Rossini pulykája

Kiindulópontunk ezúttal Rossini pulykája leend, ez az ízletes és fölöttébb illatos madár, amely a művészetek éteri világához több szálon is kapcsolódik. Készítéséhez mindenekelőtt leakasztjuk a falról Gainsborough, Fragonard, Maulbertsch, Watteau vagy más hasonló kaliberű művész néhány eredeti grafikáját, eladjuk őket, az árukon pedig szarvasgombát vásárolunk, ami az internet segítségével immár nálunk is megtehető. Választhatunk, persze, más utat is, lényeg annyi, hogy legyen szarvasgombánk. Magyarországon a téli szarvasgomba vagy más néven a pézsmaszagú szarvasgomba (Tuber brumale)… (…) Októbertől decemberig a piros húsú szarvasgomba (Tuber magnatum) is beszerezehető nálunk, ennek az íze Brillat-Savarin szerint “kicsit a fokhagymára emlékeztet, de ez teljességgel nem árt neki, mert kellemetlen utóízt, szagot stb. nem hagy hátra“. (…) A tavaszi-nyári hónapokban ez sincs, van viszont nyári szarvasgomba (Tuber aestivium), más néven Szent János szarvasgomba, ami ugyan nem rossz meg kellőképp illatos is, de hát a périgord-i gombának a nyomába se ér, és ráadásul a húsa nem sötét, hanem világos.

Azaz hiába dugdosom a pulyka bőre alá, nem adja azt a  sajátosan hullafolt jellegű hatást, ami Rossini pulykájának kitüntetett tulajdonsága, és ami egykor magát Picassot is elannyira lenyűgözte, hogy Rossini pulykáját önálló műalkotáson örökítette meg. Mondanom se kell, hogy Rossini pulykája Picasso interpretálásában egészen aggasztó benyomást kelt, de hát Picassonak igazán nem az volt a célja, hogy ezen madarat a világ előtt a kelleténél jobb színben tüntesse föl, hanem éppenséggel az, hogy a világ kérdéses, bizonytalan, setét és elborzasztó voltára kendőzetlenül rámutasson.

Gasztronómiai szempontból a Rossini-féle pulyka érdektelen, ugyanis józan életű ember ilyesmit nem készít. Mindenekelőtt azért nem, mert a  szarvasgomba – a rossz ízű és büdös téli szarvasgombát is ideértve – a természet legnagyobb ajándékai közé tartozik, ritka kincs, amit az adóalany életének kivételes pillanataiban fogyaszt. Ezzel szemben a baromfigyárban felnőtt pulykának immár semmi köze nincs a természethez, az ő szervezete éppoly távol áll a földi élővilágtól, mint az új-mexikói sivatagban vagy hol a fenében lezuhant UFO űrhajósaié, húsa kokcidiosztatikumokat, antioxidánsokat, biológiailag aktív jódvegyületeket, növényolajiszapot, antibiotikumokat és hasonlókat tartalmaz, íze ennek megfelelő. Ha én ennek a bőre alá szarvasgombaszeleteket dugdosok, az olyan, mintha ötven-hatvan éves madeirában főzném meg a lecsókolbászt. Aki ilyet tesz, annak végképp elment a józan esze.

Picasso ifjúkorában persze a pulyka még pulykából volt, ennek megfelelően  néhanapján szarvasgombával összeházasítva jelent meg az asztalon, és e mivoltában a mértékadó, komoly úriemberekből is elismerő szókat fakasztott, amennyire a korabeli feljegyzéseknek hihetünk. (519-520. oldal)

Váncsa István szakácskönyve, Ezeregy recept, Vince Kiadó 2003.

Függelék: a szarvasgombáról és némely más alapanyagról, 519-537. oldal

Jókai és a tengeripók puffancskák

Jókai egyébként egészen kifinomult ínyenc volt, de ma már ezt is kevesen tudják, hiszen a közhit szerint a magyar irodalom ínyencét Krúdy Gyulának hívták, ami mellesleg megint csak nem igaz. Összehasonlításul: Krúdy főtt marhahúsokról, sárgaborsó-főzelékekről és füstölt oldalasokról álomodott, Jókainál egy rendesebb ebéd teknősbékalevessel indul, arra sherryt isznak, aztán osztriga jön, majd tengeri rák és bíbictojás mirobolantemártással, egy pohár Château-Laffitte, ezt követően zéphire de chevreuil szarvasgombával és tengeripók puffancskákkal, utána madeira, közben sorbet ananászból; azután szalonka, gyömbérkompót, Mumm pezsgő; végül articsóka és megint pezsgő. Berekesztésül vanília- és maraschinofagylalt, római csokoládébonbon, tokaji, kávé és egy kupica curaçao.

Jókai még tudott élni. Közbe-közbe kicsit forradalmárkodott, ha épp úgy hozta a sors, mindeközben azonban ügyelt arra, hogy a szarvasgombás fogolypástétom, amivel épp egy grófnőt készül a lábáról levenni, megfelelőképp legyen elkészítve, és egy üveg marsala is legyen hozzá. (520. oldal)

Váncsa István szakácskönyve, Ezeregy recept, Vince Kiadó 2003.

Függelék: a szarvasgombáról és némely más alapanyagról, 519-537. oldal

Simon Boccanegra (majdnem) először

Már egy ideje barátkozom Verdi mester eme sajna elég ritkán játszott és kevéssé ismert operájával, bizonyos részleteit, a kedvenceimet többször is láttam, hallottam, de ma megnéztem egyben: elejétől a végéig. Nem mintha ez most fordult volna elő először. Sok-sok évvel ezelőtt, még operabérletes korszakunk hajnalán, láttam az Erkelben a darabot, és emlékszem, mennyire lenyűgözött, de ennél többre nem nagyon. Aztán anyu beszerezte a most a birtokunkban lévő DVD-t, rögvest bele is vetette magát, aminek ugyan én is fültanúja voltam, de szinte csak a háttérből, annyira lefoglalt éppen valami más. A szemeimet legalábbis. Részben az agyamat. Gondolom, nem emlékszem pontosan… A fő, hogy ez a mostani tehát az elémélyült ismeretség igazi kezdete.

Már rögtön az első ütemek, a bevezető zene teljesen megbabonáz, úgyhogy nem nagy erőfeszítés a dolog mélyére ásni, olyan szép, finom zene az. Húz magával. Egyébként is él bennem valami elfogultság a bariton-központú operák iránt, a bánat tudja miért. Vessünk véget a tenorok rémuralmának! 

Kutakodtam is, naná. Hogy okos legyek. Vagy legalább annak látszak.

Simon Boccanegra nem tartozik Verdi populáris mûvei közé, alighanem fõként a centrális, nagy “love-story” hiánya miatt – annál örvendetesebb, hogy ez a mélyértelmû remekmû (amely ma fájdalmasan hiányzik az Opera repertoárjáról) két különbözõ videofelvételen is elérhetõ: londoni Covent Garden, 1991 november (Decca 1992) és New York-i Metropolitan, 1995 (Deutsche Grammophon 1996). A kivitelezés színvonala tekintetében mindkettõ felsõfokú elõadása a mûnek. Ezen a szinten már csak az a kérdés, hogy az elõadások, azon túl, hogy kiváló operaprodukciók, mennyire találják el a mû sajátos lelkületét. Nem meggondolatlanul, rutinból használom ezt a szót. A Simon Boccanegra Verdinek nem a nagy szenvedélydrámái közé tartozik, hanem legspirituálisabb mûveinek egyike. Bár a nagyvonalú mûfaji besorolás szerint tragédiának számíthat, azoknak a sajátos drámáknak a rokona, amelyekben döntõ szerepet kap a líraiság, olyannyira döntõt, hogy nemcsak átszínezi vagy intenzifikálja, hanem “megszüntetve-megõrzi” a drámát. A mûfaji eltolódás persze világnézeti kérdés. Euripidész néhány különös darabja tûnhet fel távoli rokonként (Ión, Iphigeneia a tauruszok között, Helené), melynél a “felismerés” egyszersmind feloldás és feloldozás is, ám ez a felismerés nem istenek mûve, de nem is emberi logika eredménye, hanem a vaksorsnak, a véletlennek, Tükhének köszönhetõ. Idõben közelebbi rokonként pedig Shakespeare néha “regényes színmûveknek” nevezett darabjai kínálkoznak példákként, kivált a Pericles, aCymbeline, a Téli rege– az apa és az elveszett lány felismerési jelenete a Pericles V. felvonásának 1. színében, illetve a Boccanegra I. felvonásának 1. színében korok, kultúrák, mûvészeti ágak-münemek-mûfajok távolságán át is mintegy párja egymásnak. Noha az opera Simoné halálával végzõdik, a vaksorsnak köszönhetõ felismerések sora jóvoltából mégsem a “halál fullánkját” hagyja bennünk, mert a fõszereplõkben igazi katarzis, az elvakultságoktól és a belõlük eredõ szenvedélyektõl való megtisztulás megy végbe, s az bennünket is magával ragad. És a felismerések véletlenszerûsége oly megrázó, a katarzisok annyira elementárisak, hogy a figurák – kreatúra voltuk korlátozottságának mély átérzése következtében – úgy élik meg, mint a transzcendencia belépését az életükbe. Ez azonban nem lesújtó, hanem felemelõ számukra. A Hovanscsinán kívül aligha van olyan opera, melyben annyira érezhetõ volna – Virginia Woolfnak az Erzsébet-kori drámákkal kapcsolatban használt kifejezésével élve – “az istenek jelenléte”, mint Verdi néhány darabjában. De míg mondjuk A végzet hatalmában az emberek vallásos szükséglete jeleníti meg õket, addig a Boccanegrában az élet hatalmas, minden egyéni akarattól független önelrendezése mintha valódi epifánia volna. A darab kongeniális elõadása tehát azon áll vagy bukik, hogy ezt a spirituális és transzcendens dimenziót, ezt a végsõ, metafizikai elrendezõdést és értelmet nyerést jelenvalóvá tudja-e tenni.

Fodor Géza, 1997 május (Muzsika)

Fodor Géza máshol is ír a darabról, magáról az előadásról is, amit most nézegetek – mindig nagy tisztelettel és élvezettel olvastam a sorait -, és persze hogy igaza van, például abban, hogy Kanawa és Domingo már kiöregedtek az általuk játszott szerepekből. Tényleg zavaró, és lehetne jobb meg szebb és autentikusabb, de egyelőre annyira elvarázsol maga a darab, a zene, hogy nem is igazán tudok, akarok ezzel foglalkozni.  

Egyébként is mindig kisebb fenntartásokkal közeledem a Metropoliten előadásaihoz, mert olyan grandiózusak, láthatóan annyi pénz van bennük – és nem elég, hogy van, még élvezettel jól az ember orra alá is dörgölik, hogy van -,  hogy sokszor mintha elveszne a darab a külsőségek között. Csak a jelmezekben van annyi anyag és muníció, mint a budapesti Opera egy éves költségvetése. Persze igaz az is, hogy a minőség garantált, csalódni sem lehet nagyot: a zene szépen szól, a korszak legnagyobb sztárjai énekelnek, és biztosak lehetünk abban is, hogy alaposan előkészített, mindig hagyományos, már-már konvencionális előadásokra számíthatunk. Kell ez, jó ez. Ha az ember úgy érzi szüksége van rá – nekem pedig van rá -, megnéz más produkciókat is, és legfeljebb választ más kedvencet magának. Így legyen!

Ami viszont valami egészen hihetetlen ebben az előadásban, és amit nehéz lesz elcserlni bármi másra, az a címszereplő: Vlagyimir Csernov. Egyszer láttam már őt Anyeginként a Mezzon, és mondhatom, hidegen hagyott. De nagyon. A dózse szerepében viszont egészen megrendítő, súlyos, hiteles. Á, nem is lehet róla beszélni, látni és hallani kell. Nem tudom, mit művel más szerepeiben, de hogy ennél jobb nem nagyon lehet, azt erősen sejtem.

Verdi: Simon Boccanegra

Metropolitan Opera, New York, 1995.

rendező: Giancarlo del Monaco, vezényel: James Levine, közreműködik a New York-i Metropolitan Ének- és Zenekara

Simon Boccanegra – Vlagyimir Csernov
Maria Boccanegra (Amelia) – Kiri Te Kanawa
Jacopo Fiesco – Robert Lloyd
Gabriele Adorno – Plácido Domingo
Paolo Albiani – Bruno Pola
Pietro – Hao Jiang Tian
az íjászok kapitánya – Charles Anthony
Amelia komornája – Joyce Olson

Ez a múzsák sorsa

Ma délután olvastam ezt a kiváló történetet, és ha eddig lettek volna kétségeim, hát gyorsan elmúltak. Múzsának lenni gyakorlatilag a tökéletes kizsákmányoltsággal egyenlő, nem az istennőséggel, ez világos, mint a nap.

12895w_11_ophelia_microtate

Élt egyszer egy preraffaelita festő, akit Dante Gabriel Rossettinek hívtak. Borzasztóan szerelmes volt egy gyönyörűséges leányba, akinek haja színe olyan volt, mint a spanyol aranyé.  Elizabeth Siddal volt a neve. A preraffaeliták számára maga volt a szépség istennője, s szinte mindegyik megörökítette őt a vásznán. A legismertebb e képek közül John Everett Millais Ophéliá-ja, amit manapság már lassan a bonbonos dobozokra is rányomtatnak. Elizabeth órákig pózolt hozzá a fürdőkádban fekve, virágoktól körülvéve. Megfázott, tüdőbajos lett, s lassan kezdett elszállni belőle az élet. Fiatalon halt meg, nem sokkal azután hogy Dante Rossetti feleségül vette. A vigasztalhatatlan festő a koporsóba tette a szeretett nőhöz írt verseinek vaskos kézíratát. Ez egy különlegtes, már-már giccsesen szép gesztus volt, ami teljesen összhangban állt a preraffaeliták szellemiségével. De aztán teltek-múltak az évek, a szerelem emléke egyre csak haloványabb lett, ráadásul Rossetti időközben eldöntötte, hogy ő elsősorban mégiscsak költő, nem pedig festő, s borzasztó nagy kedve támadt legjobb verseit kiadni.

Így került sor a leghátborzongatóbb highgate-i exhumálásra. Késő éjjel tűz és olajlámpák fényénél feltúrták a földet, s felnyitották a koporsót. A szemtanúk állítása szerint Elizabeth a hét év alatt nem porladt el, s ahogy ott feküdt, még mindig olyan volt, mint Ophélia. A kesztyűs kéz óvatosan félresöpörte a híres aranyfürtöket, elvette az élettelen arc mellett heverő lapokat, és a halott nőt visszatemették a  földbe.

Ez az egész história, természetesen, jó reklám volt a könyvhöz. Csak hát a szerzőnek nem sikerült költői dicsőségre szert tennie – az újságokban kegyetlen kritikákkal illették a verseit. Rossetti nem tudott aludni, odalett a nyugalma, élete hátralevő részében pedig marcangolta a lelkiismeret, s mikor meghalt, meghagyta, hogy ne a családi sírba temessék, hanem távolabb a Highgate-től, ami misztikus félelemmel töltötte el.

(56-57. oldal)

 

B. Akunyin, G. Cshartisvili: Temetői történetek, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Fordította: Bagi Ibolya (elbeszélések), Sarnyai Csaba (esszék)

Olvastam már a preraffaeliták zűrös (nő)ügyeiről, a Millais-képet is ismertem, de erre a kihantolásra nem emlékeztem. Gyönyörű egy história, mit mondjak! Éljenek a tájképek! Meg a csendéletek! 

A Highgate-ről sok minden érdekeset megtudtam egyébként, leginkább Marx Károllyal kapcsolatosan (szenvedélyek, nőügyek, újratemetések s minden más, mi szemnek s szájnak ingere), de azért mégiscsak ez a mozzanat volt a legmegrendítőbb. Nesze neked aranyhaj meg örök szerelem!

Az epertől az osztrigáig

 Hamvas írásáról jutott eszembe a következő. Rokonok. 

…vajon hallotta-e nyájas olvasónk valaha is háttérzeneként mondjuk a Tannhäusert? Merthogy annak borzasztó. De A nürnbergi mesterdalnokok se jobb, ha ugyanis nem rá figyelünk, akkor csak idegesítő zajfüggöny lesz belőle, míg viszont ha kellő elmélyedéssel hallgatjuk, akkor ez a mű csupa szellem, líra, derű és bölcsesség. Valójában persze a levegő matematikailag jól megragadható rezgéséről van szó, ami tőlünk függően minősül zajártalomnak az első esetben, az operairodalom egyik csúcsának a másodikban. Vagyis akkor műalkotás, ha akként fogadjuk be, és abban az esetben tudjuk műalkotásként befogadni, ha erre gyerekkorunktól fogva mintegy kiképeztek, ha megtanultuk, hogyan jár az ember operába, mit vesz magára ilyenkor, hogyan szokás viselkedni a nézőtéren, milyen képeket kell vágni a nyitány alatt ás hogy merre van a büfé; végül, de nem utolsósorban pedig, ha nem vagyunk teljesen botfülűek. Tehát a kultúránk (a kiképzés) és a személyes adottságaink (bizonyos fokú zenei hallás) eredményeképp a fizikai jelenségből (hanghullámok) létrejön az esztétikai élmény.

Miért ne jöhetne létre az osztrigából is?

Nyájas olvasónk talán akként vélekedik, hogy A nürnbergi mesterdalnokok esetében mégiscsak volt egy műalkotás, amit Wagner előzetesen letett az asztalra. Ez igaz, ám az esztétikai élmény végső soron tudatállapot, ami összekapcsolódhat egy meglévő műalkotással, de összekapcsolódhat valami mással is, például az ikebanában a virágrendezéssel, a japán teaszertartásban a teaivással, egy dunántúli présház teraszán pedig esetleg egy pohár jobb cuvée mélyreható elemzésével; természetesen nem a virág, a tea vagy a bor a lényeg, hanem az emberi tudat, amelyben ezek a dolgok megjelennek vagy így, vagy úgy. Ha megfelelő helyen, időben és módon, de főképp a legmegfelelőbb hangulatban fogyasztjuk a fentebb említett osztrigát, akkor olyasfajta fénylő, tiszta és ráébredés jellegű tudati pillanatokat élhetünk át, amilyenek egyébként a nagy művekkel való találkozásokat jellemzik. Persze ez is csak ritkán és kivételesen szerencsés körülmények között jön össze, de örüljünk annak is, mert a többség nem él át ilyesmit soha.

Összegzés: a gasztronómia olyan művészet, amelyben a mű élvezete, tehát a befogadás legalább annyira meghatározó jelentőségű, mint a mű létrehozása, sőt néha fontosabb annál, néha meg azonos vele.

A többi művészet ugyanilyen, de erről általában nem tudunk.

(…)

 

Váncsa István szakácskönyve, Ezeregy recept, Vince Kiadó 2003.

Bevezetés, III. Taplónyelv és osztriga, 12-13. oldal

 

Eper

Hamvas Béla: A JÓISTEN UZSONNÁJA

Június a piros hónap. Mint ahogy a május a zöld, és az augusztus az aranysárga. Júniusban nyílik a pipacs. Piros Pünkösd, amikor a Szent szellem a földön piros lángnyelv alakjában megjelenik. A piros gyümölcs hónapja, cseresznye, meggy, eper, málna, ribizke. És amin nem lehet eléggé csodálkozni, ez nem a sóvár és megvadult piros. E gyümölcsökben semmi kihívó nincs, ellenkezőleg, valamennyi csupa nevetés. Derült és gyermekpiros ez, az év első természetének színe.

Júniusban kell enni. Az ember körülbelül fél kiló teljesen érett eperre számítson tizenkét tizenöt deka porcukrot. Az általános vélemény, hogy a gyümölcsöt és a cukrot legjobb rétegesen elhelyezni, és az epret kicsit megtörni, csak azért, mert így bővebb levet ereszt. Mikor ez elkészült, két deci tejfölt kell ráönteni. A mennyiség lehet valamivel több, vagy kevesebb, ízlés szerint. A túlzástól tartózkodni kell. Sokan a tejszínt részesítik előnyben, de ezek az emberek az étel lényegét félreértik. A június nem az átható cukor, hanem a gyengéden friss és enyhén savas gyümölcs hónapja. A tejszín alkalmazása tévedés. Később, a hónap végén a szamócához már megengedhető, és vannak, akik a málnához, főként a tejberizshez készített friss málnakompóthoz nem hajlandók mást enni, mint tejszínt. Ez így helyes. De a tejszín az eperhez hibás ízlésre vall. A hibás ízlés hibás értékeléshez, ez pedig hibás életrendhez vezet, ezért ilyesmit kerülni kell.

Az elkészítés módja lehet, hogy az ember egy réteg epret, egy réteg cukrot és egy réteg tejfölt helyez el egymás fölött, és a gyümölcsöt éppen csak hogy egy kicsit megnyitja. Mások a gyümölcsöt épen hagyják, és a tejfölt a tetejére öntik, hadd szivárogjon le, oldja fel a cukrot, és vonja ki az eper levét. Az edény fenekén rózsaszínű ital gyűlik össze, s a leghelyesebb, ha az ember, miután az epret megette, úgy ahogy van, nem kanállal eszi meg, hanem megissza. Ez az uzsonna tökéletes befejezése.

A bűnbeesett ember a tejfölös epret a jégszekrénybe teszi és természetellenesen lehűti. Ez ellen a leghatározottabban tiltakozni kell. Bizonyos hőfokon alul a gyümölcs ízéből éppen úgy veszít, mint a bor. A helyes mérték a pincehőfok, vagy ami ugyanaz, az ember az edényt, tulajdonképpen az eszményi a cserépedény, a fém elvetendő, a kútba ereszti és néhány óráig ott tartja. Legjobb az epret délelőtt a friss reggeli szedésből, délelőtt tíz óra tájban elkészíteni, és délután három-fél négyig hűvös helyen tartani. Mert a tejfölös eper elfogyasztásának klasszikus ideje, amikor a déli hőség már fölengedett és a levegő enyhülni kezd, vagyis fél négy. A Jóisten, amikor délutáni szundikálásából felébred, az epret ilyenkor eszi uzsonnára. Odateszik az árnyékos teraszra, az asztal fölé a diófa hajlik, ott eszi meg kiskanállal, mielőtt ismét a szőlőbe megy. Mert aki nem tudná, a Jóisten a világon a legmagasabb rendű munkát végzi, vagyis szőlőműves. Uzsonna után megnyugodott gyomorral és kedéllyel a rafiát övébe dugja, a metszőollót zsebre teszi, a kapát megfogja és kimegy a tőkék közé, hogy a szabálytalan hónaljhajtásokat levagdossa, a lazult vesszőket megigazítsa, és ahol gyomot talál, azt kikapálja.

Még jó, hogy rögtön írja, hogy piros. Különben bajban lennének a hermeneutikai köreim, értelmezési horizontom beborulna: meg lennék lőve, melyik gyümölcsről is van szó tulajdonképpen. Mert e kérdésben maga a bonyolultság uralkodik. Szamóca, eper, fekete és fehér eper, szeder… Ember legyen a talpán, aki kibogozza! Ami biztos, hogy remek mulatság nyáron lelegelni az eperfákat, bár az is tény, hogy ezt a gyümölcsöt senki nem tartja annyira, hogy hűtse, habosítsa, isteni asztalokon szervírozza.

Megjegyzem egyébként, a földi epret minden nélkül – se cukor, se tejszín, se tejföl, se rum! -, eszem. Napocska-melegen.

Amivel tökéletesen egyetértek: a Jóistent én is egybeírnám.

A fehér eper fájának leveleiről pedig hirtelen Verdi édesapja jut eszembe. Ha jól emlékszem, volt némi dolga selyemhernyókkal. Vagy rosszul?