Emlékmentés (A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Bach-hangversenye, 2008)

Már reggel óta a Magnificatra gyúrtam. Johann Sebastian Bach zenéje mindig fölvidít, s mert tudom, hogy így lesz, már víg kedéllyel érkezem a koncertre. A tökéletes nap receptje: zárd Bachhal! Ez a muzsika csupa kacskaringós mégis szigorú matematika, egy hosszú-hosszú, szinte végtelen vonal, ami kígyózik, tekergőzik, és ellenállhatatlanul húz magával, kifelé a csigaházból, amibe időnként mindannyian szeretünk visszagubózni. Úgy járnak a csillagok, ahogy Bach hegedűi húzzák, és sokkal könnyebben veszi az ember a levegőt, amikor megszólalnak a fúvósok, a rezek. Bach zenéjével tökéletes a panoráma.

Talán azért van így, mert ez a zene még jócskán azelőtt született, hogy „Minden egész eltörött”, mert Bachnál és kortársainál még ha valami szomorú, az sem végletes és vigasztalan. Ez a koncert ráadásul csöppet sem volt szomorú! Sőt! A szvitek fényes, ragyogó zenéje, a tánctételek bája és életvidámsága: gavotte-ok, bourrée-k, menuett és gigue, vagy a III. szvit mindannyiatok által jól ismert „Air”-tételének csodás dallama és egyszerűsége, a nagyszerű előadásmód, a zenészek látható játéköröme mind-mind erősítették a hallgatóságban a meggyőződést: élni jó és élni szép! Tényleg úgy, ahogy azt a rigók fütyölik a fán ilyen tavasztájt.

És még csak ezután következett a Nun ist das Heil und die Kraft c. kantátatétel! Olyan erő volt benne, olyan összetett és sokrétű ez a darab, hogy kedvem lett volna legalább még kétszer meghallgatni, aztán meg még egyszer lassításban is. Lassú a fölfogásom, na! De legalább nem szégyellem, ha valami lenyűgöz.

A Magnificat pedig tényleg a csúcspont volt. Ha még sohasem hallottátok ezt a Mária-himnuszt, vagy ha mást nem is, de legalább a tizedik tételét, akkor persze nehéz elképzelni, mitől is vagyok ilyen lelkes. Amikor ezt a zenét hallom, lelki szemeim előtt mindig megjelennek a barokk festmények angyalkái síppal, dobbal, nádi hegedűkkel, mert ha valami, hát ez az igazán „mennyei” muzsika. A fiatal szólisták – különösen a hölgyek – remekeltek, a zenekar és az énekkar a helyzet magaslatán álltak, egy szó, mint száz: mindenki örült, mert hogy van Bach, és vannak olyan kiváló zenészek, akiktől érdemes őt hallgatni.

J. S. Bach: III. (D-dúr) szvit, BWV 1068
J. S. Bach: IV. (D-dúr) szvit, BWV 1069
J. S. Bach: Nun ist das Heil und die Kraft – kantáta, BWV 50
J. S. Bach: Magnificat (D-dúr), BWV 243

Közreműködött: Csereklyei Andrea, Kolonits Klára – szoprán, Meláth Andrea – mezzoszoprán, Szappanos Tibor – tenor, Bátor Tamás – basszus, Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)
Vezényelt: Kocsis Zoltán

Reklámok

Emlékmentés (2008. június 7. és 14.)

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

Az elmúlt hetekben adtunk a kultúrának! Rendesen. Wagner Ringjének utolsó két darabját, a Siegfriedet és az Az istenek alkonyát, a két új rendezést volt szerencsém látni a Művészetek Palotájában. Az előadások délután négykor kezdődtek, és este negyed tizenegykor értek véget. Eltökélt és a végletekig kitartó kultúrhedonista legyen a talpán, aki ezt állja! És már áprilisban elfogyott minden jegy. Az összes előadásra. A Budapesti Wagner-napok minden estéjére. Értitek ezt? Érzitek ezt?

Jó, jó, igaz, ami igaz, ahogyan azt magatok is láthatjátok: a „wagnerista” furcsa szerzet. Esetében nem arról van szó, hogy a hétvégi nagymosás meg a vasalás közben beugrik valamilyen műintézménybe egy kicsit színházszagot szippantani, nem. Az nem az ő formája. Az egész napját rááldozza, látástól vakulásig. Mese nincs! Mert a mű, a szerző, az előadás az szentség, az valami egészen kivételes valami, ahhoz föl kell nőni, azért tenni, azért élni kell, azzal nem tréfálunk. Vérünket és életünket adjuk érte.

Persze – ezek után gondolhatjátok-, a Wagner-énekes sem kevésbé bizarr jószág. Olyan maratonista ő, aki a sprinterek erőbedobásával hajtja végig a távot, miközben meg a „bírák” a művészi kivitelt pontozzák. Őrület! Tényleg az. És nem csupán szólam, hogy erre születni kell. A produkcióra biztosan. Tán a műélvezetre is, nem tudom, de a ráhangolódás meg az eltökélt próbálkozás sokat segít. Csak sose adjátok föl! Én sem az anyatejjel szívtam magamba, aztán hová fajultam mégis… szépen lassan… NAGYON lassan… az évek folyamán.

A Ring meg aztán tényleg a legnagyobb szenzáció, ha Wagnerről és az ő kis szektájáról van szó, mert ciklus, mert olyan a sztori, a zene, a megmérettetés, a kihívás, mert mindennek nagyon stimmelnie kell ahhoz, hogy elégedett csettintéssel távozhassék az imádó imádottja templomából. Lehet, hogy még most sem hiszitek, de nagyon nehéz felnőni egy ekkora feladathoz. Árgus tekintettel lesik kritikus szemek és kemény szívvel hallgatóznak vájt fülek, hogy végül megszülessen a verdikt: sikerült, vagy ezúttal nem. Sem.

A zene egészen másképp szól a Művészetek Palotájában, mint az Operában. Ezt hiába is akarnám jobban kifejteni, mert hiszen nem értek hozzá, meg ha magatok nem halljátok, nem tapasztaljátok, akkor hiába is mondom, olyan mindegy! És Wagner esetében a zene, a hangzás, illetve az általuk kiváltott hatás és érzelmek hihetetlenül fontosak. Mint minden zene esetében, de itt talán még inkább. És jó volt, de nagyon jó, ahogy betöltött mindent, ahogyan a rezek szinte levitték a plafont. Az Alkony vége, a Siegfried halálával kezdődő jelenet-, és zenesor mindig meghatja és átforgatja az embert, és ez most sem volt másképp, sőt még úgyabbul volt, azt hiszem. Mert jó volt a zene, remek volt a zenekar, kiváló volt a helyszín, és nem utolsó sorban azért, mert hagyta ezt a rendezés.

Az énekesek kiválóak voltak, persze nem egyformán, mert olyan nincs. A mélyebb hangfekvések tetszettek megint jobban, de eme tény az én aberrált ízlésemet is tükrözheti: kevésbé a tenorok és szopránok szokták meghódítani a szívemet. Alberich, Hagen, Wotan… meg aztán a nornák és a sellők tetszettek most a legjobban, arról a ”semmiségről” nem is szólván, hogy Salminent vagy Alan Titust élőben, színpadról hallani nem akármilyen dolog. Kb. mint a Rolling Stones… vagy mit tudom én!

Látható örömmel énekelt és játszott mindenki, és tényleg játszott mindenki! Fischer Ádám pedig nemcsak a világ egyik legzseniálisabb, de a világ egyik legszimpatikusabb karmestere is. Olyan hálás volt és kedves, és úgy drukkolt, mint ahogy a legjobb edzők a kedvenc tanítványaikért szoktak. Egy-egy szemvillanással, mozdulattal, mosollyal bíztatott, gratulált és köszönt meg mindent, mindig és mindenkinek, és mindezt a világ legtermészetesebb módján. Úgy, mint aki pontosan tudja, hogy az effajta teljesítmények nem maguktól értetődőek és nem mellékesek. Merthogy ő tényleg pontosan tudja.

Nem állítanám, hogy ez a rendezés olyan új mélységeket nyitott és magasságokat épített, hogy ettől tegnapelőtt óta másképp tekintek Wagnerre és a Ring két utolsó darabjára. Néha még bosszankodtam is, bevallom, mert például a porszívózás-vákuum-világmindenség-széthulló világrend asszociációsor – már ha jól fejtettem meg -, nem látszott olyan nagyon relevánsnak meg még csak humorosnak sem. Abban sem vagyok biztos, hogy Loge, a tűz istene egy piros frakkos, rossz varietéfigura, akinek amolyan tűznyelő képében kell folyvást kerengenie a színpadon, de lehet hogy megint én értettem félre valamit. (A Mátrix-trilógia óta vészesen sokat csökkent a műértelmezéseimbe vetett önbizalmam). Azonban voltak igazán jól eltalált, megható, szellemes pillanatok, olyanok, amelyek kiválóan illusztrálták a főszereplőt: a zenét. A zseniális zenét! És pláne nem kellett azon izgulni, vajon mennyire lesz gagyi és poros a sárkány-jelmez, vagy hogy melyik rossz mozdulatnál fog félrecsúszni Siegfried parókája. És ez őrült nagy szó! Nem is tudjátok, mekkora! Legfeljebb csak akkor, ha nektek is volt tíz évig bérletetek az Operába…

Méltó mívesség és alaposság, intellektuális igény és a gondolkodásra való jó szándék. Ez a minimum. Ez lenne a minimum. És ezeken az estéken ennél sokkal többet kaptunk. Teljesen jogos volt a kirobbanó siker.

Budapesti Wagner-napok, MüPa

 „Istenem! Ez a két előadás felejthetetlen marad számomra. Wagner a Parsifalt erre a teremre, erre a kórusra, erre a zenekarra és mindenekelőtt Maestro Fischer számára írta!” Nikolai Schukoff  (Parsifal)

Jövőre Trisztán. (Meg a teljes Ring.)

Ez itt ugyan Mehta mester, nem Fischer Ádám, de azért elviseljük. Kevés szebb szerelemes zene van ennél.