A király táncol

Nehezen tudok ám betelni vele, de sose is ment könnyen. Olyan harmónia árad belőle, annyi elegancia! Végtelen könnyedség. Terápiás hatása van rám a fiatalembernek, úgy éljek, már amikor nem izgulom magam éppen halálra egy-egy meccs alatt.

A videó kissé giccses, a zene gáz, de nem ez a lényeg… viszont!

Egészen biztosan barok zene szól, amikor pályára lép és játszik. Valamiért a Napkirály meg a Lully-féle táncok jutnak róla eszembe. Tán az éle, tán a lábmunka, tán hogy ez is valami fenséges és arisztokratikus… tudja a bánat. Na jó, ennél azért egyszerűbb és letisztultabb a dolog. 

Nekem tetszik! Nagyon.

(Lully meg feliratkozhat a hülye halálok örök ranglistájára.)

Reklámok

Pavane

Ma körülbelül negyvennyolcszor hallgattam végig Ravel Pavane-ját különféle előadásokban, pedig nincs is rossz kedvem. Persze lehet, hogy éppen azért. Néha rákattanok dolgokra, alig lehet róluk lebeszélni. Olyan édesbús, szomorkás, nosztalgikus, “mégis szép az élet”-típusú darab ez, elég könnyen bele lehet feledkezni. Kiskorom óta szívesen hallgatom, noha az is igaz, hogy elég nagy kihagyásokkal.

A legérdekesebb Richter felvétele, mert persze gyönyörű, de meg azért is, mert hogy én még életemben nem hallottam ennyi köhögést, krákogást, nyíltszíni fulladást egyvégtében és hét percen keresztül. Elkeserítő. (Igaz, azt sem értem, amikor a decens, úri közönség a tételszünetben köhögi ki magát, mert úgy nem zavar. Na de vagy kell akkor éppen köhögni, vagy nem. Nem? Utólag fölösleges, előre képtelenség.)

Ha még valakinek egy kis Ravelre fájna… (2, 3)

Fêtes galantes

L'accord parfaitJean-Antoine Watteau: L’accord parfait, 1717-18

Minden mindennel összefügg: tudtam eddig is a közhelyet, de ma este aztán tényleg összefutottak a szálak. A héten Watteau-képeket szemezgettem a neten Váncsa írása miatt. Ma délután Verlaine után koslattam a Jaroussky-videó miatt. Estére pedig valahogy odáig jutottam, hogy órákig Faurét hallgattam a YouTube-on. Tőle pedig már csak egy lépés ugye Ravel és Debussy, utóbbiról meg épp a minap merengtem, micsoda sztár lett a Twilight hatására. Vámpíréknál divat ugyanis az impresszionista zongoramuzsika, és tényleg szép az, kár tagadni.  A Claire de lune (Claude Debussy: Suite bergamasque, III.) pedig szinte slágerzene, úgy is hallgatják azt némely kamaszok a regény meg a film óta.

És ki más is lehetne a költő, aki Debussy szvitjének zenéjét inspirálta, mint Verlaine? És honnan máshonnan is eredhetne az imígyen kétféle módon is megidézett Fête galantes, mint a rokokó francia udvarból és arisztokráciától, melynek festészetileg (egyik) fölkent apostola éppen Watteau?

A kör bezárult.

Clair de lune

Votre âme est un paysage choisi
Que vont charmant masques et bergamasques
Jouant du luth et dansant et quasi
Tristes sous leurs déguisements fantasques.

Tout en chantant sur le mode mineur
L’amour vainqueur et la vie opportune
Ils n’ont pas l’air de croire à leur bonheur
Et leur chanson se mêle au clair de lune,

Au calme clair de lune triste et beau,
Qui fait rêver les oiseaux dans les arbres
Et sangloter d’extase les jets d’eau,
Les grands jets d’eau sveltes parmi les marbres.

(Paul Verlaine: Fêtes galantes)

Holdfény

Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,
a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

(Szabó Lőrinc fordítása)

RF

Kicsit gondolkodtam, kell-e ez, nem kifejezetten témábavágó, de hát történt, ami történt az elmúlt hetekben, azaz van apropó. Meg aztán a maga módján ez is művészet. Ráadásul nagyon ügyes a videó: kifejező, jól összeszedett, tökéletes a zene, és tényleg meggyőz róla, hogy van abban a “religious experience”-ben valami. Ha pedig kiemelkedő élményekre vadászunk, akkor ez éppenséggel az.

 

Indiános kincs

Rameau: Les Indes Galantes, Rondeau (Les sauvages)

Most már biztos, hogy éjszaka lehet a legjobban bányászkodni. Úgy látszik, ilyenkor találok rá a legjobb darabokra, ráadásul szinte mindig teljesen véletlenül. Persze nem az a véletlen, hogy végül rákattintok erre vagy arra az ínycsiklandó darabra a YouTube-on, hanem az út, ahogy hozzájuk eljutok.

Mert hát ez aztán tényleg valami elképesztően jó! Persze nem mondom, hogy csodálkoznék, mert Rameau-t ismerem, valamennyire legalábbis, hallottam már tőle sokfélét, és mindig tetszett, de nem vagyok elkötelezett rajongója, meg nem is lehet vele gyakran találkozni. Legalábbis nálunk. Vagy felénk. Vagy a mi köreinkben. Vagy mit tudom én, de nem.

Ez a szösszenet a Les indes galantes c. művéből való, amit hallottam már fordítani úgyis, hogy az A gáláns indiaiak, meg úgy is, hogy az A gáláns indiák, igazán nem tudom, melyik a helyesebb, de a lényeg most nem is ez, hanem az a hihetetlen ritmus, zeneiség, hangulat, ami az egészből árad. Szép az élet-hatása van teljesen.

A végén még rám lehet fogni, hogy barokk-mániám van, pedig nem, még csak nem is ismerem elég tisztességesen a korszakot. De rosszabb sose legyen, az is biztos.

Prokofjev: Háború és béke

haboru-es-beke

Ma is háttértévéztem egy kicsit, Prokofjev Háború és békéje ment a Mezzon, amire már régóta nagyon kíváncsi voltam. 

Sajnos nem tudtam az első hangtól az utolsóig mindenre tökéletesen figyelni, de azért igyekeztem, nehogy lemaradjak valamiről. Ráadásul ez olyan darab, ahol fontos követni a szöveget, mert ha nem vagyok vele tisztában, pontosan miről is van szó, elvész a lényeg, hiszen nincsenek zárt számok, csak “végtelen dallam”. Mindezt oroszul, francia felirattal, időnként fél szemmel abszolválni, nem volt teljesen zökkenőmentes feladat, de azért valamennyire sikerült. Sokkal jobban, mint amire eleve számítottam.

A darab két része (első a béke, második a háború) közül, úgy vettem észre, a második, a háború sikerült talán jobban. Elég vicces Kutuzovot és Napoleont látni a színpadon, amint Borogyinó előtt, alatt énekelnek, de vannak itt erőteljes kórusok, igazi drámai feszültség meg hazafiság, ami kell. Ez utóbbi talán kicsit több is a soknál, már ami az én ízlésemet illeti, de Tolsztojhoz meg a második világháborúhoz képest – amikor is az opera keletkezett -, mindez érthető. És semiképp sem ízléstelen. Ami pedig egészen szép és megható, számomra mindenképpen a darab egyik, ha nem a csúcspontja, az Andrej herceg halála a darab végefelé. Nathan Gunn nagyon impozánsan haldoklik, Olga Gurjakova pedig finom és szenvedélyes Natasa. 

Pierre figurája (Robert Brubaker) is találó, bár engem kicsit Schubertre emlékezetet, pontosabban arra az alakra, amit szegény Schubertből szoktak csinálni a Három a kislány c. – meggyőződésem szerint rémületes – darab ürügyén. Esetlen, visszahúzódó, intellektuális, arany szíve van, de azért valami kis karizma elfért volna mindemellett… Persze ezt Tolsztojon kellene inkább számonkérnem, azt hiszem. Az opera úgyis inkább a herceg és Natasa szerelmét helyezi a központba. (Jut eszembe, az első rész báli jelenete egészen megkapó.)

Szeretem Prokofjevet, a Rómeó és Júlia zenéje a világ legszebbjei közül való, azt hiszem, és ebben a darabban sem csalódtam. Nagyon szép zene ez is. Érdekes kérdés persze, hogyan lehet “megzenésíteni” egy regényt, hogyan lesz abból dráma, konfliktusokra épülő opera. Hát nem lesz. Vagy legalábbis nem úgy lesz, ahogyan a vérbeli operákat elképzeljük. Lírai jelenetek sora ez inkább, különösen az első rész, amolyan melankolikus életképek lánca, ami egyébként is olyan jól megy és jól áll az oroszoknak. A nagy mesefolyamban az igazi drámát elsősorban a háború és Moszkva védelme, a hazaszeretet motívuma képviseli.

Egy szó, mint száz: itt egy újabb darab, amibe alaposabban bele kell bújnom.

(Egyébként mindig tűnödőm azon egy sort, amikor arrafelé járok, hogy egészen elképesztő módon minden zseni a YouTube környékén lézeng. Annyira tudja mindegyik, hogyan kell és hogyan nem szabad énekelni, kit érdemes egyáltalán figyelemre méltatni énekesként, és ki a selejt. Kérlelhetetlenek és magabiztosak a végtelenségig. Körülbelül azon a színvonalon megy időnként a diskurzus, mint annak idején az általános iskolában gyúrták egymást a “depesesek” meg a “duránosok” az osztályban. Őrület!)

Szergej Prokofjev: Háború és béke,  Opéra National de Paris, 2000.

Közreműködik az Opéra National de Paris zenekara, vezényel: Gary Bertini, rendezte: Francesca Zambello.

Nathan Gunn (Prince Andrej Bolkonszkij) 
Olga Gurjakova (Natasa Rosztova) 
Margarita Mamszirova (Szonya)
Robert Brubaker (Pierre Bezuhov gróf) 
Jelena Obrazcova (Maria D. Akrosszimova) 
Elena Zaremba (Hélene Bezuhova)
Vaszilij Garello (Napoleon) 
Stefan Margita (Anatole Kuragin) 
Mihail Kit (Ilja A. Rosztov gróf) 
Anatolij Kocserga (Mihail  Ill. Kutuzov herceg)