Emlékmentés – BÖF, 2007 / Paris qui dort | filmkoncert

René Clair némafilmje [1923] Yan Maresz kísérőzenéjével [2005]

Szeretek szemlélődni. Nemcsak a produkciót, a köretet is szívesen szemügyre veszem. Tudjátok, milyen emberek jöttek el az előadásra? Két szemük, két fülük volt, mint nekem (egyenlő esélyekkel indultunk tehát), tán néha még párizsis-vajas zsömlére is fanyalodnak, mint én, és sorban állnak az újságosnál reggelente, mint mi mindannyian. Voltak fiatalok, idősebbek, válogatott bohémek meg konszolidált úriasak. Úgyhogy kijelenthetem: teljesen normális embereket érdekel a kortárs művészet, most már tényleg elhihetitek, a magam szemével láttam. És rögtön meg is nyugodtam: nem kell feltétlenül ismerni minden apró kis műhelytitkot ahhoz, hogy bemerészkedjen az ember az oroszlán barlangjába. A felszabadultság meg amúgyis előfeltétel a műélvezethez. És volt mit élvezni!

René Clair filmje és Yan Maresz muzsikája olyan helyre, állapotba röpítette a nézőt-hallgatót, ahol megszűnik minden, ami relatív. Nincs mihez, amihez képest, fönt-lent, jobbra-balra, csupán lebegés, súlytalanság, üresség, kongás… A hihetetlen látvány, a fekete-fehéren villózó kontrasztok, a szintebalett-mozdulatok, a kifejező arcok, gesztusok, testtartások, a refrénszerűen ismétlődő események, a hatalmas üres terek valamiféle furcsa, kozmikus keringőbe húzzák magukkal a nézőt. Groteszk, félelmetes táncba. A kísérőzene soha meg nem szűnő diszharmóniája nem engedi feledni ezt, még a film igazán szellemes, mulattató pillanataiban sem. Ezen kívül a muzsika aláfest, megerősít, kiemel, fölidéz, elgondolkodtat, s noha sokszor maga is viccel, ijesztő látomás ez az “embertelenség”. Még akkor is, ha a nyüzsgő, élő Párizs sem éppen harmonikus.

Húsz éve

Húsz évvel ezelőtt, 1990. október 25-én volt az első bérletes előadásunk az Operában. Illetve dehogy!  Az Erkel Színházban. Puccini Pillangókisasszonyát láttuk. Gimnazista voltam, ez volt életem vagy legalábbis kezdődő operrajongásom legelső előadása. Utólag visszagondolva nem vagyok benne biztos, hogy olyan nagyon kivételes, nagyszerű előadásról lett volna szó, sőt, de az élő zene, a játék, a hangulat engem egyenesen lenyűgözött. Napokig nem tudtam szabadulni a hatása alól. Ma már talán a felét se hinném, amit annak akkor ott, de ez egyálatlán nem fontos. Madama Butterfly megtette a dolgát, alaposan megfertőzött.

Hazafelé – még szinte teljes elvarázsoltságban – vettük észre, hogy valami nagyon készül a városban. Csütörtök éjszaka volt.

Emlékmentés (BTF 2008/Angol Barokk Szólisták és a Monteverdi Kórus – Bach: János-passió BWV 245)

Zenéről írni a világ leghülyébb dolgai közé tartozik. Hátrányos helyzetem többszörös. Nem vagyok költő: nem tudom elég szépen kifejezni és érzékeltetni -, nem vagyok szakértő zenész: nem tudom elég kritikusan végigfülelni és pontosan körülírni azt, amit hallok. Nekem csak véleményem van és élményeim. Viszont én vagyok az átlagközönség! – ez az egy előnyöm lehet. Ha ez előny.

Bachhoz messzemenően nem méltó jelzővel tudnám egyértelművé tenni, mennyire is volt jó ez az este. Hazafelé azon gondolkodtam, egy ilyen koncertélmény után vajon miért nem határozza el magát az ember egészen komolyan: ezután minden másképp lesz, jók leszünk, igazak és kedvesek. Vagy legalább miért nem sikongat, miért nem tépi meg ruháit a közönség? Miért nem őrjöng a hatás alatt? Mert noha a She loves you yeah, yeah, yeah – fölismerés is kellően katartikus pillanat lehet az ember életében, na de az ilyen mondatok egészen velőtrázóak: „Drága Megváltóm, hadd kérdezzelek, Most hogy a keresztre szögezve magad Mondottad: Elvégeztetett, – én megszabadultam-e a haláltól?…” És ezek csak szavak! Micsoda zene képes arra, hogy ezeknek a szavaknak a legmélyéig juthasson az ember!?

Gardiner karmester a régizene és a historikus előadásmód főpapja. Ez látszik is! A zenekar pici, alig töltenének meg egy osztálytermet, és egészen furcsa hangszereket hurcibálnak magukkal. Historikus hangszereket. A kórusban sincsenek tizenöten összesen, szinte családias a hangulat. Régizene, ugye. Gardiner pedig olyan előkelőséggel, komolysággal és mindentudó mosollyal vonul, mozog, létezik, hogy arra csakis egy főpap képes. Vagy valami mágus. Egy lord (Sir), aki varázsol. Hosszú karjai, hatalmas kezei szinte simogatják a kórust és a zenekart, amikor játszanak, máskor pedig – a recitativók alatt – mozdulatlanul, rezzenéstelenül áll: egy hórihorgas fekete fölkiáltójel, a háta közepén is látszik az erő.

Mégsem ő a főszereplő, legalábbis nem látványosan az, amikor megkezdődik a muzsika. Csodálatos muzsika! És micsoda hangok! Mark Padmore az evangélista szerepében, Dietrich Henschel Jézusként, és a műsorfüzetben néven sem nevezett szólisták valami egészen különleges dologra képesek. Tudjátok, van az a folytonos belső hang, amelyik az ember fejében kommentál, szónokol, abba nem hagyja, amolyan alapzajként kíséri végig az ember életét. Az enyém most mélyen elhallgatott! A szoprán „kóristaleány” végtelen kifejezőerővel de egyszerűen, tele finomságokkal énekelt. Az altok nem is erről a világról szóltak az angyalok nemtelen, hím-nős hangján. A basszista olyan feledhetetlen hangsúlyokkal és drámaisággal hajtogatta: Golgota, Golgota…, hogy az ember ereiben megfagyott a vér. És persze a kórus harmóniája és ereje… Végtelen lúdbörzés, igazi ünnep volt ez az este.

Gardiner a jó szolgák egyszerűségével köszönte meg a tapsot és az ovációt, s a mester megkérdőjelezhetetlen gesztusaival hívta maga mellé ünnepeltetni szólistáit, zenészeit.

“Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.” – írja Weöres Sándor.

Gardiner mester pedig elmosolyodik, széttárja karjait, fölemelkedik és elröpül a nagy magyar fekete éjszakába… Útján csillagok kísérik.

Szerintem még most sem sejtitek, mit hagytatok ki!

Emlékmentés (filmkoncert – Zeneakadémia, BÖF 2007. október 15.)

(Friedrich Wilhelm Murnau 1921-es némafilmje, a Nosferatu – Wolfgang Mitterer zenéjével orgonára és elektronikára.)
Tulajdonképpen meg sem lepődtem, hogy a Nosferatuhoz „orgonakíséret” született. Vagy ti még nem gondolkodtatok azon, miért kell épp a hangszerek királynője a Gonosznak? A Fantomnak az operaházból, Scarpiának a Tosca Te Deumjában, Mefisztónak a Faust templomi jelenetében. Talán pont azért, mert az orgona a királynő, a „legesleg”, ráadásul az áhítat, a templomok, a Mindenható hangszere, és ahogyan harmóniája, úgy disszonanciája is hatalmas és velőt rázó.

És akkor itt ez a film, benne a főhősök: egy tapadós nadrágú, pulikutya hajviseletű, rúzsos-csókos ajakú férfiú és annak kedves neje, akinek meg láthatóan egy masszív vérátömlesztésre, de minimum egy hathatós B-vitamin kúrára lenne szüksége, úgy világít az arca karikás szemei körül. Ez utóbbi nebántsvirág természetesen A NŐ, a naiva, akire mindig áhítozik a Gonosz. Az angyal, aki maga a makulátlanság, vagy ha nem is egészen az, de legalábbis „tisztán él és híven szeret”, és aki végül kötelességtudó „menyasszonyként” áldozatával megváltja a világot.

A másik oldalon támad Nosferatu, aki inkább hasonlít valami parazitára patkány-fogaival, hosszú, nyúlós, karmokban végződő kezeivel, pók-lábaival, elálló füleivel, boltos homlokával, mintsem napjaink szörnyeire, akiktől versenyt retteg a fél világ. Első pillantásra semmiféle elegancia nincs benne, semmi vonzó, semmi lenyűgöző, semmi magával ragadó, semmi olyasmi, ami pedig egy (a) Gonosztól joggal elvárható lenne. Időnként, szerencsétlen pára, még szánalmas is.

És persze ebben a filmben nincsenek hightech-megoldások, számítógép-vezérelt trükkök, nincs vérözön, nincs egy tisztességes közeli vér- és bélontás, semmi ínycsiklandó, pénztárrobbantó, statisztikákat döntögető felhajtás. Nem ezt szoktuk meg, nem ezt várjuk el mostanában egy rémfilmtől.

Azonban a film mégsem nevetséges! Kicsit sem az! (Jó, néha azért igen, például amikor Nosferatu hóna alatt koporsójával óvakodik újdonsült hajléka felé.) Mindig van ugyanis valami, valami groteszk, valami borzongató, valami meghökkentő, valami patetikusan rettenetes „kis- vagy nagyrőköny”, amitől futkározik az ember hátán a hideg. Legelsősorban ott van maga a zene, a „kíséret”: a szüntelen morajlás; a danse macabre-i DJ-ütemek; a néha-néha előbukkanó és végtelen szomorúságot árasztó, harmonikus dallamok; az effektek, hangok, zörejek. És ott a film ritmusa: a párhuzamosan futó szálak, az igazán izgalmas vágások, a kifejező tablók. Sem egyik, sem másik nem hagy sokáig nevetgélni.

Aztán pedig ott vannak a csodálatos képek a természetről: a szél, a tenger, a hegyek, a fák, a sziklák és megint a tenger… a csöndes tenger, a szeles tenger, a viharos tenger… és a viharos szélben a tenger partján két asszony, lobogó hajjal és ruhával, fehéren-feketén, remélve-vágyakozva, szomorúan-rettegve… Feledhetetlen képek! A lankás, szűk utca, rajta lassan halad lefelé négy-ötcsoportnyi fekete ruhás ember, mindegyik csoport vállán egy-egy koporsó… Nosferatu fekete, groteszk árnya a vakítóan fehér falon, kígyó-ujjainak árnyéka a fehéren vakító hálóingen, miközben a megváltó, angyali nő rettenete szinte kéjes aléltságba fordul át…

Ez a film szép. Wolfgang Mitterer zenéje nagyon sokat tett azért, hogy ezt ma este észre vegyük. Hálás vagyok érte.

Defekt

Tegnap kimbiztünk barátnémmal – éljen Tápiószecső – , aztán csak kilyukadtam megint a Homo defektusnál.

Van az egész számban valami nekifeszülés. Az eredeti verzióban ott is marad, fojtva. Ebben, az újabb változatban viszont robban. Talán azért is szeretik sokan ez utóbbit  jobban, mert kiszabadul, föloldódik.  Lehet üvölteni, elengedni, fejeket elveszíteni. Erre van a koncert, vezetnek a sámánok. Döbbenetes ereje van.

A kapudöngetés meg kifejezetten adys. Az egész szöveg olyan, de a kapu döngetése különösen. Nekem legalábbis mindig ő jut róla eszembe. Anyunak is mondtam, mutattam, szerinte se hülyeség, úgyhogy valami csak van benne, ha már ketten hisszük. Jó, egyházat még nem alapítunk rá, de azért adys. Hiába dönget kaput, falat… de nem csak ezért.

Félvilági kreatúra, az éjszaka gyermeke, akinek a sarkában ott jár a nyomorúság és a halál, félig őrült, de közben félisten is, titán, költőfejedelem, az igazság letéteményese, akinek minden jár, aki parancsol, akinek lábai előtt ott hever a világ. Szinte Prométheusz.

Tíz év

Kéti kedvéért salakblog helyett…

Roger Federert GS-címekben és tornagyőzelmekben mérjük, hiszen teniszező. Talán lehet piszok, aljadék ember is tizenhatszoros győztes, meg összekalapálhat valahogy egy karrier grandslamet, nem tudom, de talán mégsem. Mert olyan nagy álom, annyi munka, alázat, hit és kitartás kell hozzá, mert a tizenhat GS-cím egy út, amiben minden egyes stáció számít, ahol nem arról van szó, hogy eggyel több vagy kevesebb: mindegy.  Federer a GS-címeivel, az elért sporteredményeivel, rekordjaival vagy épp azok ellenére lett/maradt az, aki, ezért hat mindannyiunkra olyan elementáris erővel, persze a géniusza mellett, ami, mese nincs, a természet vagy a Jóisten kivételes ajándéka – kinek-kinek ízlése szerint.

Mirka Vavrinyec nem volt soha zseniális teniszező. Még csak nem is kirakati baba vagy dögös csaj, nem “jó popsi”. Annál jóval több: lelki társ és szövetséges, igazi nő. Egy zseniális és szeretnivaló férfi másik fele, biztos hátország, támasz, aki mellett és akiért lehetséges. Mirka Vavrinyec gyönyörű. Mert a helyén van. A lehető legjobb, a leginkább neki való, a tökéletes helyen. Olyasvalakire tette föl az életét, akinek ő a legfontosabb. Útitárs. Akinek fogni lehet a kezét.

F

Van, amikor nem jön össze semmi. De semmi. Mert nem akarják a csillagok vagy az égiek, hogy minden úgy menjen, ahogy annak kellene, vagy ahogy elképzeltük, hogy mennie kellene, vagy amiről azt hisszük, hogy tudjuk: úgy lenne  jól. A mozdulataink sem úgy végződnek, mint ahogy terveztük őket, amikor elkezdődtek, rosszul sül el minden, és akarhatunk erősebben, attól csak rosszabb, nevetségesebb, görcsösebb. Aki nem született félistennek, ismeri ezt. Szomorú megértéssel néz a másikra,  amikor épp nem rajta, hanem azon van a sor. És olyan jó ilyenkor szeretni és csodálni a másikban a hitet, az alázatot, a szenvedést, mindent. Hogy mindennek ellenére, az marad, aki.

Meseóvár

Dunakiliti

Szárnyaskezű szeretők

Helyzetjelentés, hogy egyeseknek legyen mit olvasni…

Egyáltalán nem haladok a Vörösbeggyel, mivel azt a tanulmányt írom, amivel azért toporgok egy helyben, mert sok a dolgom. Például mert megállás nélkül hallgatom hol a Ghymest, hol meg a kis zsidócskát. Még máskor: Illuzio,  meg még máskor Kardos-Horváth János urat is előveszem. A többieket nem is említem, így is botrányos már eléggé ez az egész.

Köszönet minden közreműködőnek!

Szeretők

Riza Abbasi: Két szerető (1630)