Maraton 2.

Nagyon jó a Nyolcadik, megint rácsodálkoztam, milyen szép a Hatodik, és a Hetedikkel kapcsolatos gyerekkori emlékeim sem csaltak meg. Mindezen csak korona volt a Kilencedik. Biztosan öregszem, de egészen meghatott.

Beethoven-maraton

Ma volt szerencsém végighallgatni Beethoven szimfónáinak több mint felét egyben, holnap jön a második, befejező adag. Nem akármilyen élmény, néha tényleg érdemes a Mezzora tévedni. Claudio Abbado vezényelt, a Berliniek játszottak, nagyon klassz volt. Azért persze a Harmadik és az Ötödik leginkább, de az egész együtt olyan, mint egy hét szanatórium. Kíváncsian várom a holnapot, a Hatodikat és a Kilencediket, a közbülsőket meg még alig-alig ismerem, úgyhogy azokat meg azért.

Eszembe jutnak a régi szép idők, zsenge éveim, amikor Beethoven miatt orroltam Mozartra. Nem mintha pont az én elismerésem hiányozna Mozartnak a zsenialitáshoz, egyszerűen csak kifejezetten untam, hogy folyton Amadeus tálentumát hangoztatják és gyakran épp a nálunk összcsaládilag favorizált Beethovennel szemben. Beethoven is nagy zeneszerező – mondták-, na de Mozart… Micsoda butaság! – gondoltam, és mi sem logikusabb: undorkodjunk Mozartra! Azóta fölnőttem. Nagyjából. Mindenesetre nem bántom Mozartot, sőt. Kénytelen vagyok elismerni, hogy nagyon megszerettem.

Unásig Jaroussky

Ciaccona del Paradiso e del Inferno (névtelen szerző)

29ème festival d’Ambronay, 2008. szeptember 18.

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megint billentyűzetre kapom Philippe Jaroussky nevét és munkásságát, mert már erősen túlteng, de így hozta a sors.  

Egyrészt napok óta szinte mást sem kutatok és hallgatok a YouTube-on, mint azokat a dalokat, amelyeket Opium c. albumán vezet elő, másrészt valami egészen hihetetlen szerencsétől vezérelve láttam ma délelőtt a Mezzon egy fantasztikus koncertjét, az Icônes du Seicento nevezetűt, melyből a fönti részlet is származik. Szerencsére a YouTube-on majdnem minden fönt van belőle, lehet élvezkedni. Világbajnok az egész úgy, ahogy van.

Lehet, hogy van jobb kontratenor, mint Jaroussky, fogalmam sincs, nem tudom, nem is akarom eldönteni, hasonlóan jók egészen bizonyosan vannak.  Mégsem véletlen, hogy belőle lett akkora sztár, amekkora. A már-már nem is evilági figurája, a kisfiús bája, az eleganciája, az intelligenciája, a szerénysége, hogy szinte belehal abba, amit csinál: pontosan ilyennek képzeljük azt a valakit, akinek ezek a hangok szólnak a torkából. Kontratenorabb tenor szinte elképzelhetetlen nála. Mint egy 17 éves kamasz a maga tisztaságával és naivitásával, aki a szerelmről és az Úr kegyelméről énekel. Mint egy angyal. Vagy egy UFO… kinek micsoda. Bizarr és elbűvölő. Teljességgel fölfoghatatlan, hogy ilyesmi létezik. Kíváncsi vagyok, hogy úgy húsz-harminc év múlva milyen lesz a hatás, milyen lesz őt látni és hallani.

Ráadásul külön élmény Christina Pluhar és zenekara (L’Arpeggiata), mindig az, mert minden egyes porcikájukkal zenélnek, üvölt róluk, hogy imádják, amit csinálnak, hogy jól érzik magukat, hogy tisztelettel és alázattal vannak a mesterségük és egymás iránt. Nagy élmény. Úgyhogy ezért megint Jaroussky.

A YouTube-ról tulajdonítottam a dalocska szövegét. Igaz, csak angolul, de így is érdemes szerintem.

Paradiso:

Oh! how good is to be, and to be in Paradise,
where you can live always in fest and laughs,
Being the sight revealed by God
Oh! how good is to be, and to be in Paradise.

Inferno:

Alas! how horrible is to be, to be in Hell.
Where you live crying and in eternal fire,
without seeing God eternally.
Alas! Alas! How horrible is to be down there in Hell.

Prokofjev: Háború és béke

haboru-es-beke

Ma is háttértévéztem egy kicsit, Prokofjev Háború és békéje ment a Mezzon, amire már régóta nagyon kíváncsi voltam. 

Sajnos nem tudtam az első hangtól az utolsóig mindenre tökéletesen figyelni, de azért igyekeztem, nehogy lemaradjak valamiről. Ráadásul ez olyan darab, ahol fontos követni a szöveget, mert ha nem vagyok vele tisztában, pontosan miről is van szó, elvész a lényeg, hiszen nincsenek zárt számok, csak “végtelen dallam”. Mindezt oroszul, francia felirattal, időnként fél szemmel abszolválni, nem volt teljesen zökkenőmentes feladat, de azért valamennyire sikerült. Sokkal jobban, mint amire eleve számítottam.

A darab két része (első a béke, második a háború) közül, úgy vettem észre, a második, a háború sikerült talán jobban. Elég vicces Kutuzovot és Napoleont látni a színpadon, amint Borogyinó előtt, alatt énekelnek, de vannak itt erőteljes kórusok, igazi drámai feszültség meg hazafiság, ami kell. Ez utóbbi talán kicsit több is a soknál, már ami az én ízlésemet illeti, de Tolsztojhoz meg a második világháborúhoz képest – amikor is az opera keletkezett -, mindez érthető. És semiképp sem ízléstelen. Ami pedig egészen szép és megható, számomra mindenképpen a darab egyik, ha nem a csúcspontja, az Andrej herceg halála a darab végefelé. Nathan Gunn nagyon impozánsan haldoklik, Olga Gurjakova pedig finom és szenvedélyes Natasa. 

Pierre figurája (Robert Brubaker) is találó, bár engem kicsit Schubertre emlékezetet, pontosabban arra az alakra, amit szegény Schubertből szoktak csinálni a Három a kislány c. – meggyőződésem szerint rémületes – darab ürügyén. Esetlen, visszahúzódó, intellektuális, arany szíve van, de azért valami kis karizma elfért volna mindemellett… Persze ezt Tolsztojon kellene inkább számonkérnem, azt hiszem. Az opera úgyis inkább a herceg és Natasa szerelmét helyezi a központba. (Jut eszembe, az első rész báli jelenete egészen megkapó.)

Szeretem Prokofjevet, a Rómeó és Júlia zenéje a világ legszebbjei közül való, azt hiszem, és ebben a darabban sem csalódtam. Nagyon szép zene ez is. Érdekes kérdés persze, hogyan lehet “megzenésíteni” egy regényt, hogyan lesz abból dráma, konfliktusokra épülő opera. Hát nem lesz. Vagy legalábbis nem úgy lesz, ahogyan a vérbeli operákat elképzeljük. Lírai jelenetek sora ez inkább, különösen az első rész, amolyan melankolikus életképek lánca, ami egyébként is olyan jól megy és jól áll az oroszoknak. A nagy mesefolyamban az igazi drámát elsősorban a háború és Moszkva védelme, a hazaszeretet motívuma képviseli.

Egy szó, mint száz: itt egy újabb darab, amibe alaposabban bele kell bújnom.

(Egyébként mindig tűnödőm azon egy sort, amikor arrafelé járok, hogy egészen elképesztő módon minden zseni a YouTube környékén lézeng. Annyira tudja mindegyik, hogyan kell és hogyan nem szabad énekelni, kit érdemes egyáltalán figyelemre méltatni énekesként, és ki a selejt. Kérlelhetetlenek és magabiztosak a végtelenségig. Körülbelül azon a színvonalon megy időnként a diskurzus, mint annak idején az általános iskolában gyúrták egymást a “depesesek” meg a “duránosok” az osztályban. Őrület!)

Szergej Prokofjev: Háború és béke,  Opéra National de Paris, 2000.

Közreműködik az Opéra National de Paris zenekara, vezényel: Gary Bertini, rendezte: Francesca Zambello.

Nathan Gunn (Prince Andrej Bolkonszkij) 
Olga Gurjakova (Natasa Rosztova) 
Margarita Mamszirova (Szonya)
Robert Brubaker (Pierre Bezuhov gróf) 
Jelena Obrazcova (Maria D. Akrosszimova) 
Elena Zaremba (Hélene Bezuhova)
Vaszilij Garello (Napoleon) 
Stefan Margita (Anatole Kuragin) 
Mihail Kit (Ilja A. Rosztov gróf) 
Anatolij Kocserga (Mihail  Ill. Kutuzov herceg)

Edgar

01_edgar_0

Ma délelőtti elkeseredésemben – a tizenkettedik orrszarvú és a negyvennyolcadik sivatagos túlélés után, helyett – a Mezzora kapcsoltam, és valamire nagyon ráérezhettem, mert pont akkor kezdődött Puccini Edgarja. Részeleteket hallottam már korábban is ebből az operából, de egyben még soha az egészet. Annyira nem is hajtott volna tán a kíváncsiság soha, hogy magam menjek utána, de most lám épp az orrom elé került, hát akkor nosza: nézzük meg! 

Nem csodálom a feledés homályát. Nyomokban hasonlít Puccinire a zene, de azért hasonlít, néhol kifejezetten szép. A  sokkal nagyobb baj a történet meg a libretto,  a “forgatókönyv”. Rém zavaros és szájbarágós, meg még nevetséges és patetikus is helyenként. Túl sok minden történik, és túlságosan harsány minden. Talán az rá a legjobb szó, hogy zaklatott. Annyira furcsa és kusza, hogy időnként elbizonytalanodtam: tényleg az első felvonástól játsszák-e a darabot, folyton az volt az érzésem, hogy egy sor dolgot nem tudok, amit pedig kellene… hogy kerülnek elő és micsoda emberek, kik ezek, mit akarnak, mit és miért csinálnak? Úgy nagyjából persze minden kiderült, de a bonyolultság helyett jobbak lettek volna valami a néző számára is könnyűszerrel érthető, föllelhető, igazi motívumok meg érezhető, tapintható emberi viszonyok. Nem csodálom, hogy Puccini küzdött a komponálással! 

Aztán az se lett volna nagy baj, ha a második felvonásban nem felejtenek el néha feliratozni, mert bár ugyan csak franciául, de azért szívesen követtem volna szorosabban az eseményeket. Egy olyan operánál, amit az ember nem ismer alaposan – és az Edgar esetében erre elég sok esély van, számíthat rá a tévés népség is -, szeretné tudni, mit is énekelnek pontosan az adott dallamra, zenére. Mert hogy ennek van jelentősége. Jó esetben.

A rendezés különösebben nem hatott meg, de hát a darab se nagyon, úgyhogy talán nem is a rendezéssel kellene igazán foglalkozni. Voltak igazi, jó pillanatok, de ezért leginkább az énekeseknek lehetünk hálásak. Akik egyébként szintén nem sziporkáztak olyan nagyon-nagyon, talán José Cura hangja is megfakult más kissé, bár a szerep, a figura jól állt neki. A hölgyeket meg nem is igazán ismerem, mindenesetre számukra sem lehetett valami elképesztő kihívás a karakterformálás. 

Azért nem volt ez olyan rossz, csak épp nem az igazi. Szegény Edgar Gianni Schicci mellet az egyetlen férfi címszereplő Puccininél. A hölgyek több szerencsét hoztak a Maestronak: Manon Lescaut, Tosca, Pillangókisasszony, A Nyugat lánya, Angelica nővér, Turandot… Maradok nőpárti.

 

Puccini: Edgar (az eredeti, négyfelvonásos változat)

Teatro Regio de Torino, 2008.

vezényel: Yoram David, rendezte: Lorenzo Mariani

Edgar: José Cura, Fidelia: Amarilli Nizza, Tigrana: Julia Gertseva, Frank: Marco Vratogna, Gualtiero: Carlo Cigni

Véletlen Fidelio

Nem is igazán volt véletlen, mert gyanakodtam, hátha ma is rábukkanok valami érdekesre a Mezzon, ami (már megint) nem szerepel a műsorújságokban, és lám a Fidelio volt az. Mégpedig filmváltozatban, műtermesben.

A legfurcsább, amit elmondhatok róla, hogy a főszereplőnőt, Gwyneth Jonest egyáltalán nem ismeretem volna föl, ha nem látom kiírva a nevét. Pedig volt már hozzá párszor szerencsém, és azt sem hiszem, hogy a maszk sikerült volna ennyire jól. Hogy mit nem tesz egy kellően megválasztott paróka…

A zene nagyon szép volt, a hangok igencsak meggyőzőek – tisztázzuk: Gwyneth Jones a legnagyobb szopránok közé tartozik, akik erre a Földre születtek-, ráadásul Böhm vezényelt. Maga az előadás is nézhető, mert egyszerű, hála Istennek nincsen tele kisebb és nagyobb rőkönyökkel, az énekesek színészként is megállják helyüket… mi kell még? Mégsem voltam tökéletesen elájulva attól, amit láttam. (Sokkal inkább attól, amit hallottam!) Látszik, érezhető az a majdnem negyven év, ami eltelt a forgatás óta. Nehéz pontosan megfogalmazni, miben, hogyan, de mintha egy másik világban mozognának a karakterek.

Erős fölindulásban vagyok, hogy megnézzem az Opera Fidelioját, előtanulmánynak mindenképpen megfelelt a mai nap, meg aztán Beethovent sose hallgat az ember hiába.

Mindenki ugyanúgy csinálja

 

Ma láttam a Mezzon egy Cosí fan tutte-előadást, teljesen véletlenül, és ráadásul pont azt, amire már régóta fájt a fogam. Több dolog miatt is izgatott ez a felvétel.

Egyrészt glyndebourne-i előadásról van szó, ott pedig gyakran születnek zseniális, közel zseniális, figyelemre érdemes vagy “csak” nagyonis élvezhető dolgok. Műhelymunkában alaposan kidolgozott, mondhatnám, szeretettel megmunkált előadásokat láttam már erről a fesztiválról, nem is egyet, nem is kettőt.

Másrészt Fischer Iván a karmester, és a nyilvánvaló magyar vonatkozáson túl azt is tudja mindenki, hogy micsoda kiváló dirigensről van szó, ráadásul nem mindennap láthatjuk őt operát vezényelni, pláne nem a tévében vagy bármiféle filmfelvételen, no meg pláne nem Glyndebourne-ből, lásd első pont!

Harmadrészt kifejezetten mutatós előadásról van szó abban a tekintetben, hogy nagyon fiatal a szereplőgárda, ha úgy tetszik, tökéletes az illúzió a látványt illetően. És bárki bármit mond, ez sem utolsó dolog.

Ugyanakkor – tény, mi tény – mindig is orroltam erre a darabra, vagy inkább arra a primitív fölfogásra, értelmezésre, hogy ugyanis a “nők ilyenek” – még szerencse, hogy az illendőség okán (általában) nem nevezik néven, pontosan mire is gondolnak, mit is értenek az “ilyenek” alatt -, és hogy ez micsoda filozófikus mélység meg az élet alapvetéseiből, örök, fizikai törvényszerűségeiből következő, logikusan levezethető tény. Mert ha még így is van – mondom én -, vajon az a “férfias” vislkedés olyan nagyon gáláns és üdvözlendő-e, amely játszadozik kedvese érzéseivel, packázik becsületével és lelkiismeretével, valamint a jó befektetés reményében még nagy tételekben fogad is rá, mint ahogyan azt a lóversenyeken szokás.

Egy szó, mint száz, nehezen viselem a Cosít, de most félretettem ellenérzéseimet és végignéztem az előadást. Mozart azért csak zseni, ezt senki nem vitathatja, megér hát némi megalkuvást.

És nem is csalódtam. Az előadás üde, öröm a szereplőkre nézni, láthatóan ők is élvezik, amit csinálnak. Helyenként kifejezetten mókás jelenetek és ötletek sora szórakoztat, és noha az előadás minden ízében tradícionális, kicsit sem poros. Miah Persson, a svéd szőkeség aratja a legnagyobb sikert Fiordiligi szerepében, azt hiszem, megérdemelten. Bár mindenki a helyén van, senki nem szürke, minden szerplőnek van formája, ereje, eleve az ő karaktere a legszimpatikusabb. Az ő lelke cincálódik meg leginkább – sosem hittem el, hogy megérdemelné-, de tartása ellenére sem veszi magát túl komolyan, marad benne játékosság, sőt kacérság. Igazán vonzó teremtés.

Biztos lehetne még tökéletesebb szereplőket, énekeseket találni – mert azt szinte mindig lehet -, még értőbb interpretáció is lehet számos, de azért jó kis előadás volt ez. Kezdő operistáknak is jó szívvel ajánlható.

És ami a fő: a megoldás csöppet sem megnyugtató. Nem akarják velem elhitetni, hogy nem történt semmi, hogy minden mehet a maga útján tovább. Ezt Mozart sem szeretné. Tudom, persze, hogy számos cizellált megoldás született már e témára, darabra, problémára, de végül mindig ugyanazt érzem. Hogy ugyanis alig tudok ennél kegyetlenebb operát elképzelni. Fáj.

Cosí fan tutte (Glyndebourne, 2006)

Ferrando: Topi Lehtipuu
Guglielmo: Luca Pisaroni
Don Alfonso: Nicolas Rivenq
Fiordiligi: Miah Persson
Dorabella: Anke Vondung
Despina: Ainhoa Garmendia

Orchestra of the Age of Enlightenment
The Glyndebourne Chorus
Vezényel: Fischer Iván

Rendező: Nicholas Hytner  

(P.S.: Csak tudnám Despina mitől Rosina az egyik alapvetésnek számító magyar operás könyvben, ettől meg aztán sok helyütt a neten…)