Kreatív díj

Díjat kaptam Makka barátosnémtól, amit ezúton is hálásan köszönök, viszont félek, hogy nem kifejezetten érdemlem meg. Például mert időtlen idők óta nem is írok. Nincs miről vagy valami ilyesmi. Így viszont tényleg rávisz a szükség.

A díjazott nemes feladatai a következők, az enyémek is:

  1. Meg kell köszönnöm a díjat.
  2. A logót ki kell tennem a blogra.
  3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam.
  4. Írnom kell magamról hét dolgot.
  5. Tovább kell adnom hét embernek.
  6. Be kell linkelnem őket.
  7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy értesüljenek a díjazásról.

A legnehezebb a hétfelé továbbítás lesz. Van ennyi blog összesen? Keményen kell dolgoznom az ügyön, nem vagyok rendszeres blogolvasó. De addig a hét dolog magamról. Bár lenne ennyi fontos vagy legalább érdekes dolog, amit közölhetnék! Nem válogatok, nem mérlegelek, ami először eszembe jut, azt írom, messze nem biztos, hogy ezek a legfontosabb vagy a rám legjellemzőbb dolgok. A vicces az lenne, ha egyszer a barátainkkal vagy jó ismerőseinkkel írathatnánk magunkról ilyen hetes-nyolcas listákat… na az izgi lenne nagyon!

Néztek már férfinak, igaz, nem élőben, hanem internetes fórumokon, de néztek és nem is egyszer. Vélhetően az olykor kissé cinikus, kötekedésektől sem mentes stílusom az oka. Vagy hogy bizonyos emberek nem gondolják, hogy nők is szoktak határozottan vitatkozni és nem feltélenül csak a legrfrisebb körömlakk trendekről… Ez utóbbit nem akarnám elhinni.

Van két súlyos titkom. Nem szeretem Coelhot és néha zokniban alszom.

Alapvetően van bennem némi hedonizmus, nagyon élvezem és szeretem az emberek társaságát, az evés-ivást, a nevetéseket, a magárt való semmit nem tevés szabadságát, de a fakírságra is van hajlamom: időnként túl sokat tűrök és viselek. Cserébe viszont éppen ez utóbbiért a lelkiismeretesség szobrát sokan rólam mintázzák, naná, meg olyan jó ember is vagyok, hogy szinte fájdalmasan unalmas már, ha mondják.

Gyerekkoromban legalább ötször olvastam el a Mary Poppinst, mindhárom kötetet. Azt hisztem, függőség volt az a javából.

Van egy barátom, akivel nyolc éve levelezek, és még sose találkoztunk személyesen.

Többen mondták már, hogy jó a probléma érzékenységem, dicséretnek szánták, néha azért kételkedem.

Nagymamám szerint kicsi és helyes füleim vannak. Megnéztem, van benne valami. Bár őt ismerve el tudom képzelni, hogy ezzel a kedves mondattal tulajdonképpen sajnálatát fejezte ki, hogy pont egy ilyen fej szorult közéjük. Ilyen nagymamám volt nekem. Az egyik.

És akik kapják… erre még visszatérünk.

Reklámok

161/5

Elég fáradt vagyok, úgyhogy eltartott egy darabig, míg fölfogtam a feladatot, plusz míg helyükre raktam a számokat. Még mindig a Villette-et nyűvöm, az utóbbi napokban nem jutott rá annyi időm, pedig elég érdekes a szerelmi szál, ami és ahogy bontakozik. 

Tehát a 161. oldal és az 5. mondat. Újabb problémák: vajon csak a teljes, egész mondatok számítanak a lap tetetjétől, vagy a mondatvégi írásjeleket kell számolni? Az előző mellett döntöttem. És persze kénytelen vagyok két mondatot írni, mert most épp ugyan a második kötetet olvasom, de az igazi 161. az első kötetben van, ugye.

Végül elértem, hogy olyannak tűnt előttem a válasz, mintha egy jégdarabkát egy cseppnyi zamatos gyümölcs levével vagy cukorral ízesítenének. (II. kötet)

Georgette, Madame Beck legkisebb gyermeke belázasodott. (I. kötet)

Nem vennék rá mérget, hogy sikeresen számoltam el ötig, de kábé ez a helyzet.

Még Villette

A mai nap jórészt a zakuszka-gyártás körüli teendők jegyében zajlott, de az óriási sikerre való tekintettel kénytelen vagyok újabb idézetekkel sokkolni – legelsősorban – saját magamat. Bele az éjszakába. 

Ezek a mostani idézetek amolyan igazán lelki, belső dolgokról szólnak, de kívülre helyezve, tárgyiasítva, metaforizálva. A vizsgált és a reflektáló én szinte teljesen szétválik az alábbi sorokban. A maga módján az egész félelmetes. 

A valaha gyakori híradás és levél elmarad; az addig ismétlődő látogatást hiába várjuk; nem érkezik sem könyv, sem újság, sem egyéb jele a megemlékezésnek.

E kihagyásoknak mindig van jól megalapozott oka, csak ismerné őket a remete. Míg cellájában tesped, a többiek, akikkel kapcsolatot tartott, a külvilágban az élet csúcspontja felé törnek. Az üres idő oly lassan vánszorog, hogy az órák is állni látszanak, mintha malomkő súlya nehezítené el a szárnyatlan idő lábát… ugyanez az idő talán eseményekkel zsúfolva, zihálva fut barátai számára.

A remete – feltéve, hogy értelmes remete – magába fojtja gondolatait, s e belső tél néhány hetére elrejti érzelmeit. Tudja, hogy a Sors időlegesen a mormota szerepét szánta neki, s mindjárt megnyugszik; kis gombolyaggá húzza össze magát, az élet falának üregében, nyugodtan várja a szélvihart, mely besodorja, elzárja és jégbe burkolja az évszak tartamára.

Így szól magában: “Jól van ez így; így kell lennie, ha egyszer így van.” És egy napon megnyílik talán jégsírja, visszatér a tavasz enyhesége, őt is újra éri a nap és a déli szél melege; rügyeznek a bokrok, fütyörésznek a madarak, minden felszabadító ének boldog feltámadásra szólítja. Lehetséges, hogy így lesz, de talán mégsem: a fagy szívéig hatolhat, megtörténhet, hogy nem enged fel soha; eljő a tavasz, és egy varjú vagy szarka a falból csupán a mormota csontjait kotorja elő. Nos, ha így történik, akkor így kell lennie: kezdettől fogva tudhatta, hogy halandó, s eljő a nap, amikor ő is megindul minden hús és vér útján. Korán éppoly jókor lesz, mint későn. (440-441. oldal)

 

Továbbhaladtunk – fogalmam sem volt róla, hová -, aztán egy fordulónál egyszer csak egy másik társasággal találtuk szembe magunkat, mely ellentétes irányból közeledett felénk. Ma is látom magam előtt a csoportot, amint abban a pillanatban felbukkant előttem. Egy szép, középkorú úrhölgy, sötét bársonyruhában; egy úr, valószínűleg a fia – nemesebb arcot, remekebb termetet, gondoltam magamban, sohasem láttam még; a harmadik személy rózsaszín ruhát és fekete csipkeátvetőt viselt.

Szemügyre vettem őket – a harmadik személyt épp úgy, mint az első kettőt – és mivel a perc egy töredékéig idegeneknek véltem őket, pártatlan ítéletet alkothattam megjelenésükről. De alig észleltem és rögzítettem a benyomást, máris tudatára ébredtem, hogy hatalmas tükörrel állok szemben, mely két oszlop között kitölti a térséget: a társaság mi voltunk. Ilyenformán életemben először, sőt talán egyetlenegyszer részesültem abban a “jótéteményben”, hogy úgy láthattam magam, ahogyan mások látnak. Nem érdemes foglalkozni az eredménnyel. Ellenérzés futott át rajtam, szorongó szánakozás; nem volt éppen hízelgő, de hát végül, még hálás is lehetek sorsomnak, hisz lehetett volna rosszabb is. (347-348. oldal)

 

Kezdjük az elején: az Érzéssel szövetkezve kiűztem a házból az Értelmet, lakatra zártam az ajtót előtte, aztán kettesben leültünk, kiterítettük a levélpapírt, tintába mártottuk a mohó tollat, és mélységes gyönyörűséggel őszintén kiöntöttük a szívünket. Mikor ezzel elkészültünk… két lapot sűrűn teleírtunk a mélységes szeretet, a szívben gyökerező hála szavaival… (egyszer és mindenkorra e zárójelen belül mélységes haraggal utasítok vissza minden gyanút, mely úgynevezett “melegebb érzésekre” vonatkozik. A nők nem ápolgatnak efféle “melegebb érzéseket” ott, ahol kezdettől fogva egy ismeretség egész folyamán sohasem ringathatták magukat abban a tévhitben, hogyha ezt tennék, nem követnének el halálos esztelenséget. Soha senki nem sodródik szerelembe, hacsak nem látta vagy nem álmodta, hogy felkelt a Reménység csillaga a Szerelem zavaros vizei fölött) mikor tehát kifejezést adzam erős és nagyra becsülő ragaszkodásomnak – olyan ragaszkodásnak, mely hőn óhajtja, hogy minden bút-bajt magához vonzzon, hogy kivegye osztályrészét mindabból, ami fájdalmas a szeretett lény sorsában, és  – ha lehetséges – elfordítson, másfelé irányítson minden vihart és villámcsapást arról a lényről, akire féltő gondoskodással tekint… akkor midőn mindez kifejezésre jutott, egyszer csak megrázkódott szívem kapuja, megnyílt rajta pánt és lakat, az Értelem serényen és bosszúállón belépett, felkapta a levélpapírt, elolvasta, fintorgott, törölt belőle, összetépte, másikat írt, összehajtotta, lepecsételte, s elküldte a tömören fogalmazott, rövid egyoldalas levélkét. És jól is tette. (420-421. oldal)

Némely tekintetben biztosan nem csak én ismerek magamra ezekből a sorokból – elképesztő a részletesség, a szemléletesség, ahogyan Brontë fölfejti a lélek legmélyebb bugyrait és kínjait -, de azért hobbit csak nem csinálunk már belőle. Életprogramként, szenvedélyesen, belemerülve az önsanyargatásba, precizitással, módszeresen, szinte a skízisig… Hátborzongató! Mert rossz napja lehet bárkinek, de itt az identitás legmélyebb gyökereiről van szó. Némi túltással élve, e regényt olvasva értettem meg végképp Freudot, azt hiszem.

Makka barátnémmal borzadtunk ma egy sort a könyv kapcsán, és még mindig azon merengek, vajon van-e ebben az egészben, a szövegben irónia. Egyelőre nem találok kapaszkodót, utalást, aminek fényében eldönthetném. Annyira egy a szöveg, a narráló és a főhős. Nincs rajta fogás. Még.

Kedves növények

Makka firtatja legkedvesebb növényeimet, ami egyáltalán nem egyszerű kérdés. Annyi van, hogy holnapig sorolhatnám. Úgyhogy úgy döntöttem, szűkítem a dolgot, csakis teljes növények jöhetnek szóba, azaz például hiába rajongok a szőlőért, a tárkonyért vagy a sárgarépáért, teljes mivoltukban mégsem kerülhetnek a legkedvencebbek közé, mert – mondjuk -,  nem jelentenek esztétikai élményt, vagy nem fűznek hozzájuk kedves emlékek, nem ragaszkodom hozzájuk szárral, gyökérrel, levelekkel együtt… Meg aztán vannak az olyan puccosak,  a kamélia és társai, ilyesmikre gondolok, amelyek ugyan nagyon szépek, napokig elnézegetném őket, de túl sok közöm (egyelőre) nincs hozzájuk.

Így kissé kezelhetőbb a halmaz, úgy vélem, de továbbra is nehéz az ügy.

Ami biztos: a növény nekem egyenlő a kerttel. Szeretem a fákat, pláne az öreg fákat, biztosan azért, mert nekünk sok van belőlük, és köztük nőttem föl. Inkább hajlok a természetes rendezetlenség irányába, mint a nagyon megtervezett, nagyon megnyírt, kicsit sem csalitos kertek felé, ez is azért, amiért a miénk olyan, amilyen. Fontos az illat! Nem kell, hogy nagyon különleges legyen, csak finom. Az akác is nagyon jó, de némelyik rózsa is. Virágokból leginkább az egyszerűeket szeretem, minél jobban hasonlítanak a vadvirágokra, annál jobb. (Vannak azért persze kivételek, a rododendron bokrainkat például sokért sem adnám.)

1. galagonya

2. bangita

3. platán

4. tiszafa

5. levendula

6. liliomok

7. hársfa

8. júdásfa

9. virágzó gyümölcsfák

10. verbéna

 

Nagyon valószínű, hogy holnap más listát mondanék.

Hat lényegtelen dolog

Makka kérdezi, bár nem egészen világos, hogy arról kell-e írnom, szerintem mi lényegtelen, vagy inkább magamról kellene lényegtelen dolgokat írnom. Szerintem az utóbbi, de mert ő nem ezt az utat követte, legyen az ő játékszabályai szerint:

lényegtelen, mennyibe kerül valami, ha megéri az árát…

lényegtelen, micsoda rendetlenség van a szobámban, ha éppen valami más sokkal fontosabb, és arra koncentrálok…

lényegtelen, milyen hacukában indulok reggel dolgozni, ahová megyek, nagyon nem számít a külcsín…

lényegtelen, milyen hosszú ideig nem hallok régi barátokról, mindig jó újra fölmelegítődni…

lényegtelen, milyen fáradt vagyok, és meddig tart, ha valami birizgálja a fantáziámat, addig csinálom, míg a végére nem érek…

lényegtelen, milyen műfaj, ha jó a zene, jöhet…

7

Makka fölkért, áruljak el magamról hét kis titkot, miből is arra következtetek, hogy úgy véli, van olyan izgalmas az életem, hogy egyáltalában legyenek titkaim, vagy legalábbis látszólag alig, valójában bizonyára roppant fontos dolgaim, ha már egyszer, ugye, ezek titkok lennének valamiért… Nem mintha nem mesélhetném el személyesen, de eszem ágában sincs játékrontónak lenni. Tehát.

1. Általában zokniban alszom. Tudom, hogy csakis idióták alszanak zokniban, de mert telente képes lefagyni a lábam (alacsony vérnyomás, bénázgató vérkeringés), valamint a komfortérzetem így tökéletes, rászoktam. Mezítláb képes vagyok reggelre megfázni…

2. Szeretek úton lenni. Autó, vonat, távolsági busz… Szeretek tömegközlekedési eszközökön bámészkodni. Persze nem a tömött villamos meg a “rohannom kell”-utazás a kedvencem, de ha már van ülőhely, és egész nyugodtan kapok levegőt, teljesen jól elvagyok, sőt! Minél hosszabb az út, annál jobb. Egyébként is szeretek szemlélődni, de egyetemi éveim alatt nyerték el igazi jelentőségüket ezek az utazások. Így tudtam vizsgaidőszakban lelkifurdalás nélkül lopni az időt, és csak úgy magamért, magáért a dologért nézelődni, gondolkodni. Alibi volt. Hiszen amíg a buszon ülök, nem tudok tanulni, nem tehetek róla, hogyan múlik az idő, nem én határozom meg, merre s hogyan alakulnak a dolgok. Elég bizarr, belátom, de a BKV volt nekem maga az oázis és a friss levegő. Azóta nem is nagyon akadna rá “programszerűen” időm. 

3. Nem szeretem Coelhot. Összesen két regényét olvastam, mindkettőt úgy kaptam kölcsön kedves ismerősöktől, hogy rajongva ecsetelték, miért kell ezt most és azonnal és feltétlenül, és hogy megváltozik az életem egycsapásra, majd meglátom. Nekem meg lapos volt és közhelyes. Kiábrándító. Olvasmányos, kellemes, csak nekem valahogy mégsem elég. Szégyenkezve adtam vissza a könyveket, azt kívántam, bárcsak tetszett volna, és igyekeztem jó képet vágni, mert megbántani sem akartam senkit. Nem egymásnak teremtettek minket.

4. Végtelenül lusta vagyok. Ez nem olyan nagy titok, csak kevesen hiszik el rólam. Pedig. Fegyelmezettséggel kompenzálok.

5. Ovis és általános iskolás koromban nagy szervezkedő és állandó főszereplő voltam mindenben. Szavaltam, énekeltem, táncoltam, vezényeltem, örsöket és rajt vezettem, rajzoltam, ami kell… Ez se nagy titok, de nagyjából ez is elmúlt, úgy kb. a gimnázium környékén. Kevesen képzelnék.

6. Lábfóbiám van. Már hogy a sajátjaimat nem nézegetem szívesen, mert hogy csúnyácskák. Még szerencse, hogy ritkán kerülnek a látóterembe…

7.  Állítólag férfi agyam van. Mondták már többen is, nem biztos, hogy hízelegni akartak. És nem is biztos, hogy az agyam. Ha mégis az, akkor talán a nem kifejezetten finom és nőies humoromra célozhattak.

 

Nincs kinek továbbítsam a labdát, mert hogy nem vagyok igazi blogger, de azért majd próbálozom. Ha másképp nem, élő szóval vagy mi.