Tíz év

Kéti kedvéért salakblog helyett…

Roger Federert GS-címekben és tornagyőzelmekben mérjük, hiszen teniszező. Talán lehet piszok, aljadék ember is tizenhatszoros győztes, meg összekalapálhat valahogy egy karrier grandslamet, nem tudom, de talán mégsem. Mert olyan nagy álom, annyi munka, alázat, hit és kitartás kell hozzá, mert a tizenhat GS-cím egy út, amiben minden egyes stáció számít, ahol nem arról van szó, hogy eggyel több vagy kevesebb: mindegy.  Federer a GS-címeivel, az elért sporteredményeivel, rekordjaival vagy épp azok ellenére lett/maradt az, aki, ezért hat mindannyiunkra olyan elementáris erővel, persze a géniusza mellett, ami, mese nincs, a természet vagy a Jóisten kivételes ajándéka – kinek-kinek ízlése szerint.

Mirka Vavrinyec nem volt soha zseniális teniszező. Még csak nem is kirakati baba vagy dögös csaj, nem “jó popsi”. Annál jóval több: lelki társ és szövetséges, igazi nő. Egy zseniális és szeretnivaló férfi másik fele, biztos hátország, támasz, aki mellett és akiért lehetséges. Mirka Vavrinyec gyönyörű. Mert a helyén van. A lehető legjobb, a leginkább neki való, a tökéletes helyen. Olyasvalakire tette föl az életét, akinek ő a legfontosabb. Útitárs. Akinek fogni lehet a kezét.

F

Van, amikor nem jön össze semmi. De semmi. Mert nem akarják a csillagok vagy az égiek, hogy minden úgy menjen, ahogy annak kellene, vagy ahogy elképzeltük, hogy mennie kellene, vagy amiről azt hisszük, hogy tudjuk: úgy lenne  jól. A mozdulataink sem úgy végződnek, mint ahogy terveztük őket, amikor elkezdődtek, rosszul sül el minden, és akarhatunk erősebben, attól csak rosszabb, nevetségesebb, görcsösebb. Aki nem született félistennek, ismeri ezt. Szomorú megértéssel néz a másikra,  amikor épp nem rajta, hanem azon van a sor. És olyan jó ilyenkor szeretni és csodálni a másikban a hitet, az alázatot, a szenvedést, mindent. Hogy mindennek ellenére, az marad, aki.

A király táncol

Nehezen tudok ám betelni vele, de sose is ment könnyen. Olyan harmónia árad belőle, annyi elegancia! Végtelen könnyedség. Terápiás hatása van rám a fiatalembernek, úgy éljek, már amikor nem izgulom magam éppen halálra egy-egy meccs alatt.

A videó kissé giccses, a zene gáz, de nem ez a lényeg… viszont!

Egészen biztosan barok zene szól, amikor pályára lép és játszik. Valamiért a Napkirály meg a Lully-féle táncok jutnak róla eszembe. Tán az éle, tán a lábmunka, tán hogy ez is valami fenséges és arisztokratikus… tudja a bánat. Na jó, ennél azért egyszerűbb és letisztultabb a dolog. 

Nekem tetszik! Nagyon.

(Lully meg feliratkozhat a hülye halálok örök ranglistájára.)

RF

Kicsit gondolkodtam, kell-e ez, nem kifejezetten témábavágó, de hát történt, ami történt az elmúlt hetekben, azaz van apropó. Meg aztán a maga módján ez is művészet. Ráadásul nagyon ügyes a videó: kifejező, jól összeszedett, tökéletes a zene, és tényleg meggyőz róla, hogy van abban a “religious experience”-ben valami. Ha pedig kiemelkedő élményekre vadászunk, akkor ez éppenséggel az.