Aktuális Akunyinok

Két Fandorint végeztem ki gyors egymás utánban.  Az A koronázás meg az A halál szerelmese címűeket, és jó is volt mindkettő.

A Koronázás kegyetlenül sötét és nyomasztó, pláne ami a végkicsengést illeti, de olyan humora van, annyira groteszk meg szatirikus és még ironikus is, hogy azért jócskán vidulgat is közben az ember, már amíg le nem fagy az arcáról a mosoly. Mondhatnánk, hogy társadalomkritika is ez, és hogy ott lapul a sztori mélyén meg az alakok jellemzésében a mélyebb mondanivaló, de hát ez egy krimi. Elsősorban arra van, hogy szórkoztasson. Más kérdés, hogy ezen a szinten meg ebben a stílusban azért jobb ez így…

A halálos-szerelmes történet se akármilyen ám, árad belőle a dekadencia meg alaposan ki is nevetjük azt, meg a századfordulót és a várható csodás új világot, de a legjobb persze az egészben megint Fandorin. Jó figura. Tipikus elátkozott királyfi, én meg bírom az elátkozott királyfiakat.

A Millennium-trilógia első kötete a következő kiszemeltem, de ebben a döglesztő hőségben nem éreztem magam kellően agyamnál, hogy belekezdjek. Lehet, hogy a filmet is érdemes lenne – illetve biztos, mert Makka mondta -, de hát ahogy én mostanában moziba járok… Majd még meglátom.

Mi dolgunk a világban?

Magamhoz vettem a  fiút, meg akartam mutatni a tudományom. A szalonban használhatatlannak bizonyult, a fogadószobában úgyszintén, a konyhában még inkább. Egyszóval, népies kifejezéssel élve, kemény dió volt. De egyszer csak látom ám, ül az udvaron, és egy üvegdarabon keresztül a napot nézi.  Kíváncsivá tett. Megálltam, s figyeltem. Úgy forgatta azt a kis üvegcserepet, mintha valami értékes briliáns lenne a birtokában. Rálehel, majd a ruhája ujjával dörzsölgeti. Akkor támadt egy ötletem. Rábíztam a házban az ablaktisztítást – s mit gondolnak? Ettől kezdve úgy fénylettek az ablaküvegek, mint a hegyi kristály. És nem kellett elküdenem a  fiút, így hát reggeltől estig polírozta az egyik üveget a másik után. Most egész Péterváron ő a legjobb ablakmosó, Pantyelejmon Kuzmicsnál sorban állnak érte a főkomornyikok. Hát ez az, amikor megtalálja az ember a hivatását.

(Borisz Akunyin: A koronázás, 27. oldal; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009.; fordította: Bagi Ibolya)

Köszi. Briliáns, hegyi kristály, napsugár meg ablakpucolás…

Filmezés

Mostanában adja péntek esténként az m2 az Az államtanácsos c. tévésorozatot. Az első részt elfelejtettem megnézni, pontosabban fogalmam sem volt róla, hogy játsszák, bár ha van egy csöpp eszem, gondolhattam volna éppen, mert logikusan következett ez az eddigiekből – egymás után ment az Azazel és a Török csel ugyanott. De tulajdonképpen nem is igazán foglalkoztam a dologgal.  A sorozatokat nem nekem találták ki. Legutóbb, most pénteken, ha már úgy adódott, megnéztem a második részt.

Túl sokat nem vártam, nem is rossz, annyira nem is jó. A regényhez képest elég sokat változtattak a forgatókönyvön, de erre általában lehet számítani. A figurák valahogy kisszerűbbek, mint a könyvben, de már magában az is üdítő, hogy ilyen arcokat lehet látni – nincs egyenfogsorhoz illeszkedő egyenmosoly, viszont sármosak a férfiak, izgalmasak a nők. 

Fandorin – Oleg Menysikov – egészen passzol az elvárásainkhoz, bár – ahogy azt korábban gondoltam is -, kissé tényleg idős a szerephez. Ez sem vészes.Van benne valami ideges arisztokratizmus, ami nagyon kell, amit jó nézni.  Nagy kár, hogy nem kék a szeme – ha már egyszer ez Fandorin egyik “védjegye” -, de ezzel meg nincs mit tenni. Kibírom.

Nyikita Mihalkov viszont – hiába nagyformátumú alak -, egyáltalán nem Pozsarszkij herceg, legalábbis nekem nem az. 

Nem megyek a falnak, ha kimarad a harmadik rész, de azért nézhető kis sorozat ez. A regény kifejezetten tetszett, a film – minden végletes állásfoglalás nélkül, hisz nem is láttam az egészet -, annyira nem kápráztat el. 

Kár, hogy a Török cselt nem néztem, állítólag az sikerült legjobban a feldolgozások közül.

Ez a múzsák sorsa

Ma délután olvastam ezt a kiváló történetet, és ha eddig lettek volna kétségeim, hát gyorsan elmúltak. Múzsának lenni gyakorlatilag a tökéletes kizsákmányoltsággal egyenlő, nem az istennőséggel, ez világos, mint a nap.

12895w_11_ophelia_microtate

Élt egyszer egy preraffaelita festő, akit Dante Gabriel Rossettinek hívtak. Borzasztóan szerelmes volt egy gyönyörűséges leányba, akinek haja színe olyan volt, mint a spanyol aranyé.  Elizabeth Siddal volt a neve. A preraffaeliták számára maga volt a szépség istennője, s szinte mindegyik megörökítette őt a vásznán. A legismertebb e képek közül John Everett Millais Ophéliá-ja, amit manapság már lassan a bonbonos dobozokra is rányomtatnak. Elizabeth órákig pózolt hozzá a fürdőkádban fekve, virágoktól körülvéve. Megfázott, tüdőbajos lett, s lassan kezdett elszállni belőle az élet. Fiatalon halt meg, nem sokkal azután hogy Dante Rossetti feleségül vette. A vigasztalhatatlan festő a koporsóba tette a szeretett nőhöz írt verseinek vaskos kézíratát. Ez egy különlegtes, már-már giccsesen szép gesztus volt, ami teljesen összhangban állt a preraffaeliták szellemiségével. De aztán teltek-múltak az évek, a szerelem emléke egyre csak haloványabb lett, ráadásul Rossetti időközben eldöntötte, hogy ő elsősorban mégiscsak költő, nem pedig festő, s borzasztó nagy kedve támadt legjobb verseit kiadni.

Így került sor a leghátborzongatóbb highgate-i exhumálásra. Késő éjjel tűz és olajlámpák fényénél feltúrták a földet, s felnyitották a koporsót. A szemtanúk állítása szerint Elizabeth a hét év alatt nem porladt el, s ahogy ott feküdt, még mindig olyan volt, mint Ophélia. A kesztyűs kéz óvatosan félresöpörte a híres aranyfürtöket, elvette az élettelen arc mellett heverő lapokat, és a halott nőt visszatemették a  földbe.

Ez az egész história, természetesen, jó reklám volt a könyvhöz. Csak hát a szerzőnek nem sikerült költői dicsőségre szert tennie – az újságokban kegyetlen kritikákkal illették a verseit. Rossetti nem tudott aludni, odalett a nyugalma, élete hátralevő részében pedig marcangolta a lelkiismeret, s mikor meghalt, meghagyta, hogy ne a családi sírba temessék, hanem távolabb a Highgate-től, ami misztikus félelemmel töltötte el.

(56-57. oldal)

 

B. Akunyin, G. Cshartisvili: Temetői történetek, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Fordította: Bagi Ibolya (elbeszélések), Sarnyai Csaba (esszék)

Olvastam már a preraffaeliták zűrös (nő)ügyeiről, a Millais-képet is ismertem, de erre a kihantolásra nem emlékeztem. Gyönyörű egy história, mit mondjak! Éljenek a tájképek! Meg a csendéletek! 

A Highgate-ről sok minden érdekeset megtudtam egyébként, leginkább Marx Károllyal kapcsolatosan (szenvedélyek, nőügyek, újratemetések s minden más, mi szemnek s szájnak ingere), de azért mégiscsak ez a mozzanat volt a legmegrendítőbb. Nesze neked aranyhaj meg örök szerelem!

Különleges megbízatások

Amikor beteg vagyok, nincs kedvem semmiféle ugrándozáshoz, a puha ágy és a forró tea mellé pedig kiváló társ a könyv, így aztán szépen haladok tervezett olvasmányaimmal, gyors vagyok, mint a villám. Tegnap éjszaka befejeztem egy újabb Akunyint, a Különleges megbizatásokat. Ha precízek akarunk lenni, ez a kötet időrendben megelőzi az Az államtanácsost, amit a múlt héten olvastam el, de ez ne ejtesen kétségbe senkit, ha engem nem zavart, más se aggódjon miatta! Meg aztán egy darabig úgyis elvonáson leszek, a következő kötet magyar megjelenésére pár hónapot várni kell.

Itt most két kisregényről van szó: a Pikk Bubi címűről, ami tulajdonképpen egy humoros, csűrcsavaros szélhámos-história, majdnem burleszk; illetve az A dekorátor nevezetűről, ami pedig egy véres, kegyetlen, és legfőképpen szomorú történet, Hasfelmetsző Jack-parafrázis (ha nem hangzik ez így nagyon hülyén, meg aztán nem is parafrázis, mert hogy konkrétan maga Jack a címszereplő, teljes valójában).

Hangulatilag tehát nagyon különbözik a két mese, Makó nem is lehetne messzebb Jeruzsálemtől, ami persze nem azt jelenti, hogy ne férne el némi sötéten groteszk az előbbiben, vagy ne találnánk kuncogásra érdemes sorokat az utóbbiban.  Ami mégis összeköti a két kisregényt (Fandorinon, és azon túl, hogy mindkét esetben a kriminális személy “fedőnevét” – egyben valamiféle metaforát – rejti a cím), az Anyiszij Tulipanov alakja. Az első történet legelején találkozunk vele, ekkor lesz belőle Fandorin asszisztense és jobbkeze, és a második kisregény végén búcsúzunk el tőle. Tulajdonképpen Tulipinov karrierjéről, vagy ha úgy tetszik, “nagy szerencséjéről” is szólnak ezek a történetek, nem mellesleg legfőképp az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket, és a főhőst, Fandorint.

Tudnivaló, hogy ezek a krimik, Fandorin történetei sosem végződnek tökéletes happy enddel. Enyhén szólva. Az igazságérzetünket mindig bántja valami az utolsó oldalakat olvasva és azon túl, mert a gonosz nem mindig nyeri el méltó és kellőképp súlyos büntetését, a jók pedig néha sokkal többet veszítenek egy-egy rejtély megfejtésével, mint amit nyerhetnek általa. Fandorin nem tehet mást, hajtja a fátum, szorítják a körülmények… vagy valami hasonló, és igazságszeretete, egyenessége, jósága, zsenialitása arra ugyan elég, hogy lefülelje a gonosztevőket, hogy valamelyest helyrerázza a kizökkent világ rendjét, de arra már nem, hogy megnyugtatóan elvarrja a szálakat, hogy tökéletes béke, rend, boldogság honoljon szerte az nagy világban és az olvasó szívében a regény bevégeztével.

Miért mondom ezt? Mert az A dekorátor véres, naturális, gyomorforgató történet, nem is lehet más, ha egyszer Hasfelmetsző Jack a címszereplő, de érdekes módon mégsem ez maradt meg bennem leginkább, legelevenebb emlékként, élményként a regényből, hanem a szomorúság. És ebben a nagy szomorúságben pedig az, hogy mennyire szereti Akunyin a hőseit. Tudom, hogy ez nem irodalmi kategória, hogy egy regény tisztességes elemzésében ez nem szempont – de hát nem is azt csinálom éppen -, még csak bizonyítékot se tudnék hirtelen hozni rá konkrétan, de a legnagyobb, legkegyetlenebb brutalitás kellős közepén is talál az olvasó egy-egy mondatot, gesztust, ami erről a szeretetről árulkodik. És ez segít kibírni.

A sajátos negéd

Nem bírtam ki! Voilá…

A csipkés vaskerítésen alig észrevehető ajtó előtt megtorpant: nem annyira látta, mint inkább megérezte az oldalról közelítő könnyed mozgást. Hirtelen arra fordult, minden eshetőségre készen baljával megmarkolta a bot nyelét (a belsejében egy hosszú, vékony tőr volt eldugva), de nyomban elernyesztette az izmait. 

Valaki csakugyan állt a kerítés árnyékában, de ez a valaki szemmel láthatóan a gyengébb nemhez tartozott.

– Ki maga? – kérdezte Eraszt Petrovics a szemét meresztgetve.

Az illető közelebb jött. Fandorin először rövid bundájának gallérját és a cobolyprémmel szegett kapucni félkörét látta meg, s a félig eltakart arc háromszögében csillogó, óriási szempárt.

– Litinova kisasszony? – csodálkozott. – Mit keres itt ebben az órában?

A Larionov-féle lakásban megismert kisasszony egészen közel jött. Kezét a vastag muffba dugta, s a szeme szinte földöntúli fénnyel világított.

– Gazember! – kiáltotta a gyűlölettől izzó hangon. – Két órája szobrozok itt! Jéggé dermedtem!

– Miért vagyok gazember? – háborodott föl Eraszt Petrovics. – Fogalmam se volt róla, hogy engem vár… 

– Nem ezért! Ne tettesse magát tökkelütöttnek! Nagyon jól tudja! Igenis gazember! Direkt össze akart zavarni! Valóságos angyalnak mutatta magát! De én átlátok az ilyeneken! Maga ezerszer rosszabb a Hrapov- és Burljajev-féléknél! Magát könyörtelenül el kell taposni.

Az elszánt kisasszony e szavak után elővette a muffból a kezét, amelyben megcsillant az ismerős revolver, melyet az államtanácsos meggondolatlanul visszaadott neki.

Eraszt Petrovics várt, nem következik-e lövés. Észrevette, hogy a vastag kesztyűbe bújtatott kéz remeg, és a cső jobbra-balra leng. Gyorsan előrelépett, megfogta Litvinova kisasszony vékony csuklóját, és oldalra húzta. 

– Mindenáron le akar lőni ma valakit a törvény szolgái közül? – kérdezte halkan, a kisasszony szemébe nézve.

– Gyűlölöm! Opricsnyik! – suttogta a lány, és szabad kezével mellen ütötte.

Fandorin kénytelen volt elengedni a botját, s a lányka másik kezét is megfogni.

– Rendőrkopó!

Eraszt Petrovics figyelmesebben megnézte, és két dolgot vett észre. Először azt, hogy Litvinova kisasszony a hópelyhekkel porzott prém keretében s az utcai lámpák, a csillagok és a hold sápadt fényében észtveszejtően szép. Másodszor, túlságosan csillog a szeme ahhoz, hogy csak a gyűlöletnek lehessen tulajdonítani.

Sóhajtott, lehajolt, átölelte a vállát, és szenvedélyesen belecsókolt a fizika minden törvényének ellentmondóan meleg szájába.

– Csendőr! – lihegte a kis nihillista, és hátrahajolt. De ugyanabban a pillanatban két karját a nyaka köré fonta, és most ő húzta magához. Fandorin tarkójába belenyomódott a revolver kemény markolata.

– Hogy talált meg? – kérdezte lihegve.

– Ráadásul ostoba is – jelentette ki Eszfir. – Maga mondta, hogy minden címjegyzékben…

És ismét magához húzta, mégpedig olyan hevesen, hogy a hirtelen mozdulattól a parányi revolver elsült, megsüketítve Eraszt Petrovics jobb fülét és fölriasztva a topolya ágain ülő csókákat.

(97-99. oldal)

Borisz Akunyin: Az államtanácsos

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Fordította: Szabó Mária

 

Azt, ugye, érezzük, hogy mennyire igyekezünk azért megmaradni a józan ész s az egzakt tudományok berkeiben: analitikus gondolkodás, fizika törvényei s egyebek, más kérdés, mindez mennyire sikerül. Az eredmény mindenesetre bombasztikus.

Mindemellett leszögezném, hogy ez egy nagyon sötét, kegyetlen, kilátástalan regény. Is.

Folyt. köv. Akunyin

Azóta már az Az államtanácsost olvasom Akunyintól, haladok-haladok. Mivel a torkom és a manduláim stabil gyulladásban vannak már két napja, zenét nem is igen tudok hallgatni, vagy csak keveset. A regény amúgyis olvastatja magát, még úgyis villámsebességgel haladok, hogy időnként kicsit bajlódni kell az orosz nevekkel. De annyi baj legyen!

Egészen szentimentálisnak vagy inkább sziruposnak tűnő jelenetek is sorjáznak egyébként a szövegben, már ahhoz képest, amit az ember vár, vagy ahhozt képest, hogy egyebütt meg milyen véres és sötét minden. Mindez persze hol komolyan, hol idézőjelekkel. Élvezetes, úgy, ahogy van. Én csípem az ilyesmit!

Készült film is a regényből: a nagy Oroszországban nagy mozifilm, a címszereplő  Oleg Menysikov, minden orosz nők – a pletykák szerint hiábavaló – álma, talán az egyetlen valódi orosz filmsztár.

Az államtanácsos (Oleg Mensikov és Emilia Spivak)

Mintha kicsit idős lenne a szerepre, Fandorin a regény szerint harmincöt éves, de a figura nem rossz. Valami ilyesmit képzeltem a szövegek alapján, valóban. Kicsit piperkőc, elegáns, nagyon érzékeny és nyilvánvalóan rendkívül intelligens. Milyen is lehetne más, nem igaz? Persze a filmet kellene látnom, hogy jó szívvel dönthessek felőle…

Talán az m2 megkönyörül rajtunk, van tévésorozatos verziója is a filmnek, bár az Azazelt is olyan elképesztő időpontban adták, hogy képtelen voltam a végére járni. Az is igaz, hogy az Azazelnek messze nem volt olyan visszhangja és sikere, mint a többi Fandorin-filmnek, tán nem is kellene annyira bánkódnom miatta.

Viszont az A török csel például mozifilmként mindennél nagyobb bevételt hozott az orosz mozikban az adott évben, nem is beszélve a díjesőről, amit kapott. Sorozat formájában szintén az m2 vetítette, vetíti, sajnos egyszerűen képtelen vagyok hetente rendszeresen követni az epizódokat.

Állítólag egyébként már nagyban készül az Azazel angol nyelvű filmváltozata is, annyit lehet róla tudni, hogy Paul Verhoeven rendezi, a démoni szépségű Amáliát Milla Jovovich, az ifjú Fandorint pedig Dan Stevens alakítja. Valamiért kétségeim vannak, biztosan alaptalanok, majd kiderül.  Talán nem ártana, ha a forgatókönyvet is Akunyin írná, de aztán lehet, hogy még jobb is így, hogy nem. Dan Stevens még jó is lehet.

Fandorin végképp kiesik Madame Kleber kegyeiből

Poéngyilkos részlet következik a regény majdnem legvégéről.

Az is kiderül, hogy Kleber asszony – többek között – nem is az a kifejezetten buta liba. Mindez az egyik utas, Reginald Milford-Stokes előadásában. (Őlordsága egyébként – teljesen igazságtalanul – kissé elfogult szegény Fandorinnal, mint ez hamarosan ki is derül.) Következzék tehát az “aljas bizánci” és a “leendő anya” végső összecsapása.

Majd a következő történt.

Mrs. Kleber vad, sipoló-sziszegő hangot hallatott, amitől borsózni kezdett a hátam, felkapta az asztalról a gyümölcskést, s leírhatatlan gyorsasággal az oroszra vetette magát. A váratlan támadás készületlenül érte a diplomatát. Az életlen ezüst penge belehasított a levegőbe, s kicsivel a kulcscsontja alatt Fandorin húsába hatolt, de úgy tűnt, nem túl mélyen. A diplomata fehér ingét elöntötte a vér. Első gondolatom az volt: mégiscsak van Isten, s megbünteti az ilyen gazembereket. Az aljas bizánci meglepetten hátrahőkölt, de a vérszomjas fúriát nem elégítette ki az eredmény, s a kés nyelét még erősebben szorítva, ismét döfésre emelte a kezét.

Ekkor lepett meg mindannyiunkat a kis japánunk, aki részt sem vett a vitában, s mindeddig észrevétlenül a háttérben maradt. Majdnem a plafonig ugrott, szörnyű torokhangon vijjogott egyet, mint a sas, s még mielőtt elérte volna a mennyezetet, cipője orrával csuklón rugta Mrs. Klebert! Ilyen trükköt még egy olasz cirkuszban sem láttam!

A gyümölcskés messzire repült, a japán guggolva földet ért, Mrs. Kleber pedig eltorzult arccal hátrálni kezdett, bal kezével szorítva sérült csuklóját.

Ám eszében sem volt elállni vérszomjas szándékától! Háttal az állóórának esett (már írtam önnek erről a szörnyű tákolmányról), kétrét görnyedve megemelte ruhája szegélyét. Bármennyire magamon kívül voltam is az események gyors egymásutánjától, ez már több volt a soknál! Megpillantottam fekete selyemharisnyába bújtatott bokáját (bocsásson meg, kedves Emily, hogy erről is írok), fodros rózsaszín alsóneműjét, majd a következő pillanatban Mrs. Kleber újból kiegyenesedett, s bal kezében egy ki tudja, honnan előkerült pisztoly villant meg. Egy kétcsövű, apró, gyöngyházmarkolatú fegyver.

Nem bátorkodom szóról szóra elismételni Önnek mindazt, amit ez a nőszemély Fandorinnak mondott, de Ön valószínűleg nem is ismeri az ilyen kifejezéseket. Rendkívül energikus és expresszív mondanivalójának lényege az volt, hogy ez az “elvetemült torzszülött” (itt most eufemizmust használok, mert hiszen Mrs. Kleber jóval durvábban fejezte ki magát) életével fizet ezért az aljas bűvészmutatványért. “De előbb még ártalmatlanná teszem ezt a sárga mételyférget!” – visította a leendő anya, majd előrelépett, s Mr. Aonora lőtt. Az összeesett, s tompán fölnyögött.

Mrs. Kleber egy újabb lépést tett előre, s a pisztolyát egyenesen Fandorin arcának szegezte. “Én valóban hibátlanul célzok – sziszegte. – S egyenesen a bájos kis szemeid közé eresztek egy golyót.”

Az orosz csak állt, tenyerét az ingén egyre növekvő vörös foltra szorította. Azt nem mondhatnám, hogy reszketett a félelelmtől, de azért egyre sápadtabb lett.

A hajó a szokásosnál is jobban megbillent – egy hatalmas hullám csapódott az oldalának, s láttam, amint a Big Ben [megj. tőlem: ez a már említett szörnyű állóóra] ormótlan tömege meginog, oldalra dől, és… egyenesen Mrs. Kleberre zuhan! A kemény fa tompán a tarkójának csapódott, s a rendíthetetlen nő arccal zuhant a földre. A nehéz tölgyfa alkotmány teljes súlyával nehezedett rá.

Mindannyian Mr. Aonohoz rohantunk, aki a mellkasát ért lövéstől a földön feküdt. Eszméleténél volt, s mindenáron fel akart állni, Truffo doktor azonban leguggolt mellé, s vállánál fogva határozottan visszafektette a sebesültet, majd ruháját feltépve megnézte a golyó ütötte sebet, s elkomorodott.

“Szemmiszég – mondta összeszorított fogakkal a japán – Arig-arig súrort.”

“És a golyó? – kérdezte nyugtalanul Truffo. – Érzi, kolléga, hogy hol van?”

“Aszt hiszem, a dzsobb rapockámban erakadt – válaszolta Mr. Aono, s számomra elképesztő hidegvérrel hozzátette. – Bar arsó rész. Át kerr vésznie a contot a hátamon. Esz nadon nehész. Bocásszon meg a kerremetrenségért.”

Ekkor Fandorin valami rejtélyeset mondott. A sebesült fölé hajolva halkan így szólt: “No lám, Aono-szan, teljesült a vágya – most már ön az én ondzinom. Az ingyenes japánórák, sajnos, elmaradnak.”

Mr. Aono azonban, úgy látszik, tökéletesen értette ezt a halandzsát, s elfehéredett ajkait erőtlen mosolyra húzta.

 (272-274. oldal)

Tényleg nem ez Akunyin legjobb regénye, de azért élvezetes. A figurák, a fanyar humor, és az a mód, ahogyan a nézőpontokkal, a nyelvvel-nyelvezettel, valamint az elrejtett és fölfedett igazi személyiségekkel játszik, bőven megéri azt a nem egészen háromszáz oldalt. Nem butuska krimi ez sem.

Miért esett ki Eraszt Fandorin – átmenetileg – Renata Kleber, svájci bankárfeleség kegyeiből?

… az ostoba kis doktorné szánalmas próbálkozása felébresztette Renata hiúságát. Talán nem kellene-e neki is kipróbálnia csáberejét ezen a gusztusos orosz medvebocson? Persze kizárólag out of sporting interest, na meg hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból, ami nélkül egy magára valamit is adó nő létezni sem tud. A szerelmes rajongás távol állt Renatától. Őszintén szólva, mostani állapotában [megj. tőlem: terhes!] a férfiak, az émelygésen kívül, semmit sem váltottak ki belőle.

Hogy agyonüsse az időt (vagy ahogyan ő nevezte, “hogy gyorsabban ússzon a hajó”), Renata egyszerű tervet eszelt ki. Könnyed kis tengeri manőverek, “Medvevadászat” fedőnéven. Mellesleg, a férfiak inkább a kutyafélékre hasonlítanak. Mint ismeretes, azok is primitív teremtmények, és három alapvető típusba sorolhatók: sakálok, juhászkutyák és a vadászebek. Minden egyes fajtához más-más használati utasítás tartozik.

A sakál dögöt eszik – vagyis a könnyű prédát kedveli. Az ilyen férfiak kapnak az alkalmon. Ezért Renata már az első négyszemközti beszélgetésük alkalmával elpanaszolta Fandorinnak, milyen ember is Monsieur Kleber, ez az unalmas bankár, ez a besavanyodott alak, akit a számokon kívül semmi sem érdekel, s egyáltalán nem foglalkozik fiatal feleségével. Még egy tökkelütött is észrevette volna: ez a nő szenved a semmittevéstől, és vágyakozik valami után. Mondhatni, a csupasz horgot is bekapja, mindenféle csali nélkül.

Nem jött össze. Sokáig tartott, amíg el tudta terelni a szót a férje bankjával kapcsolatos utálatos kérdésekről.

Na, jól van, most akkor Renata a juhászkutyának állított csapdát. Az effajta férfiak imádják a gyenge és védtelen nőket. Az ilyen férfinak nincsen egyébre szüksége, mint hogy védjen és oltalmazzon. Jó fajta, rendkívül hasznos és könnyen kezelhető. Itt az a legfontosabb, hogy ne mutatkozz túlságosan gyengefájúnak – a férfiak félnek a beteg nőktől.

Néhány alkalommal Renata elalélt a hőségtől, s kecsesen lovagjának és védelmezőjének acélos vállára hanyatlott. Egyszer nem tudta kinyitni a kabinja ajtaját – beszorult a kulcs. Este a bálon megkérte Fandorint, hogy védje meg a kissé becsípett dragonyos őrnagytól.

Az orosz odatartotta a vállát, kinyitotta az ajtót, illő módon szembeszállt a dragonyossal, de a szerelemnek a legkisebb jelét sem adta a fajankó.

Renata elcsodálkozott: lehet, hogy mégis egyszerű vadászeb? Ránézésre meg nem mondanád.

A férfiaknak ez a harmadik típusa a legprimitívebb, s tökéletesen hiányzik belőlük a fantázia. Csak a durván érzéki hat rájuk, mint például a mintegy véletlenül kivillanó boka látványa. Ugyanakkor a sok jeles férfiú, sőt kulturális nagyság éppen ebbe a kategóriába tartozik, így hát érdemes próbálkozni.

A vadászebekkel nem kell teketóriázni. Renata megkérte a diplomatát, hogy pontban déli tizenkettőkor nézzen be hozzá – szeretné megmutatni neki az akvarelljeit (valójában semmiféle akvarellje nem volt). Tizenkettő előtt egy perccel a vadászatra készülő hölgy már ott állt a tükör előtt, meztelen vállakkal, egy szál alsóneműben.

A kopogtatásra kikiáltott:

– Igyekezzen már, jó ideje várom.

Fandorin belépett, s kővé dermedve megállt az ajtóban. Renata, anélkül, hogy megfordult volna, megriszálta előtte a fenekét, s meztelen vállát mutogatta. Már a tizennyolcadik századi okos szépasszonyok rájöttek arra, hogy nem a köldökig húzódó dekoltázs hat legizgatóbban a férfiakra, hanem a meztelen nyak és a csupasz hát. Magától értetődik, hogy a védtelen gerinc látványa az emberi hímekben is felébreszti a ragadozó ösztönt.

Úgy látszik, a diplomatára is hatott – csak állt az ajtóban, nézett befelé, meg sem mozdult. Miután elkönyvelte a hatást, Renata szeszélyesen így szólt:

– No, mi lesz már, Jenny! Jöjjön ide, és segítsen felöltöznöm. Nagyon fontos vendéget várok, mindjárt itt lesz.

Mit tesz hasonló helyzetben egy normális férfi? 

A pimaszabbja, mondjuk, csendben odalépne, és gyengéden megcsókolná a nyakába hulló hajtincseket.

Az átlagos, se hús, se hal férfi odanyújtaná a ruháját, és szégyenlősen felkuncogna. 

Ez esetben Renata úgy tekintené, hogy a vadászat sikeresen befejeződött. Felháborodást színlelve kirakná a szemtelen fickót a szobájából, aki ezek után teljesen érdektelenné válna  aszámára. Fandorin azonban nem az átlagos férfi módjára viselkedett. 

– Nem Jenny van itt – mondta undorítóan nyugodt hangon. – Én vagyok az, Eraszt Fandorin. M-megvárom odakint, amíg felöltözik.

Mindent egybevetve, vagy a csábításnak ellenálló, valamilyen ritka fajtából való, vagy titokban perverz. Ez esetben hiába erőlködnek az angol hölgyikék. Bár Renata éles szeme a perverzió semmi jelét nem fedezte fel a diplomatán. Ha csak nem vesszük azt a szokását, hogy szeret kettesben maradni Barbosszal. 

De mindez ostobaság. Ennél sokkal komolyabb oka volt, hogy elkeseredjen.

(156-159. oldal)

Igen, ezen az átkozott hajón minden nő Fandorinra hajt. Hiába.

Szép kis kép ez férfiakról, s pláne nőkről! Még ha csak egy elkényeztetett liba szemüvegén keresztül is.

Azért megnyugodtam ám, hogy van negyedik változat. Ha csak egyetlen darab is. Esetleg ötödik?

Miért olvassunk Akunyint?

 Ilyen szemtelenségekért például.

– No és beleegyezett? – kacagott fel a hadnagy.

– Igen. Két táska aranyhomokért.

– S mi lett az indiánvezérrel? – kérdezte mosolyogva Fandorin. Vonzó a mosolya, csak nagyon gyerekes, gondolta Clarissa. Nem, kedves Miss, verje ki a fejéből. Ahogy ezt Suffolkban mondják, finom a sütemény, de nem neked készült.

(130. oldal)

Borisz Akunyin: Leviathan, Európa Könyvkiadó, 2004.

Ford.: Bagi Ibolya

Én nem tudom, mit mondanak Suffolkban, de majd kiesett a könyv a kezemből. Egyrészt mert annyira pimasz, úgy elbánik ez a mondat szegény Clarissával, a hervadó és csöppet sem volt soha izgalmas-nővel, hogy csak úgy nyekken… És nem ez az első eset a regény folyamán. (Elképesztő irónia lengi át az egész sztorit, amely regény sokak szerint nem is épp Akunyin legsikerültebbje.) Másrészt eszembe jutott a Fekete vipera egyik általunk (barátosnémmal) sokat emlegett jelenete, mikor I. Erzsébet, a szűz királynő kijelenti, hogy ő bizony szereti a péksüteményt, és a helyzet annyira nem kétértelmű, hogy már egyértelmű, mindez mindenféle testüktől elválasztott fejek, vérfürdő, kivégzések és nevezetesebb utolsó mondatok társaságában…