Emlékmentés (BTF 2008/Angol Barokk Szólisták és a Monteverdi Kórus – Bach: János-passió BWV 245)

Zenéről írni a világ leghülyébb dolgai közé tartozik. Hátrányos helyzetem többszörös. Nem vagyok költő: nem tudom elég szépen kifejezni és érzékeltetni -, nem vagyok szakértő zenész: nem tudom elég kritikusan végigfülelni és pontosan körülírni azt, amit hallok. Nekem csak véleményem van és élményeim. Viszont én vagyok az átlagközönség! – ez az egy előnyöm lehet. Ha ez előny.

Bachhoz messzemenően nem méltó jelzővel tudnám egyértelművé tenni, mennyire is volt jó ez az este. Hazafelé azon gondolkodtam, egy ilyen koncertélmény után vajon miért nem határozza el magát az ember egészen komolyan: ezután minden másképp lesz, jók leszünk, igazak és kedvesek. Vagy legalább miért nem sikongat, miért nem tépi meg ruháit a közönség? Miért nem őrjöng a hatás alatt? Mert noha a She loves you yeah, yeah, yeah – fölismerés is kellően katartikus pillanat lehet az ember életében, na de az ilyen mondatok egészen velőtrázóak: „Drága Megváltóm, hadd kérdezzelek, Most hogy a keresztre szögezve magad Mondottad: Elvégeztetett, – én megszabadultam-e a haláltól?…” És ezek csak szavak! Micsoda zene képes arra, hogy ezeknek a szavaknak a legmélyéig juthasson az ember!?

Gardiner karmester a régizene és a historikus előadásmód főpapja. Ez látszik is! A zenekar pici, alig töltenének meg egy osztálytermet, és egészen furcsa hangszereket hurcibálnak magukkal. Historikus hangszereket. A kórusban sincsenek tizenöten összesen, szinte családias a hangulat. Régizene, ugye. Gardiner pedig olyan előkelőséggel, komolysággal és mindentudó mosollyal vonul, mozog, létezik, hogy arra csakis egy főpap képes. Vagy valami mágus. Egy lord (Sir), aki varázsol. Hosszú karjai, hatalmas kezei szinte simogatják a kórust és a zenekart, amikor játszanak, máskor pedig – a recitativók alatt – mozdulatlanul, rezzenéstelenül áll: egy hórihorgas fekete fölkiáltójel, a háta közepén is látszik az erő.

Mégsem ő a főszereplő, legalábbis nem látványosan az, amikor megkezdődik a muzsika. Csodálatos muzsika! És micsoda hangok! Mark Padmore az evangélista szerepében, Dietrich Henschel Jézusként, és a műsorfüzetben néven sem nevezett szólisták valami egészen különleges dologra képesek. Tudjátok, van az a folytonos belső hang, amelyik az ember fejében kommentál, szónokol, abba nem hagyja, amolyan alapzajként kíséri végig az ember életét. Az enyém most mélyen elhallgatott! A szoprán „kóristaleány” végtelen kifejezőerővel de egyszerűen, tele finomságokkal énekelt. Az altok nem is erről a világról szóltak az angyalok nemtelen, hím-nős hangján. A basszista olyan feledhetetlen hangsúlyokkal és drámaisággal hajtogatta: Golgota, Golgota…, hogy az ember ereiben megfagyott a vér. És persze a kórus harmóniája és ereje… Végtelen lúdbörzés, igazi ünnep volt ez az este.

Gardiner a jó szolgák egyszerűségével köszönte meg a tapsot és az ovációt, s a mester megkérdőjelezhetetlen gesztusaival hívta maga mellé ünnepeltetni szólistáit, zenészeit.

“Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.” – írja Weöres Sándor.

Gardiner mester pedig elmosolyodik, széttárja karjait, fölemelkedik és elröpül a nagy magyar fekete éjszakába… Útján csillagok kísérik.

Szerintem még most sem sejtitek, mit hagytatok ki!

Emlékmentés (A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Bach-hangversenye, 2008)

Már reggel óta a Magnificatra gyúrtam. Johann Sebastian Bach zenéje mindig fölvidít, s mert tudom, hogy így lesz, már víg kedéllyel érkezem a koncertre. A tökéletes nap receptje: zárd Bachhal! Ez a muzsika csupa kacskaringós mégis szigorú matematika, egy hosszú-hosszú, szinte végtelen vonal, ami kígyózik, tekergőzik, és ellenállhatatlanul húz magával, kifelé a csigaházból, amibe időnként mindannyian szeretünk visszagubózni. Úgy járnak a csillagok, ahogy Bach hegedűi húzzák, és sokkal könnyebben veszi az ember a levegőt, amikor megszólalnak a fúvósok, a rezek. Bach zenéjével tökéletes a panoráma.

Talán azért van így, mert ez a zene még jócskán azelőtt született, hogy „Minden egész eltörött”, mert Bachnál és kortársainál még ha valami szomorú, az sem végletes és vigasztalan. Ez a koncert ráadásul csöppet sem volt szomorú! Sőt! A szvitek fényes, ragyogó zenéje, a tánctételek bája és életvidámsága: gavotte-ok, bourrée-k, menuett és gigue, vagy a III. szvit mindannyiatok által jól ismert „Air”-tételének csodás dallama és egyszerűsége, a nagyszerű előadásmód, a zenészek látható játéköröme mind-mind erősítették a hallgatóságban a meggyőződést: élni jó és élni szép! Tényleg úgy, ahogy azt a rigók fütyölik a fán ilyen tavasztájt.

És még csak ezután következett a Nun ist das Heil und die Kraft c. kantátatétel! Olyan erő volt benne, olyan összetett és sokrétű ez a darab, hogy kedvem lett volna legalább még kétszer meghallgatni, aztán meg még egyszer lassításban is. Lassú a fölfogásom, na! De legalább nem szégyellem, ha valami lenyűgöz.

A Magnificat pedig tényleg a csúcspont volt. Ha még sohasem hallottátok ezt a Mária-himnuszt, vagy ha mást nem is, de legalább a tizedik tételét, akkor persze nehéz elképzelni, mitől is vagyok ilyen lelkes. Amikor ezt a zenét hallom, lelki szemeim előtt mindig megjelennek a barokk festmények angyalkái síppal, dobbal, nádi hegedűkkel, mert ha valami, hát ez az igazán „mennyei” muzsika. A fiatal szólisták – különösen a hölgyek – remekeltek, a zenekar és az énekkar a helyzet magaslatán álltak, egy szó, mint száz: mindenki örült, mert hogy van Bach, és vannak olyan kiváló zenészek, akiktől érdemes őt hallgatni.

J. S. Bach: III. (D-dúr) szvit, BWV 1068
J. S. Bach: IV. (D-dúr) szvit, BWV 1069
J. S. Bach: Nun ist das Heil und die Kraft – kantáta, BWV 50
J. S. Bach: Magnificat (D-dúr), BWV 243

Közreműködött: Csereklyei Andrea, Kolonits Klára – szoprán, Meláth Andrea – mezzoszoprán, Szappanos Tibor – tenor, Bátor Tamás – basszus, Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)
Vezényelt: Kocsis Zoltán

Ünnep

 

Giotto di Bondone: 17 jelenet Krisztus életéből: 1. Jézus születése, 1304-06.

Én meg közben teljsen elfelejtettem békés, szép karácsonyt kívánni, ami azért valószínűleg egyáltalán nem véletlen, máshol szoktam az ilyesmit. Giotto és Bach azért mégis megéri. És persze jöhet bármikor, csak azért Bach nélkül mégse úgy karácsony a karácsony. Ez meg az egyik legeslegszebb, amit ismerek. Önmagában is ünnep. Pont olyan sírnivalóan szép, mint kedvenc Giottoim.

Stop and Hear the Music

Joshua Bell Bachot játszik

Egyáltalán nem friss ez a történet, annak idején elég nagy port kavart, és minden áldott reggel eszembe jut, amikor munkába menet igyekszem a metróhoz. Ott az aluljáróban is játszik egy férfi – egészen szépen -, ha nem is maga Joshua Bell. Máskor meg egy idős cigányember nótákat húz. Még máskor egy srác gitárral bizonyára a saját, igen-igen egyszerű szerzeményeit adja elő, de szívből, mintha az élete múlna rajta. Lehet, hogy múlik is. Mi máson múlhatna? Mi más éri meg jobban, hogy azon múljék?

A teljes sztori.

Delphine Galou

J. S. Bach: Erbarme dich, mein Gott (Máté-passió, BWV 244)

Megint nőnap.

Bájos nő szinte férfias hanggal, most fedeztem föl, ezidáig még csak nem is hallottam róla. Vagy csak nem emékszem rá, ami azért nem valószínű, mert ilyesmire nem lehet nem emlékezni.

Anti-jaroussky. Persze nem csak Jaroussky, úgyhogy itt Andreas Scholltól ugyanez. Se csúnya.

‘Pastiche’

Reynaldo Hahn-Théophile de Viau: À Chloris

S’il est vrai, Chloris, que tu m’aimes,
(mais j’entends que tu m’aimes bien,)
je ne crois pas que les rois mêmes
aient un bonheur pareil au mien.
Que la mort serait importune
de venir changer ma fortune
pour la félicité des cieux !
Tout ce qu’on dit de l’ambroisie
ne touche point ma fantaisie
au prix des grâces de tes yeux.

Hahn dalai közül talán ez a Bach-hommage a legismertebb. Külön érdekes barokkos kontratenotrral a főszerepben. 

Sajnos Rónay György magyar fordítása nincs meg nekem, de majd egyszer beszerzem.

Bobby McFerrin és a közönség

Bach-Gounod: Ave Maria, “Swinging Bach 2000”