Nessun dorma Michael Boltonnal

Senkisem alhat, senkisem alhat….
Szemedre sem jön álom
Hideg szobádban árván
császár leánya,
a csillagokba nézel
remélve, vágyva.
Titkom nem tudja senki meg,
nevem nem mondom senkinek,
nem, nem, csak majd ha ajkam ajkadon,
füledbe súgom ma hajnalon.
S a csókom töri meg az áldott csendet,
amíg ölellek.

Sápadj el holdfény,
távozzál nagy éjjel,
mire a hajnal virrad,
enyém a győzelem.

Ha már a Turandotnál hagytam abba, szétnéztem még egy kicsit, és ugyanott is folytatom.

A Nessun dorma talán a legismertebb, legnépszerűbb ária a világon, úgy vélem, nem kis mértékben Luciano Pavarottinak köszönhetően.  Bárki elismeri, aki valaha is hallotta – és sokan hallották-, milyen ritka szépen és könnyedén énekelte, az utolsó ‘vincero’ (győzelem) keveseknél ilyen tiszta, zengő és diadalittas. Örül is minden tenor, mint majom a farkának, ha jól vagy közel tökéletesen sikerül. Nem egyszerű dolog ez, egyáltalán nem az.

Mert nehéz ária ez, de szép ária. Kicsit egzotikus és nagyon hősies, még erotika is van benne, ráadásul egy titokzatos tatár herceg szájából szól, aki mindenre kész a szerelemért, már-már a kegyetlenségre is. Szóval van itt kérem minden, ami kell a sikerhez. Énekli is mindenki, aki képes: boldog és boldogtalan.

Most épp Michael Bolton, akiért majdnem minden gimis osztálytársnőm sóhajtozott annak idején, és akit én meg mindig végteleneül sótlannak és unalmasnak találtam. Akkor is, amikor még hosszú haja volt, és kicsit sem kopaszodott. Magyrán szólva nem vagyok elfogult, egy szemernyit sem, és azt kell mondjam így, mindent egybevetve és átgondolva, hogy nem is olyan rossz ez… Crossovernek. Eredeti hangszerelés mellett. Mikrofonnal.

(Létezik Aretha Franklintől is egy amolyan valódi, ízig-vérig átirat. Biztos, hogy ez a legizgalmasabb az összes közül, ami csak létezik, de helyenként még kicsit emésztenem kell, azt hiszem. Aztán lehet, hogy csak az általános értetlenkedésem akadályoz meg a teljes elfogadásban, az a probléma, amit soha nem értettem, hogy ugyanis vajon miért akarják ezt az áriát nők elénekelni. Azon túl, hogy népszerű és nagy kihívás, hisz ez világos. Ugyanakkor viszont annyira de annyira férfiaknak készült darab! Hát nem? Nem vagyok elég egyenjogúsági élharcos, úgy látszik. Pedig ha valami, ez aztán crossover!)

Reklámok

Turandot Bécsből régről

marton-eva-mint-turandot

Olyan Turandotot láttam ma, amit már legalább tizenöt éve ismerek, agyonhallgattam bakeliten. A lehető legnagyobb kedvencem volt sokáig, az operák operája. Egy nevezetes, 1983-as bécsi előadásról van szó José Carrerasszal, Marton Évával és Katia Ricciarellivel, Lorin Maazel veszényel. Nem is olyan rossz felvétel ez! Most pedig – miután anyuval közösen megállapítottuk, hogy egyáltalán nem egyszerű igazán jó mozgóképes Turandotot találni -, megkaparintottuk DVD-n is. (Az 1987-es Domingo-Marton – féle Turandot a MET-ből például akut Zeffirelli túltengésben szenved. Megvan videón, mégsem láttam belőle egy percet sem évek óta.)

Már tisztában voltunk ugye a zenei és énekesi színvonallal, Carrerast pedig minden tekintetben figyelemre méltó Kalafnak nyilvánítottuk. A hangja a felvételen teljes fényében ragyog, talán látványnak sem lehet utolsó, gondoltuk, bár színészként talán ritkán nyújt annyit, mint néhányan mások. Marton Éva meg úgyis a lehető legmagasabb szinten Turandot, kétség ehhez nem is férhet, elég ha megjelenik, aztán meg ha még dalra is fakad… Egy szó, mint száz: irány a bolt!

És tényleg. Carreras mintha tatár hercegnek született volna, mutatós és szépen szól a hangja, Marton Éva szinte tökéletes: elképesztő micsoda hang szól belőle. A rendezés is meggyőző, sokszor megérint, meghat, noha azért el tudnék képzelni ennél jóval izgalmasabb megoldásokat is. Hiszen ez egy érdekes, lelkileg is kemény, elgondolkodtató sztori, többet érdemel annál, mint hogy kellően színes jellmezekben, egzotikus(nak tűnő) díszletek között föl és alá sétáltassunk jó sok statisztát, hogy azok kitöltsék a teret, meg elüssük velük az időt. Elég kicsit belegondolni, és rögtön kiedrül: kevés ennél kegyetlenebb opera, ráadásul népszerű opera létezik. Mi lenne, ha igyekeznénk megfejteni? Kicsit még jobban… Nem akarok igazságtalan lenni persze, mert nem unalmas az előadás, az elmúlt huszonöt év sem látszik rajta tulajdonképpen, és ez utóbbi már önmagában is nagy szó.

És hogy kicsit tényleg belegondoljunk, keresgéltem okosságokat. Amolyan “női dolgokat”.

Jóság, gyengédség, anyaiság mindig tudatunk margójára szorul, mindig a múlt, soha nem a jelen, s végképp nem a valóságos jövő. De azért mégis a lélek legfontosabb kísérője: Kalafot, ha eljő az ideje, nem Turandot fogja átvezetni a másvilág kapuján. Liùnak a meg nem álmodott álomhoz hasonlóan tökéletesnek kell lennie…

Liù másokban él, Turandot önmagába zárva; Puccininak életébe került a kísérlet, hogy a császárlányt kiszabadítsa lelki Héttornyából. (…) Liù, a rabszolgalány az anya, aki adva van; Turandot, a császárlány a szerető, akit meg kell szerezni. A legmagasabb hegy, melyet meg kell mászni, a legveszélyesebb szakadék, melybe le kell ugrani; a lényege szerint meghódíthatatlan, aminek meghódításáért egyedül érdemes élni. Turandot a szfinx, mesebeli lény, aki voltaképpen nem létezik, vagy ha mégis, hát egy másik szférában, a sztratoszférában. Így látja őt Kalaf, mert ő így látja önmagát. Borzasztó és nagyszerű feladat az énekesnőnek a végtelenül hosszú, másfél felvonásnyi késleltetés után az ária és a rejtvényjelenet erejéig jönni, látni és győzni, csak azért, hogy rögtön mindent elveszítsen -mint minden mesebeli makrancos hölgy, a figura a harmadik felvonásban előírásosan levetkezi eredeti önazonosságát, és több mint kérdéses, hogy az operaszerepnek sikerül-e a zárókettősben meggyőző új azonosságra szert tennie -Alfanótól függetlenül. 

Tallián Tibor, 2008. november (Muzsika)

Puccini: Turandot

Wiener Staatsoper, 1983.

közreműködik: Bécsi Állami Opera Zenekar, vezényel: Lorin Maazel

rendezte: Harold Prince

Turandot, kínai hercegnő – Marton Éva 
Altoum, a kínai császár, Turandot apja – Waldemar Kmentt 
Timur, a tatárok száműzött királya – John-Paul Bogart 
Kalaf, Timur fia, az ismeretlen herceg – José Carreras 
Liú, fiatal rabszolgalány – Katia Ricciarelli 
Ping kancellár – Robert Kerns 
Pang marsall – Helmut Wildhaber 
Pong főpohárnok – Heinz Zednik 
egy mandarin – Kurt Rydl 
a perzsa herceg – Perencz Béla

Margarita, utózönge

A már említett dalocska fölkerült a Mester-blogra. Hozzátettünk valamit a Nagy Egészhez.

Életjel meg női szeszélyek

Megvagyok, szokom a tavaszt – csak jönne már -, és éppen egyáltalán nem szépirodalmat olvasok, úgyhogy nincsenek is igazi élményeim, amelyekről beszámolhatnék. De már erős felindulással készülök a következő, méretes darabra.

Zenét hallgatni, nézni szerencsére addig is lehet, bár ezzel se nagyon kényeztettem el magam az utóbbi napokban. Kivéve a fenti darabot, mert azt végignéztem többször is. És nem is kizárólag Erwin Schrott miatt, bár jó őt látni, hanem mert a Figaro az egyik kedvenc operám. Ez az ária meg pláne nagy élmény mindig: kivételes keveréke a mély, lemondó kétségbeesésnek és a megbántott férfiúi büszkeség háborgásának. Méltatlankodó és bosszúszomjas, mégis kedves, ahogy durcás.

Vagy nekem van szerencsém a Figarókkal, vagy a legjobbat hozza ki a rendezőkből, de annyi jó vagy legalábbis érdekes előadást láttam már belőle, mint talán semmi másból soha eddig. Ez is fölkerült a kívánságlistámra. Egyre csak hosszabb és hosszabb lesz a sor…

Gormenghast, a film

Megszerezetem a DVD-t, megnéztem a filmet. Röviden.

 

Talán ezt a regényt vétek földolgozni, olyan a hangulata, a nyelvezete, a figurái, hogy ha valaki egyszer elolvassa, nem tud többé szabadulni tőle. Annyira megdolgoztatja az olvasó fantáziáját, és annyira lényeges az is, ahogyan szól, nem csak az, amiről, hogy minden más csakis csalódás lehet. (Pont ezért vártam szigorúan a filmmel, míg az első kötet végére nem érek.)

Ugyanakkor pont ez a hangulat, ezek a figurák üvöltenek a földolgozás után, a stílus éles és egyedi karaktere. Annyira magukkal ragadnak, olyan megtermékenyítő az erejük, nem utolsó sorban ilyen a szöveg fantasztikus képszerűsége, “festőisége” is – és mi más kellene még egy filmhez.

Tulajdonképpen nem rossz ez a film, csak hát nem olyan. Például nem olyan sötét. Sajnos. Helyenként az – a szó szoros és átivitt értelmében egyaránt -, és szerintem épp ezek a legjobb jelenetek, máshol azonban túlságosan is színes. Szinte képeskönyvre emlékezetet, olyasmire, mint gyermekkorom tévés mesejátékai voltak, és ez sokkal kevésbé tetszik. A szürkék, barnák, feketék, a poros, fakó színek, vagy a súlyos bordók és lilák sokkal jobban tükrözik a könyv hangulatát. Az időnként föltűnő vattacukros rózsaszín, az építőjátékra emlékeztető díszletek kiábrándítóak, pláne hogy egyébként a jelmezek, a maszkok és a frizurák nagyon jók és találóak az esetek többségében.

A figurákkal sincs baj, a színészek kiválóak, impozáns a névsor: napjaink brit színjátszásának színe és virága. Bár az öreg grófot, Sepulchrave-et például nem egészen így képzeltem, tán Irma Prunesquallor sem elég inas és szögletes, de Steerpike és Fuchsia alakja nekem kimondottan tetszett. Gertrude is. Flay is. Pedig ahogy látom, olvasom a neten, épp Steerpike-kal kapcsolatban hangzanak el leggyakrabban kritikák, hogy ugyanis Jonathan Rhys Meyers túl jóképű a szerephez, meg még ráadásul szimpatikus is. Valóban hiányzik belőle a vadállati rútság, de szépnek egyáltalán nem nevezném. Van valami végtelen démioni és ijesztő ebben a fickóban, pláne ahogyan megjelenik Steerpike szerepében. Szimmetrikus de elrajzolt vonásai mögé nagyonis könnyen odaképzelhetjük a beteg pszichopatát (tán az ifjú VIII. Henrik szerepe sem kifejezetten véletlen), ráadásul pont olyan ruganyos, fürge, szíjas és behízelgő, mint a regény alakja. Sokkal jobbat nem tudnék elképzelni.

(Ami pedig a szimpátiát illeti: mindig csodálkoztam azokon a hölgyeken, akik szerelmes rajongással adóznak egy-egy fiktív figurának, mert hogy alakítójuk jó vagy szép, miközben meg maga a figura visszataszító vagy éppenséggel gonosz. Hacsak nem az ördög szépségéről van szó ebben az esetben is, mert akkor az egészen más.)

De azért a regényt ki ne hagyjátok, ha egy mód van rá! A film nélkül lehet élni.

Érdemes megnézni Mervyn Peake saját kezű skicceit a regény alakjairól.

Gormenghast

négyrészes brit tévésorozat, 2000.

rendezte: Andy Wilson

Steerpike: Jonathan Rhys Meyers
Lady Gertrude: Celia Imrie
Lord Groan: Ian Richardson
Lady Fuchsia: Neve McIntosh
Flay: Christopher Lee
Swelter: Richard Griffiths
a 12 éves Titus: Cameron Powrie
a 17 éves Titus: Andrew N. Robertson
Dr. Prunesquallor: John Sessions
Irma Prunesquallor: Fiona Shaw
Nannie Slagg: June Brown
Clarice Groan: Zoë Wanamaker
Cora Groan: Lynsey Baxter
Professor Bellgrove: Stephen Fry
Barquentine: Warren Mitchell
Doggit: Lewis Rose

Indiános kincs

Rameau: Les Indes Galantes, Rondeau (Les sauvages)

Most már biztos, hogy éjszaka lehet a legjobban bányászkodni. Úgy látszik, ilyenkor találok rá a legjobb darabokra, ráadásul szinte mindig teljesen véletlenül. Persze nem az a véletlen, hogy végül rákattintok erre vagy arra az ínycsiklandó darabra a YouTube-on, hanem az út, ahogy hozzájuk eljutok.

Mert hát ez aztán tényleg valami elképesztően jó! Persze nem mondom, hogy csodálkoznék, mert Rameau-t ismerem, valamennyire legalábbis, hallottam már tőle sokfélét, és mindig tetszett, de nem vagyok elkötelezett rajongója, meg nem is lehet vele gyakran találkozni. Legalábbis nálunk. Vagy felénk. Vagy a mi köreinkben. Vagy mit tudom én, de nem.

Ez a szösszenet a Les indes galantes c. művéből való, amit hallottam már fordítani úgyis, hogy az A gáláns indiaiak, meg úgy is, hogy az A gáláns indiák, igazán nem tudom, melyik a helyesebb, de a lényeg most nem is ez, hanem az a hihetetlen ritmus, zeneiség, hangulat, ami az egészből árad. Szép az élet-hatása van teljesen.

A végén még rám lehet fogni, hogy barokk-mániám van, pedig nem, még csak nem is ismerem elég tisztességesen a korszakot. De rosszabb sose legyen, az is biztos.