét.)

*

Fodor Ákos: Ön-?
Méltó, de nem alkalmas emberi szerepre,
aki kiváltja csak, amit érezni szeretne.

(Köszi, Kéti!)

Jókai és Marsala

 

A villanyos csengettyű pendülése jelenté, hogy az én ebédem készen van.

Egyedül szoktam étkezni. Mint a kutya, aki nem szereti, hogy a tálába más is belehabzsoljon.

Ezúttal kettőre volt terítve.

Nálam nem szolgált fel semmi cseléd az étkezésnél. Egy automata szekrénybe, mely az asztal mellett állt, emelkedtek fel a szállítógéppel ételek és italok, nekem csak a szekrény ajtaját kellett felnyitnom, s kivennem belőle, amit a szócsövön feladatni kívántam.

Így azután háborítatlanul lehet lakomázni, akár kettesében is. Jól különböztessünk: „kettesében” még nem jelenti azt, hogy „párosával”. „Kettesében”, mikor szemközt ülünk az asztalnál; „párosával”, mikor egymás mellett.

A második pohár Marsala után a szemközt ülő hölgy elkezdett beszélni.

(…)

(Jókai Mór: Ami ok az öngyilkosságra, Öreg ember nem vén ember)

Érdemes végigolvasni. Végigenni és végiginni sem lehet utolsó, már aki bírja. A XXI. században már nincs a mi gyomrunk erre berendezkedve, azt hiszem. 

Kedvenc első sorok (1.)

Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van…

Ady

 

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.

Vörösmarty

 

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.

Erdélyi

161/5

Elég fáradt vagyok, úgyhogy eltartott egy darabig, míg fölfogtam a feladatot, plusz míg helyükre raktam a számokat. Még mindig a Villette-et nyűvöm, az utóbbi napokban nem jutott rá annyi időm, pedig elég érdekes a szerelmi szál, ami és ahogy bontakozik. 

Tehát a 161. oldal és az 5. mondat. Újabb problémák: vajon csak a teljes, egész mondatok számítanak a lap tetetjétől, vagy a mondatvégi írásjeleket kell számolni? Az előző mellett döntöttem. És persze kénytelen vagyok két mondatot írni, mert most épp ugyan a második kötetet olvasom, de az igazi 161. az első kötetben van, ugye.

Végül elértem, hogy olyannak tűnt előttem a válasz, mintha egy jégdarabkát egy cseppnyi zamatos gyümölcs levével vagy cukorral ízesítenének. (II. kötet)

Georgette, Madame Beck legkisebb gyermeke belázasodott. (I. kötet)

Nem vennék rá mérget, hogy sikeresen számoltam el ötig, de kábé ez a helyzet.

Csak erős idegzetűeknek!

Az ínyencségekről jutott eszembe dédanyám egyik szakácskönyve és az itt elkövetkezendő szösszenet. Roppant fontos és gyakorlatias szócikk, bárki szükségét láthatja, ugyan lassan már csirkét se senki, nemhogy bármi mást… Legalábbis Budapesten tuti nem. Pár évvel ezelőtt Makkával nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, amikor ráleltem, és fölolvastam neki – hogy másképp – a telefonba.

Teknős békát megölni

Izzóra tüzesitett lapátot nyomva a teknőc hátára, nyakát és lábait a szegény állat rögtön ki fogja nyújtani, a midőn aztán hirtelen, éles baltával a fejét le kell vágni. – A vérét megszedjük és fölhasználjuk. Azután mindaddig főzzük, míg a teknője leválik, mit azon melegen kell levennünk és a békát megtisztítanunk. – A bőrét, epéjét és beleit eldobjuk és ha netalán sárga tojásai lennének, azokat a mártásba tesszük, de csak utolsó perczben, nehogy megkeményedjenek. (926. oldal)

(Magyar-franczia szakácskönyv, h.n., é.n. (Szerzőt, évet sajnos nem tudok, megrongálódtak a belső, első lapok, de nem kizárt, hogy ez a nevezetes Dobos C. József-féle alkotás valamely utónyomata.)

A “szegény állat”… Van abban valami megható, ahogy átérezzük az áldozati teknős sorsának tragikumát. Szakácskönyvtől miért is várnánk morális állásfoglalást, és lám mégis. Ráadásul a leírás képszerű, ami tovább fokozza kínjainkat, noha hajdan nyilván épp ettől volt praktikus.

Elképesztő remeklés ez a könyv mindenképpen, ami már abból is látszik, hogy van 926. oldala. És hát nincsen más irodalmam arról sem, hogyan is képzelhető el a “buffet 500 személyre” vagy az “esteli” 16-ra.

Még még Villette

Még mindig a Villette-en gondolkodom, nem hagyom magam, mert vannak itt érdekes dolgok, amiket nem lehet annyiban hagyni. 

Mi is a helyzet? Egyes szám első személyben halljuk végig a főszereplőt, gyakorlatilag visszaemlékezésről (fiktív visszaemlékezésről!) van szó, amiből számos dolog következik. Leginkább az, hogy az ő – azaz Lucy Snowe – szempontján kívül nem létezik semmi más.

Ha egyes szám harmadik személyben szólna hőseiről a narrátor, rögtön más lenne a helyzet, hiszen megjelenhetne az összes többi szereplő nézőpontja is, azaz valamilyen viszonyrendszerben létezhetne Lucy, aki ugyan lehet a legfontosabb, lehet a legerőteljesebb alak, de mégiscsak árnyaltabb lenne  a helyzet meg a személye. Létezne más is az ő fején, érzésein, szándékain kívül. Sőt! Megismerhetnénk akár olyan eseményeket is, ahol maga Lucy nincs jelen. Arról  meg már nem is beszélve, hogy ha az a narrátor netán mindentudó narrátor, és a romantika hőskorában miért is ne lehetne az, akkor mintegy a cselekmény “fölött” elmondhatná mi is a valóság: mit lát a főszereplők fejében, mik azok valódi szándékai, milyen érzéseket rejtegenek, milyen titkokkal élnek… még ítélkezhetne, moralizálhatna, filozofálhatna is, hogy “helyükre kerüljenek” a dolgok, legalábbis abban a világban a helyükre, amit a regény jelent. De itt ilyen, ugyebár, nincsen.

Marad egyedül Lucy szemüvege, azon keresztül látunk mindent. Illetve ez sem ilyen egyszerű. Visszaemlékezésről van szó, tehát nyilván a visszaemlékező Lucy szemüvege az, ami évényesül. Az, amit az írás pillanatában gondol, nem pedig az, amit akkor gondolt, amikor az események valójában zajlottak. Utólag örökíti meg az eseményeket, a megörökítés pillanatában érvényes tudatállapot tehát a döntő ebből a szempontból. Azonban ez a szövegből magából nem derül ki. Azaz Lucy cselekedete, karaktere, jelleme még csak úgy sem kerül valamiféle viszonyítási rendszerbe, hogy erre a visszaemlékező-cselekvő én kettőségre a narrátor fölhívná a figyelmünket. Tehát egyetlen egyszer sem jelzi például, hogy akkor hogy gondolta, és hogy most esetleg másképp, nem minősíti régi elképzeléseit, érzéseit, nem sóhajtozik, hogy milyen buta, naiv, szerencsétlen… volt akkor és a többi. Nem helytelenít, nem helyesel.  Nincs reflektálás, nincs viszony én és én között, legalábbis minimális.

Találtam viszont – kivételként – egy nagyon furcsa részletet, ami végre arról szól, hogy a narrátor milyen viszonyban is állhat ezzel a Lucyval, akinek a kalandjait olvassuk. Elég meredek a dolog, szinte egyetlen mondaton belül emlegeti saját magát egyes szám harmadik majd első személyben meg megint harmadikban, mintha maga se tudná, mit akar… (A helyzet, amiben a sorok elhangzanak, nem is lényeges.)

Olvasómnak eddig semmi oka nem lehetett afféle szándékot tulajdonítani nekem, hogy Snowe kisasszony jellemét hibátlanul tökéletesnek kívánom feltüntetni. Ennélfogva bizonyára nem lepődik meg, amikor közlöm, méltatlannak érezte volna, hogy védekezzék a párizsi nő állításaival szemben. Különben is Paul úr oly tragikus arcot vágott, mulasztásomat annyia komolyan vette, hogy megérdemelt egy kis leckét. Egyszóval vigyáztam, hogy megőrizzem a szelencét és hidegvéremet, s csak ültem helyemen, kőszobor módjára, érzéketlenül. (103. oldal)

Ahogy most látom ezt az egészet – és még nem értem a regény végére -, valami nagyon furcsa kettőség van itt. Egyrészt Lucy egyes szám első személyű hangja, a regény egyik szereplője viselkedik úgy, mint egy omnipotens elbeszélő szokott, azaz “ossza az észt”, mindenkiről tudja, milyen is valójában, nincs előtte leplezett szándék, bűn, akarat, miközben valójában nyilván nem rendelkezik azzal a tudással a maga történetének résztvevőjeként, mint amivel egy író a maga hőseinek megteremtésekor. Lucy nem mindenható, naná hogy nem az, viszont úgy vislekedik. A visszaemlékező, író Lucy kvázi egy poétikai eszközzel tulajdonít mindenhatóságot a “játszó”, karakterként élő Lucynak, úgy éli az végig a maga “valós” sorsát “ott”, és úgy írja visszaemlékezéseit “itt”, olyan fensőbbséggel ítéli meg a történteket és “szereplőtársait”, mint ahogy egy mindentudó szerző alakítja és ismeri a maga fiktív alakjait. Ettől a már korábbi posztokban felrótt arrogancia is, legalábbis részben.

Másrészt ahogy Lucy saját magáról beszél, gondolkodik: a metaforák, az allegóriák, a tárgyiasítás, a kívülre helyezés… tehát van mégiscsak valami különbség a vizsgáló és a vizsgálat tárgya között, ha egy egészen másik síkon is, mint amiről eddig szó volt. Nem áll még teljesen össze a fejemben a kép, mindenesetre nagyon izgalmas ez az egész. Csak kicsit kusza. Legalábbis egyelőre.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ugyan főben járó bűn összekeverni szerzőt és narrátort, de azért csak vannak ennek a regénynek olyan életrajzi vonatkozásai, amelyektől alig-alig tudunk eltekinteni olvasás közben.