Defekt

Tegnap kimbiztünk barátnémmal – éljen Tápiószecső – , aztán csak kilyukadtam megint a Homo defektusnál.

Van az egész számban valami nekifeszülés. Az eredeti verzióban ott is marad, fojtva. Ebben, az újabb változatban viszont robban. Talán azért is szeretik sokan ez utóbbit  jobban, mert kiszabadul, föloldódik.  Lehet üvölteni, elengedni, fejeket elveszíteni. Erre van a koncert, vezetnek a sámánok. Döbbenetes ereje van.

A kapudöngetés meg kifejezetten adys. Az egész szöveg olyan, de a kapu döngetése különösen. Nekem legalábbis mindig ő jut róla eszembe. Anyunak is mondtam, mutattam, szerinte se hülyeség, úgyhogy valami csak van benne, ha már ketten hisszük. Jó, egyházat még nem alapítunk rá, de azért adys. Hiába dönget kaput, falat… de nem csak ezért.

Félvilági kreatúra, az éjszaka gyermeke, akinek a sarkában ott jár a nyomorúság és a halál, félig őrült, de közben félisten is, titán, költőfejedelem, az igazság letéteményese, akinek minden jár, aki parancsol, akinek lábai előtt ott hever a világ. Szinte Prométheusz.

Reklámok

Boszorkányszög

Tegnap fejeztem be Jo Nesbø magyarul legutoljára megjelent könyvét, a Boszorkányszöget. Az előzőeket nem olvastam még, majd most! Mert ez nagyon jó volt ám. Tudnak ezek a norvégok, nem hiába. Hallottam meg olvastam már korábban is Harry Holeról, szerzőnk egyik kedvenc karakteréről, a grál lovagsággal enyhén szólva sem vádolható, alkoholista, ám ennek ellenére vagy annál inkább szimpatikus rendőr nyomozóról, de a sztori is izgalmas nem csak ő. Skandinávia, naná. Brutális és nem kifejezetten megnyugtató. A szövegbe be lehet költözni, annyira jól megírt, és szerencsére kényelmesen hosszú is. Nem kapkod, nem magyráz túl, éppen elég és megfelelő. Örültem neki.

Valaki jár

Ezek a kalákások annyira jók, hogy muszáj ezt is. Az eredeti, mint valami zsoltár. Ez meg nem tudom, milyen, csak úgy hátborzongató, ahogy van.

Kányádi Sándor – HS7: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Lisbeth

Az ünnepek között Lisbeth Salander kikapcsolta a külvilágot. Nem válaszolt a telefonhívásokra, nem indította el a számítógépét. Két napig csak mosott és takarított. Kötegekbe gyűjtötte az egy éve halmozódó pizzásdobozokat, újságokat, és kidobta őket.  Összesen hat fekete színű óriási szemeteszsákot és körülbelül húsz, újságokkal telipakolt papírszatyrot hordott ki a kukába. Olyan érzése volt, mintha elhatározta volna, hogy új életet kezd. Azt tervezte, vesz egy új lakást- ha talál megfelelőt -, de addig is ragyogó tisztaságot fog tartani otthonában.

Azután csak ült bénultan és szenvedett. Életében még egyszer sem érzett ilyen erős vágyódást. Azt szerettte volna, ha Mikael Blomkvist becsönget az ajtaján… na és, hogyan tovább? A karjaiba vegye? És szenvedélyesen maga után húzza a hálószobába, aztán meg letépje róla a ruhát? Nem, igazából Mikael társaságára vágyott. Szerette volna hallani, ahogy elmondja, hogy úgy kedveli őt, ahogy van. Hogy ő, Lisbeth különleges valakinek számít az életében. Szerette volna, ha Mikael megnyilvánul felé valamilyen szerelmes gesztussal, amely nemcsak a barátságról és a bajtársiasságról szól. Kezdek bedilizni, gondolta aztán.

Kételkedett önmagában. Mikael Blomkvist környezetében csupa tiszteletre méltó szakmában tevékenykedő ember forgolódott, rendezett életük volt, egy csomó piros pontot gyűjtöttek már felnőttségből. Ezek az ismerősök a tévébem szerepeltek, cikkeket írtak.  Mire kerllenék én neked? Lisbeth Salander attól félt a legjobban – aránytalan, betegesen nagy és fekete félelem volt ez -, hogy az éezései miatt kinevetik az emberek. És erre tessék: hosszan tartó munkával, kemény erőfeszítések árán felépített önérzete itt hevert összetörve, megtiporva.

Meghozta a döntést. Több órába telt, míg összeszedte hozzá a bátorságát, de muszáj volt találkoznia Mikaellel, hogy megmondja, mit érez iránta.

Minden más elviselhetetlen fájdalmat okozott.

Ki kellett találnia egy ürügyet, amivel bekopogtathatott az ajtaján. Nem adott még Mikaelnek karácsonyi ajándékot, de már tudta, mit venne neki. Egy ócskásnál felfedezett egy bádogból készült dombornyomásos reklámtábla-sorozatot az ötvenes évekből. Az egyik tábla Elvis Presleyt ábrázolta csipőjén gitárral, a zsájábóbül kiszálló buborékban Heartbrek Hotel felirattal. Lisbethnek semmi érzéke nem volt a lakberendezéshez, de érezte, hogy a bádogreklám tökéletesen passzolna a sandhamni házikóba. A portéka hétszáznyolcvan koronába került, Lisbeth elvből alkudott, és sikerült levinnie az árat hétszáz koronára. Becsomagoltatta a bádogreklámpt, a hóna alá csapta, aztán elindul Mikael lakása felé a Bellmangatanra.

A Hornsgatanon úgy esett, hogy épp átpillantott a Kaffebar gejáratára, és Mikaelt látta kijönni az ajtón, Erika Bergerrel a sarkában. Mikael mondott valamit, Erika felnevetett, átölelte a férfi derekát és puszit nyomott az arcára. A Brännkyrkagatanon tűntek el Lisbeth szeme elől, a Belmmanngatan felé tartottak. Testbeszédük félreértgetetlenül elárulta, mi jár a fejükben.

Lisbethet letagkózta az iszonytató fájdalom. Egy pillanatra meg kellett állnia, mert képtelen volt megmozdítani a tagjait. Egyik része utánuk akart rohanni, hogy azonnal széthasítsa Erika Berger fejét a bádoglemezzel. De nem tett semmit, csak a fejében cikáztak megállás nélkül a gondolatok. Következményelemzés. Végül megnyugodott.

Salander, te szánalmas barom – mondta magának hangosan.

Aztán sarkon fordult és elindult hazafelé, a szépen kitakarított lakásba. Amikor elhagyta Zinkensdammot, már esett a hó. A bádog Elvist egy szemeteskonténerbe hajította.

*

Stieg Larsson: A tetovált lány, Millennium-trilógia I., Animus Kiadó, Budapest, 2009. (573-575. oldal)

fordította: Péteri Vanda

Ez a regény legvége. Elég finom. És pontos.

A tetovált lány

Alig hatszáz oldal, ami azért nem kis teljesítmény manapság, pláne ha megfontoljuk, hogy Coelho akár négy regényt is összerittyent ennyi szövegből. És ez csak a trilógia első kötete. Tulajdonképpen nem vettem észre, mikor gyorsultak föl az események, de valahogy hirtelen értem a  könyv végére, föl se tűnt, egyszerre csak milyen gyorsan fogynak az oldalak. A kezdeti vizsonlyagos lassú víz után beszippant a regény alaposan. Izgalmas, jól megírt, okos és érzékeny regény ez, semmi baj vele a világon.

És hát brutális. Elgondolkodtam, vajon tényleg ilyen rettenetes-e a helyzet, mint amit ez a szöveg sok tekintetben fest, és hát biztos, meg azért mégsem. A két főhős embersége és kapcsolata ad némi reményt.

Kék tűzeső

Szergej Jeszenyin – Csík zenekar és Kiss Tibor: A kék tűzeső

A kék tűzeső hamu lett.
Lemondtam a kóborlásról.
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.

Kívántam a bort, a leányt
s mi voltam? Elgazosult kert.
De most az ivást-mulatást
megutáltam: rontja az embert.

Csak téged lássalak én,
az örvényt barna szemedben.
Ne bolyongj a múlt sürüjén,
ne lakjék más a szivedben.

Te finom-suhanásu leány,
makacs szíved érti-e végre:
a csibész szeretni tud ám!
És engedelmes a vére!

Fene mind az ivó-helyeket,
verset sem írok, ha kivánod;
simogatnám lágy kezedet
s hajadat, mint őszi virágot.

Örökre nyomodba megyek,
itthon, vagy akárhova, távol…
Legelőször most szeretek,
búcsúzva a duhajkodástól.

(Weöres Sándor fordítása)

Az eredeti is szép, de a kalákás úriembereket vajh ki nézné csibészeknek? Pláne ilyen konszolidált többszólamúságban. Ezt egy olyan garabonciásnak kell elővezetni, mint Kiss Tibor. Az az igazi.

Aktuális Akunyinok

Két Fandorint végeztem ki gyors egymás utánban.  Az A koronázás meg az A halál szerelmese címűeket, és jó is volt mindkettő.

A Koronázás kegyetlenül sötét és nyomasztó, pláne ami a végkicsengést illeti, de olyan humora van, annyira groteszk meg szatirikus és még ironikus is, hogy azért jócskán vidulgat is közben az ember, már amíg le nem fagy az arcáról a mosoly. Mondhatnánk, hogy társadalomkritika is ez, és hogy ott lapul a sztori mélyén meg az alakok jellemzésében a mélyebb mondanivaló, de hát ez egy krimi. Elsősorban arra van, hogy szórkoztasson. Más kérdés, hogy ezen a szinten meg ebben a stílusban azért jobb ez így…

A halálos-szerelmes történet se akármilyen ám, árad belőle a dekadencia meg alaposan ki is nevetjük azt, meg a századfordulót és a várható csodás új világot, de a legjobb persze az egészben megint Fandorin. Jó figura. Tipikus elátkozott királyfi, én meg bírom az elátkozott királyfiakat.

A Millennium-trilógia első kötete a következő kiszemeltem, de ebben a döglesztő hőségben nem éreztem magam kellően agyamnál, hogy belekezdjek. Lehet, hogy a filmet is érdemes lenne – illetve biztos, mert Makka mondta -, de hát ahogy én mostanában moziba járok… Majd még meglátom.

Mi dolgunk a világban?

Magamhoz vettem a  fiút, meg akartam mutatni a tudományom. A szalonban használhatatlannak bizonyult, a fogadószobában úgyszintén, a konyhában még inkább. Egyszóval, népies kifejezéssel élve, kemény dió volt. De egyszer csak látom ám, ül az udvaron, és egy üvegdarabon keresztül a napot nézi.  Kíváncsivá tett. Megálltam, s figyeltem. Úgy forgatta azt a kis üvegcserepet, mintha valami értékes briliáns lenne a birtokában. Rálehel, majd a ruhája ujjával dörzsölgeti. Akkor támadt egy ötletem. Rábíztam a házban az ablaktisztítást – s mit gondolnak? Ettől kezdve úgy fénylettek az ablaküvegek, mint a hegyi kristály. És nem kellett elküdenem a  fiút, így hát reggeltől estig polírozta az egyik üveget a másik után. Most egész Péterváron ő a legjobb ablakmosó, Pantyelejmon Kuzmicsnál sorban állnak érte a főkomornyikok. Hát ez az, amikor megtalálja az ember a hivatását.

(Borisz Akunyin: A koronázás, 27. oldal; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009.; fordította: Bagi Ibolya)

Köszi. Briliáns, hegyi kristály, napsugár meg ablakpucolás…

Kieg.

Csak nagyon röviden, mert azóta is bennem van, és nem ereszt. Meg aztán volt merengeni valóm mostanában mindenféle érzelmes kérdéseken mint megosztás meg viszonzás és egyebek. Szóval hogy ez a videó nem feltélenül azért vagy csak azért fontos, ami a zenés produkció. Marianne arcát érdemes nézni a zsüriben. Mennyire látszik rajta a hatás, hogy mennyit jelent, hogy mit érez… és olyan szép tőle. Hogy micsoda mértékben képes belemerülni, kinyílni és föloldódni! Attól hogy a másik, aki énekel, lecsupaszodik, és átadja magát teljesen.

Ilyenkor mindig megerősödöm abban, micsoda fantasztikus dolog is a zene, és hogy életelem, mese nincs! Bánhatja, aki nem veszi komolyan.

A másik meg persze az, hogy mindenki vágya, hogy hatni tudjon így. Legalább egyszer. És hogy lássa a hatást.

 “Hiába fürösztöd önmagadban, /Csak másban moshatod meg arcodat” – mondaná József Attila. (Jó dolgunk van, hogyha Attilka közhelyesül és emeli blogunk fényét.)

*

Fodor Ákos: Ön-?
Méltó, de nem alkalmas emberi szerepre,
aki kiváltja csak, amit érezni szeretne.

(Köszi, Kéti!)

Reggel

Bizonyos keresztnevekkel bizonyos dolgokat  például nem lehet megúszni, azt hiszem. Nem mintha annyira akaródzna, bár némely életkorok finnyássá, kényessé teszik az ember lányát, és jobban szereti, ha jó édes atyja hanyagolja az ilyenekkel. De kicsiként persze más. Akkor kedves és vicces. Meg természetes. Pedig egy csudát az! Nem természetes.

Amikor elsős voltam, apu kísért minden nap iskolába, pár hét után már csak a sarokig, onnan elváltak útjaink. Ő ment a buszhoz balra el, én meg tovább egyenesen egy hosszú-hosszú úton, legalábbis akkor hosszúnak tűnt, végig egy park mellett, az iskola kerítése mellett, egészen a bejáratig. Miután elváltunk a sarkon, apu még megvárta, míg beérek, csak azután indult tovább. Megegyezésünk értelmében háromszor kellett visszafordulnom integetni: a park sarkánál, egy aszfaltrepedsénél, és a suli kerítése előtt. Elharmadoltuk az utat. Visszaintegetett.

De az igazi játék még az elválásunk előtt, az utolsó zöld lámpás, zebrás átkeléskor folyt. A kicsi korom óta állandó, megszokott felegetős játék. Szigorú szabályok szerint zajlott, eltérni semmit nem lehetett, apu nem engedett belőle. Megkérdezte: – Na, ki vagy te nekem? Válaszoltam: – Apuci szemefénye. Mire ő : – És még? Fényes, kicsi csillaga – volt válasz. És ez minden áldott nap így ment, sose másképp. Nehéz eldönteni, csalókák az emlékek, hányszor és milyen hosszan, de már-már legendás, eposzi távlatoknak tűnik mesziről.

Erdélyi József: Reggel

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap;
mentem sötét fenyők alatt.
Kezemet fogta jó apám;
sárgarigó fütyölt a fán.
Sárga rigó, huncut rigó,
azt fütyölte, hogy élni jó;
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek,
sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át,
fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan,
hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap;
megyek magas fenyők alatt
kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó,
de halni szebb, de halni jobb,
s én mosolygok és meghalok.