Tíz év

Kéti kedvéért salakblog helyett…

Roger Federert GS-címekben és tornagyőzelmekben mérjük, hiszen teniszező. Talán lehet piszok, aljadék ember is tizenhatszoros győztes, meg összekalapálhat valahogy egy karrier grandslamet, nem tudom, de talán mégsem. Mert olyan nagy álom, annyi munka, alázat, hit és kitartás kell hozzá, mert a tizenhat GS-cím egy út, amiben minden egyes stáció számít, ahol nem arról van szó, hogy eggyel több vagy kevesebb: mindegy.  Federer a GS-címeivel, az elért sporteredményeivel, rekordjaival vagy épp azok ellenére lett/maradt az, aki, ezért hat mindannyiunkra olyan elementáris erővel, persze a géniusza mellett, ami, mese nincs, a természet vagy a Jóisten kivételes ajándéka – kinek-kinek ízlése szerint.

Mirka Vavrinyec nem volt soha zseniális teniszező. Még csak nem is kirakati baba vagy dögös csaj, nem “jó popsi”. Annál jóval több: lelki társ és szövetséges, igazi nő. Egy zseniális és szeretnivaló férfi másik fele, biztos hátország, támasz, aki mellett és akiért lehetséges. Mirka Vavrinyec gyönyörű. Mert a helyén van. A lehető legjobb, a leginkább neki való, a tökéletes helyen. Olyasvalakire tette föl az életét, akinek ő a legfontosabb. Útitárs. Akinek fogni lehet a kezét.

Reklámok

Il catalogo é questo

Polgár László (1947-2010)

Fülöp királyként láttam, hallottam élőben.  Feledhetetlen élmény marad

Kutyakaland

Sajnos kutyavadászattal telnek a napjaink több mint két hete, mely vadászat keretében vagy épp lezárásaként ma délelőtt az Illatos úton jártunk. Kaland volt  a javából.

Felkerekedtünk jó anyámmal, akiben egyébként egy stratéga veszett el, ezt már hosszú évekkel ezelőtt megállapítottuk apámmal, tuti városokat lehetne elfoglalni a vezetésével, ez mindig is így volt, mióta csak az eszemet tudom. Pár évtizede legalábbis egészen biztosan így volt.  Ma már talán kevésbé lennének ilyen ambíciói… bár sose késő az ilyesmi.

Elindultunk, ő tudta az utat. Ezt mondta legalábbis, mert azért annyira mégsem, mint kiderült. Mert nem tudta ám pontosan, hol kell leszállni a buszról, csak azt, hogy hány megállót kell menni. Nyolcat. Na most az a rohadék busz persze nem állt meg minden megállóban, így hiba csúszott a számításba, és bár anyám erősen hitte, hogy ha Illatos útnak hívják a  megállót, az nekünk jó lesz, azért korántsem volt ez biztos, ahogy erre nem is mulasztottam el fölhívni a figyelmét. Sebaj. Érdeklődünk. Mire ő egy laza mozdulattal oda fordul a mellette álló, első látásra is és nyilvánvalóan szén alkoholista öregemberhez, hogy ugyan mondaná már meg, jó helyen készülünk-e leszállni a kutyatelephez. Engem ugyan kicsit aggasztott a sörösdoboz az öregember kezében, amit úgy szorongatott út közben, mintha az élete múlna rajta legalábbis. Időnként kortyolt is belőle egyet-egyet vigyázva és nagy körültekintéssel, mikor ránt a busz. Nem szép dolog pocsékolni, ugye.

Az meg frappáns magabiztossággal közölte, hogy kell még kettőt menni, tehát nyugodtan szálljunk le a következőnél, mert a második lesz az, azaz menjünk még egyet… Mondtam anyámnak, hogy meglepőnek találtam a választását, de erre azt felelte, hogy ez az ember állt mellette, különben is helyi lakosnak látszott a kis bevásárlószatyrával, ő ezért aztán úgy gondolta, csak tudja, mit beszél.  Hát jó.

Azért mi – biztos, ami biztos –, leszálltunk az elsőnél. Nem a másodiknál, az elsőnél. Nyilván kellett még gyalogolnunk több száz kilométert, enyhe túlzással, viszont e tanulságos ám kiábrándító gyaloglás közben – az Illatos út egyébként is Budapest legpocsékabb, legszürreálisabb, legszürkébb helyei közé tartozik, amin a pocséta idő és az eső sem sokat segít –, megtudhattuk, hogy nem az első, nem a második, hanem a harmadik megállónál kellett volna leszállnunk. A kapuban tesz le a busz, ha az ember ügyes. Öröm az élet! Visszafelé gyerekjáték!

És ugyan teljesen hiába és feleslegesen mentünk, legalább kerekedett az útról egy közepesen jó, de viszonylagos élvezettel elmesélhető sztorink…

F

Van, amikor nem jön össze semmi. De semmi. Mert nem akarják a csillagok vagy az égiek, hogy minden úgy menjen, ahogy annak kellene, vagy ahogy elképzeltük, hogy mennie kellene, vagy amiről azt hisszük, hogy tudjuk: úgy lenne  jól. A mozdulataink sem úgy végződnek, mint ahogy terveztük őket, amikor elkezdődtek, rosszul sül el minden, és akarhatunk erősebben, attól csak rosszabb, nevetségesebb, görcsösebb. Aki nem született félistennek, ismeri ezt. Szomorú megértéssel néz a másikra,  amikor épp nem rajta, hanem azon van a sor. És olyan jó ilyenkor szeretni és csodálni a másikban a hitet, az alázatot, a szenvedést, mindent. Hogy mindennek ellenére, az marad, aki.

Meseóvár

Dunakiliti