About her

Malcolm McLaren: About Her

 

Tavaly ilyenkor nagyon sokat hallgattam ezt, úgyhogy kicsit nosztalgiázom. Talán a novemberi időjáráshoz passzol, talán nem, mindenesetre ez a videó elég ügyes. Érdemes.

Reklámok

Emlékmentés – BÖF, 2007 / Paris qui dort | filmkoncert

René Clair némafilmje [1923] Yan Maresz kísérőzenéjével [2005]

Szeretek szemlélődni. Nemcsak a produkciót, a köretet is szívesen szemügyre veszem. Tudjátok, milyen emberek jöttek el az előadásra? Két szemük, két fülük volt, mint nekem (egyenlő esélyekkel indultunk tehát), tán néha még párizsis-vajas zsömlére is fanyalodnak, mint én, és sorban állnak az újságosnál reggelente, mint mi mindannyian. Voltak fiatalok, idősebbek, válogatott bohémek meg konszolidált úriasak. Úgyhogy kijelenthetem: teljesen normális embereket érdekel a kortárs művészet, most már tényleg elhihetitek, a magam szemével láttam. És rögtön meg is nyugodtam: nem kell feltétlenül ismerni minden apró kis műhelytitkot ahhoz, hogy bemerészkedjen az ember az oroszlán barlangjába. A felszabadultság meg amúgyis előfeltétel a műélvezethez. És volt mit élvezni!

René Clair filmje és Yan Maresz muzsikája olyan helyre, állapotba röpítette a nézőt-hallgatót, ahol megszűnik minden, ami relatív. Nincs mihez, amihez képest, fönt-lent, jobbra-balra, csupán lebegés, súlytalanság, üresség, kongás… A hihetetlen látvány, a fekete-fehéren villózó kontrasztok, a szintebalett-mozdulatok, a kifejező arcok, gesztusok, testtartások, a refrénszerűen ismétlődő események, a hatalmas üres terek valamiféle furcsa, kozmikus keringőbe húzzák magukkal a nézőt. Groteszk, félelmetes táncba. A kísérőzene soha meg nem szűnő diszharmóniája nem engedi feledni ezt, még a film igazán szellemes, mulattató pillanataiban sem. Ezen kívül a muzsika aláfest, megerősít, kiemel, fölidéz, elgondolkodtat, s noha sokszor maga is viccel, ijesztő látomás ez az “embertelenség”. Még akkor is, ha a nyüzsgő, élő Párizs sem éppen harmonikus.

Emlékmentés (filmkoncert – Zeneakadémia, BÖF 2007. október 15.)

(Friedrich Wilhelm Murnau 1921-es némafilmje, a Nosferatu – Wolfgang Mitterer zenéjével orgonára és elektronikára.)
Tulajdonképpen meg sem lepődtem, hogy a Nosferatuhoz „orgonakíséret” született. Vagy ti még nem gondolkodtatok azon, miért kell épp a hangszerek királynője a Gonosznak? A Fantomnak az operaházból, Scarpiának a Tosca Te Deumjában, Mefisztónak a Faust templomi jelenetében. Talán pont azért, mert az orgona a királynő, a „legesleg”, ráadásul az áhítat, a templomok, a Mindenható hangszere, és ahogyan harmóniája, úgy disszonanciája is hatalmas és velőt rázó.

És akkor itt ez a film, benne a főhősök: egy tapadós nadrágú, pulikutya hajviseletű, rúzsos-csókos ajakú férfiú és annak kedves neje, akinek meg láthatóan egy masszív vérátömlesztésre, de minimum egy hathatós B-vitamin kúrára lenne szüksége, úgy világít az arca karikás szemei körül. Ez utóbbi nebántsvirág természetesen A NŐ, a naiva, akire mindig áhítozik a Gonosz. Az angyal, aki maga a makulátlanság, vagy ha nem is egészen az, de legalábbis „tisztán él és híven szeret”, és aki végül kötelességtudó „menyasszonyként” áldozatával megváltja a világot.

A másik oldalon támad Nosferatu, aki inkább hasonlít valami parazitára patkány-fogaival, hosszú, nyúlós, karmokban végződő kezeivel, pók-lábaival, elálló füleivel, boltos homlokával, mintsem napjaink szörnyeire, akiktől versenyt retteg a fél világ. Első pillantásra semmiféle elegancia nincs benne, semmi vonzó, semmi lenyűgöző, semmi magával ragadó, semmi olyasmi, ami pedig egy (a) Gonosztól joggal elvárható lenne. Időnként, szerencsétlen pára, még szánalmas is.

És persze ebben a filmben nincsenek hightech-megoldások, számítógép-vezérelt trükkök, nincs vérözön, nincs egy tisztességes közeli vér- és bélontás, semmi ínycsiklandó, pénztárrobbantó, statisztikákat döntögető felhajtás. Nem ezt szoktuk meg, nem ezt várjuk el mostanában egy rémfilmtől.

Azonban a film mégsem nevetséges! Kicsit sem az! (Jó, néha azért igen, például amikor Nosferatu hóna alatt koporsójával óvakodik újdonsült hajléka felé.) Mindig van ugyanis valami, valami groteszk, valami borzongató, valami meghökkentő, valami patetikusan rettenetes „kis- vagy nagyrőköny”, amitől futkározik az ember hátán a hideg. Legelsősorban ott van maga a zene, a „kíséret”: a szüntelen morajlás; a danse macabre-i DJ-ütemek; a néha-néha előbukkanó és végtelen szomorúságot árasztó, harmonikus dallamok; az effektek, hangok, zörejek. És ott a film ritmusa: a párhuzamosan futó szálak, az igazán izgalmas vágások, a kifejező tablók. Sem egyik, sem másik nem hagy sokáig nevetgélni.

Aztán pedig ott vannak a csodálatos képek a természetről: a szél, a tenger, a hegyek, a fák, a sziklák és megint a tenger… a csöndes tenger, a szeles tenger, a viharos tenger… és a viharos szélben a tenger partján két asszony, lobogó hajjal és ruhával, fehéren-feketén, remélve-vágyakozva, szomorúan-rettegve… Feledhetetlen képek! A lankás, szűk utca, rajta lassan halad lefelé négy-ötcsoportnyi fekete ruhás ember, mindegyik csoport vállán egy-egy koporsó… Nosferatu fekete, groteszk árnya a vakítóan fehér falon, kígyó-ujjainak árnyéka a fehéren vakító hálóingen, miközben a megváltó, angyali nő rettenete szinte kéjes aléltságba fordul át…

Ez a film szép. Wolfgang Mitterer zenéje nagyon sokat tett azért, hogy ezt ma este észre vegyük. Hálás vagyok érte.

A király táncol

Nehezen tudok ám betelni vele, de sose is ment könnyen. Olyan harmónia árad belőle, annyi elegancia! Végtelen könnyedség. Terápiás hatása van rám a fiatalembernek, úgy éljek, már amikor nem izgulom magam éppen halálra egy-egy meccs alatt.

A videó kissé giccses, a zene gáz, de nem ez a lényeg… viszont!

Egészen biztosan barok zene szól, amikor pályára lép és játszik. Valamiért a Napkirály meg a Lully-féle táncok jutnak róla eszembe. Tán az éle, tán a lábmunka, tán hogy ez is valami fenséges és arisztokratikus… tudja a bánat. Na jó, ennél azért egyszerűbb és letisztultabb a dolog. 

Nekem tetszik! Nagyon.

(Lully meg feliratkozhat a hülye halálok örök ranglistájára.)

Fêtes galantes

L'accord parfaitJean-Antoine Watteau: L’accord parfait, 1717-18

Minden mindennel összefügg: tudtam eddig is a közhelyet, de ma este aztán tényleg összefutottak a szálak. A héten Watteau-képeket szemezgettem a neten Váncsa írása miatt. Ma délután Verlaine után koslattam a Jaroussky-videó miatt. Estére pedig valahogy odáig jutottam, hogy órákig Faurét hallgattam a YouTube-on. Tőle pedig már csak egy lépés ugye Ravel és Debussy, utóbbiról meg épp a minap merengtem, micsoda sztár lett a Twilight hatására. Vámpíréknál divat ugyanis az impresszionista zongoramuzsika, és tényleg szép az, kár tagadni.  A Claire de lune (Claude Debussy: Suite bergamasque, III.) pedig szinte slágerzene, úgy is hallgatják azt némely kamaszok a regény meg a film óta.

És ki más is lehetne a költő, aki Debussy szvitjének zenéjét inspirálta, mint Verlaine? És honnan máshonnan is eredhetne az imígyen kétféle módon is megidézett Fête galantes, mint a rokokó francia udvarból és arisztokráciától, melynek festészetileg (egyik) fölkent apostola éppen Watteau?

A kör bezárult.

Clair de lune

Votre âme est un paysage choisi
Que vont charmant masques et bergamasques
Jouant du luth et dansant et quasi
Tristes sous leurs déguisements fantasques.

Tout en chantant sur le mode mineur
L’amour vainqueur et la vie opportune
Ils n’ont pas l’air de croire à leur bonheur
Et leur chanson se mêle au clair de lune,

Au calme clair de lune triste et beau,
Qui fait rêver les oiseaux dans les arbres
Et sangloter d’extase les jets d’eau,
Les grands jets d’eau sveltes parmi les marbres.

(Paul Verlaine: Fêtes galantes)

Holdfény

Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,
a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Vigyázz, ha jön a boldogság!

ZárayVámosi. És aki saját magától kitalálja, melyik film zenéjére szösszentették ezt a darabot – Bradányi Iván írta a szöveget -, az megjutalmazhatja magát egy csokival.

Vigyázz, ha jön a boldogság,
Vigyázz, sokáig nem vár rád,
Vigyázz, van egy-két napod,
Ha el nem kapod,
Már megy is tovább…
Vigyázz, ha jön a boldogság,
Vigyázz, sokáig nem vár rád,
Vigyázz, nyisd ki a szemed,
Tárd ki a szíved,
Ne engedd tovább…

Egy villanás és azután nincs tovább,
Hív egy távoli álomkép.
Csak menj a gyönyörű úton át,
Mit szíved kíván, csak így lesz tiéd!
Egy kézfogás, egy igazi jó barát
Többet ér minden álomnál.
Egy szív, ha valaki gondol rád,
Mondd, mi kellene más?!

Vigyázz, ha jön a boldogság,
Vigyázz, oly könnyen ellopják,
Vigyázz, hogy el ne fusson,
Neked is jusson
Egy nyíló virág.
Vigyázz, ha jön a boldogság,
Vigyázz, örülj, hogy épp itt járt.
Nevess, fütyülj a múltra,
S tiéd lesz újra
Az egész világ!

Megfejtés: Colonel Bogey March

(Híd a Kwai folyón, 1957)

Bírom, ahogy éppen menekülnek a boldogságba vagy pont előle… ki tudja? Értem, hogy fölösleges összefüggést keresni a sláger eredete meg a reá kreált szövegezet között, de azért ilyen asszociációs készséget ritkán tapasztal az ember, ezt bárki beláthatja. Szót érdemel. 

Egy korábbi Kwai folyó-féle földolgozás: itt. És most megyek csokit enni…

Gormenghast, a film

Megszerezetem a DVD-t, megnéztem a filmet. Röviden.

 

Talán ezt a regényt vétek földolgozni, olyan a hangulata, a nyelvezete, a figurái, hogy ha valaki egyszer elolvassa, nem tud többé szabadulni tőle. Annyira megdolgoztatja az olvasó fantáziáját, és annyira lényeges az is, ahogyan szól, nem csak az, amiről, hogy minden más csakis csalódás lehet. (Pont ezért vártam szigorúan a filmmel, míg az első kötet végére nem érek.)

Ugyanakkor pont ez a hangulat, ezek a figurák üvöltenek a földolgozás után, a stílus éles és egyedi karaktere. Annyira magukkal ragadnak, olyan megtermékenyítő az erejük, nem utolsó sorban ilyen a szöveg fantasztikus képszerűsége, “festőisége” is – és mi más kellene még egy filmhez.

Tulajdonképpen nem rossz ez a film, csak hát nem olyan. Például nem olyan sötét. Sajnos. Helyenként az – a szó szoros és átivitt értelmében egyaránt -, és szerintem épp ezek a legjobb jelenetek, máshol azonban túlságosan is színes. Szinte képeskönyvre emlékezetet, olyasmire, mint gyermekkorom tévés mesejátékai voltak, és ez sokkal kevésbé tetszik. A szürkék, barnák, feketék, a poros, fakó színek, vagy a súlyos bordók és lilák sokkal jobban tükrözik a könyv hangulatát. Az időnként föltűnő vattacukros rózsaszín, az építőjátékra emlékeztető díszletek kiábrándítóak, pláne hogy egyébként a jelmezek, a maszkok és a frizurák nagyon jók és találóak az esetek többségében.

A figurákkal sincs baj, a színészek kiválóak, impozáns a névsor: napjaink brit színjátszásának színe és virága. Bár az öreg grófot, Sepulchrave-et például nem egészen így képzeltem, tán Irma Prunesquallor sem elég inas és szögletes, de Steerpike és Fuchsia alakja nekem kimondottan tetszett. Gertrude is. Flay is. Pedig ahogy látom, olvasom a neten, épp Steerpike-kal kapcsolatban hangzanak el leggyakrabban kritikák, hogy ugyanis Jonathan Rhys Meyers túl jóképű a szerephez, meg még ráadásul szimpatikus is. Valóban hiányzik belőle a vadállati rútság, de szépnek egyáltalán nem nevezném. Van valami végtelen démioni és ijesztő ebben a fickóban, pláne ahogyan megjelenik Steerpike szerepében. Szimmetrikus de elrajzolt vonásai mögé nagyonis könnyen odaképzelhetjük a beteg pszichopatát (tán az ifjú VIII. Henrik szerepe sem kifejezetten véletlen), ráadásul pont olyan ruganyos, fürge, szíjas és behízelgő, mint a regény alakja. Sokkal jobbat nem tudnék elképzelni.

(Ami pedig a szimpátiát illeti: mindig csodálkoztam azokon a hölgyeken, akik szerelmes rajongással adóznak egy-egy fiktív figurának, mert hogy alakítójuk jó vagy szép, miközben meg maga a figura visszataszító vagy éppenséggel gonosz. Hacsak nem az ördög szépségéről van szó ebben az esetben is, mert akkor az egészen más.)

De azért a regényt ki ne hagyjátok, ha egy mód van rá! A film nélkül lehet élni.

Érdemes megnézni Mervyn Peake saját kezű skicceit a regény alakjairól.

Gormenghast

négyrészes brit tévésorozat, 2000.

rendezte: Andy Wilson

Steerpike: Jonathan Rhys Meyers
Lady Gertrude: Celia Imrie
Lord Groan: Ian Richardson
Lady Fuchsia: Neve McIntosh
Flay: Christopher Lee
Swelter: Richard Griffiths
a 12 éves Titus: Cameron Powrie
a 17 éves Titus: Andrew N. Robertson
Dr. Prunesquallor: John Sessions
Irma Prunesquallor: Fiona Shaw
Nannie Slagg: June Brown
Clarice Groan: Zoë Wanamaker
Cora Groan: Lynsey Baxter
Professor Bellgrove: Stephen Fry
Barquentine: Warren Mitchell
Doggit: Lewis Rose

Álomvilág

Úgy tűnhet, kereszteshadjáratot hírdetek ellenük, de nem. Egészen véletlenül jutott eszembe ma délelőtt, hogy Zsivago kapcsán is aktuális ZárayVámosi.

Pedig épp csak pár napja történt, hogy a múltkori Gyöngyhalász miatt is egészen elszégyelltem magam, mert valamelyik tévécsatornán feltűnni láttam egy lelkes rokonukat, aki őrzi a lángot, és a rajongók parázsló lelkesedésének szítására tette föl az életét. Egy szó, mint száz: tényleg nem gonoszkodásból mondom, csak a szórakozás kedvéért…

Meg aztán az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a dolog messze nem (egyedül) a fent nevezett házaspár “bűne”. A zene ugyanis a híres és nevezetes nagyfilmből való, a hollywoodiból, ami már önmagában sem feltétlenül jelent garanciát a teljes hitelességre. Persze valószínűleg nem is kell neki. (Már eleve az fantasztikus, hogy jutott bárki eszébe Omar Sharif mint Doktor Zsivago! Egy a neurózisig érzékeny, szemlélődő, örökösen vívódó, velejéig értelmiségi szerepében a balalajkás Szahara vihara… Nem mondom, hogy az eredmény rossz, de az ötlet az valami egészen elképesztő.)

A dallam (Maurice Jarre szerzeménye) kissé szentimentális – ez az úgynevezett Lara-téma, és hát mi más is lehetne az igazi sláger, mint a szerelem, és – amennyire mozis emlékeimre támaszkodhatom-, különösen a varikinói időszak, Zsivago és Lara együtt töltött két hetének varázsa.

Így aztán a dalszöveg tulajdonképpen magyarázható. Ráadásul tél van, tehát a “gyémántmező” is jogos, nem beszélve a fenyőkről, ahol meg fenyő van, ott madár is.

Bradányi Iván szövege

Álomvilág,
Ez ami vár reánk,
Száz szép csodát
Ígér az éjszakánk.
Gyémántmezőn
Táncol a napsugár,
Szép zöld fenyőn
Dalol a kékmadár.
Szállj, szállj,
Gyere és álmodj már,
Szállj, szállj,
Míg gyönyörű álmod vár.
Éjfél után
Ragyog a csillagfény,
Álmok nyomán
Utánad szállok én.
Álomvilág
Ma végre ránk talál,
Boldog szívem
Csak téged vár, úgy vár.  

Elfáradt fenn már az ég,
Az alkony a szobánkba lép,
Bújj ide hozzám és aludj el szépen,
Álmodni jó, álmodni szép… 

Álomvilág…

A regény persze más. Néhány ihletett pillanat és a legsötétebb kétségbeesés váltogatja egymást. Varikino menedék, de gyötrelmes, vészjósló, borzongató hely, a világvége, ahol igazán élni nem lehet. Ha “álomvilág”, akkor abban az értelemben az, hogy semmi köze sincs a valósághoz, az élhető lehetőségekhez. A teljes ellehetetlenülés végállomása, érzelmi és egzisztenciális értelemben egyaránt.

Zsivago a következőképp jut elhatározásra:

… Hadd legyünk egy kicsit magunkban. Menjünk, szívem! Vegyük el, égessük el egy hét alatt azt a fát, ami egy egész esztendőre elegendő volna annak, aki lelkiismeretesebben gazdálkodik!

És megint, és még egyszer! Bocsásd meg a szavaimban fel-feltörő riadalmamat! Mennyire szeretnék úgy beszélni veled, hogy ne legyen benne ez a bárgyú pátosz! De hát csakugyan nincs más választásunk. Nevezd, ahogy akarod, de valóban a halál kopogtat az ajtónkon. Kimérettek a napjaink, csak azokkal gazdálkodhatunk. Használjuk fel őket kedvünk szerint! Fordítsuk az élet elbúcsúztatására, utolsó együttlétünkre, mielőtt elválnánk! Búcsúzzunk el mindentől, ami kedves volt nekünk, megszokott fogalmainktól, attól, ahogy elképzeltük az életünket, és amire a lelkiismeretünk tanított, búcsúzzunk el reményeinktől, búcsúzzunk el egymástól! Mondjuk el egymásnak még egyszer titkos éjszakai szavainkat, nagy és csendes szó az mind, mint annak az ázsiai óceánnak a neve. Nem véletlenül állsz itt életem végén a hadak és zendülések egének alján, titkos, tiltott angyalom, a kezdeténél is te jöttél fel gyermekkorom békés mennyboltjára.

(477-478. oldal)

Vagy ahogy Lara fogalmaz:

Nem kímélném magam, sőt a törődés lenne a boldogságom, csak tudnám, hogy van valami célja. Juttasd eszembe minden percben, hogy mi azért vagyunk itt, hogy együtt legyünk! Bátoríts, ne hagyd, hogy gondolkozzam! Mert szigorúan véve, ha józanul nézzük, hogy mit csinálunk, mi történik itt: megszálltunk egy idegen otthont, betörtünk, használjuk, és állandóan hajszoljuk magunkat, nehogy észrevegyük, hogy nem élet ez, hanem színi előadás, nem komolyan csináljuk, hanem “játékból”, ahogy a gyerekek mondják, bábszínház, kutyakomédia.

(485-486. oldal)

Persze igazából nem várom ám el, hogy a sláger köszönő viszonyban legyen a regénnyel. Más a dolguk.

Filmezés

Mostanában adja péntek esténként az m2 az Az államtanácsos c. tévésorozatot. Az első részt elfelejtettem megnézni, pontosabban fogalmam sem volt róla, hogy játsszák, bár ha van egy csöpp eszem, gondolhattam volna éppen, mert logikusan következett ez az eddigiekből – egymás után ment az Azazel és a Török csel ugyanott. De tulajdonképpen nem is igazán foglalkoztam a dologgal.  A sorozatokat nem nekem találták ki. Legutóbb, most pénteken, ha már úgy adódott, megnéztem a második részt.

Túl sokat nem vártam, nem is rossz, annyira nem is jó. A regényhez képest elég sokat változtattak a forgatókönyvön, de erre általában lehet számítani. A figurák valahogy kisszerűbbek, mint a könyvben, de már magában az is üdítő, hogy ilyen arcokat lehet látni – nincs egyenfogsorhoz illeszkedő egyenmosoly, viszont sármosak a férfiak, izgalmasak a nők. 

Fandorin – Oleg Menysikov – egészen passzol az elvárásainkhoz, bár – ahogy azt korábban gondoltam is -, kissé tényleg idős a szerephez. Ez sem vészes.Van benne valami ideges arisztokratizmus, ami nagyon kell, amit jó nézni.  Nagy kár, hogy nem kék a szeme – ha már egyszer ez Fandorin egyik “védjegye” -, de ezzel meg nincs mit tenni. Kibírom.

Nyikita Mihalkov viszont – hiába nagyformátumú alak -, egyáltalán nem Pozsarszkij herceg, legalábbis nekem nem az. 

Nem megyek a falnak, ha kimarad a harmadik rész, de azért nézhető kis sorozat ez. A regény kifejezetten tetszett, a film – minden végletes állásfoglalás nélkül, hisz nem is láttam az egészet -, annyira nem kápráztat el. 

Kár, hogy a Török cselt nem néztem, állítólag az sikerült legjobban a feldolgozások közül.

Érzelmek megvallása és lánykérés

Hálátlan perszóna lennék, ha nem emlékeznék meg Austen regényeiről, hiszen annyi élvezetes, víg percet szereztek nekem az elmúlt hónapokban. Egyikben sem csalódtam (Büszkeség és balítélet, Értelem és érzelem, A klastrom titka, Emma), mindegyik opuszban volt valami, amiért érdemes volt azt elolvasni, ráadásul olyan utolérhetetlen hangulata és iróniája van ezeknek a szövegeknek, hogy a könyv befejeztével sem szabadul meg tőlük az ember, sokáig elkísérnek.

Van pár dolog, amin morfondírozgatok egy ideje, persze nem biztos, hogy van válasz. Nem ezek Austen regényeinek legfontosabb és legrelevánsabb problémái, tudom, de engem nagyhirtlenjében ezek találtak meg valamiért.

Az egyik kérdés már régen motoszkál a fejemben, hogy ugyanis olyan mély, kitartó, szenvedélyes és fülig szerelem, mint amit ezek a jóurak mutatnak ezekben a regényekben, csakis íróNŐK tollából születik. Ezen azért talán érdemes kicsit eltöprengeni, hogy ugyan miért. Gondolkodtam, tudnék-e példát mondani arra, amikor férfi ír így férfiról, de semmi nem jutott eszembe.  A nők könnyebben írnak érzésekről? Netán szívesebben? Avagy csak a nők fejében élő elvárásokról lenne szó, ami valójában soha nem is volt a férfiak sajátja? Ki tudja ezt megmondani? Na de ez már szinte filozófia…

A másik kérdés  a végkifejlettel, a leánykéréssel és az érzelmek megvallásával kapcsolatos, mert hogy kíváncsi lennék, vajon miért pont úgy vannak a dolgok ahogy. Van-e ennek vajon egyáltalán jelentősége?

Ugyanis akad példa Austen regényeiben – ilyen az Értelem és érzelem, de ilyen az A klastrom titka is -, ahol a fentiekről csak a mindentudó narrátor pár mondatából, esetleg bekezdéséből értesülünk, szemérmes módon, szinte szűkszavúan. Miközben meg minden olvasó azt várja szívrepesve, mikor is következik be a nagy egymásratalálás, minden filmben – Austen regényeinek filmes földolgozásaiban is – ez a legfontosabb jelenet, a csúcspont. Hát naná!

Nézzük csak a Klastromot!

El is indultak; és Mrs. Morland valóban helyesen ítélte meg a látogató szándékát. Magyarázattal kellett szolgálnia édesapja indítékairól; először azonban ő maga kívánt magyarázkodni; s még el sem érték Mr. Allen birtokát, már olyan jól meg is tette, hogy Catherine legszívesebben örökké ezt hallgatta volna. Henry megvallotta vonzalmát, s viszonzásul azt a szívet kérte, amelyről nagyjában egyformán tudták már mind a ketten, hogy úgyis az övé; mert Henry ugyan most már igaz szívéből szerette Catherine-t, érezte és élvezte jellemének minden kitűnőségét és őszintén szerette társaságát, meg kell azonban vallanom, ez a vonzalom a hálából sarjadt, más szóval: Henry csak azóta gondolt komolyan Catherine-re, amikor észrevette, hogy a leány jó szívvel van iránta. Beismerem, ez a körülmény felettébb szokatlan egy regényben, és csúful csorbítja a hősnő méltóságát; ám ha a mindennapi életben is éppannyira szokatlan, legalább eldicsekedhetem zabolátlan képzeletemmel.

Mrs. Allennél igen kurta látogatást tettek, …

És Mr. Andrew Davies – egyébként nagyon bájos – forgatókönyve szerint:

Jó, persze világos, hogy egy filmben mindent meg kell mutatni, amiről butaság lenne beszélni. Ugyanakkor ha olyan pimasz lenne a film, mint maga Austen, amikor fricskákat szór, nem lenne ilyen “heroikus” és szenvedélyes a befejezés. De hát minden néző a totálisan kifejtett happy endre vágyik, nem igaz? Ennek “kell” megfelelni.

Mondhatjuk azt is, hogy a Klastrom-regény nem annyira a szenvedélyekről meg a szerelemről szól, sokkal fontosabb benne a humor, a parodisztikus elemek vagy akár a báj, így aztán nem is csoda, hogy az írott szövegben, Austen eredetijében a vallomás nem olyan hangsúlyos, sőt! Maguk az érzelmek és az imádott nő is kap hideget-meleget eleget…

Mi a helyzet akkor az Értelem és érzelemmel? Abban aztán vannak indulatok, szenvedélyek, bűn, kegyetlenség, szenvedés, ami csak kell egy lányregénybe, minden. Ehhez képest…

Bartonba jöttének célja egyszerű volt. Nőül akarta kérni Elinort; s mivel nem volt egészen járatlan az efféle kérésben valóban sajátos, hogy a jelen esetben oly kényelmetlenül érezte magát, s oly igen rászorult a bátorításra meg a friss levegőre.

Hogy mennyi időbe telt azonban, míg a kellő elhatározásba lovalta magát; hogy mikor adódott a végrehajtására alkalom; hogy mi módon fejezte ki magát és hogyan fogadták – nos, ezt szükségtelen részletesen taglalnunk. Ennyit mondunk csupán: amikor négy órakor mindannyian asztalhoz ültek, vagy három órával Edward érkezése után, már elnyerte hölgye kegyeit, el az anyai áldást, s nem csupán a szerelmes elragadtatott vallomásában, hanem a józan ész igaz szava szerint is ő volt a világon a legboldogabb férfi. Helyzete csakugyan nem mindennapian örvendetes volt. Nemcsak a viszonzott szerelem szokott dicsősége dagasztotta keblét s emelte hangulatát. Vétlenül szabadult a kötelékből, mely jó ideje gyötrelmére volt csak, egy nőtől, kit már rég nem szeretett; s ugyanakkor lélekemelő biztonságban tudta magát a másiknál, akiről magában bizonyára réges-rég lemondott, azon nyomban, hogy vágyódva kezdett gondolni rá. Nem a kétség, nem a szorongás, hanem a végső kétségbeesés adta át helyét a boldogságnak; s e változásról nyíltan beszélt, oly szívből jövő, áradó, hálás derűvel, hogy ilyennek barátai nem látták még soha.

Szívét feltárta Elinornak, minden gyöngeségét, minden vétkét megvallotta, s amaz első kamasz vonzalmat, amely Lucyhoz fűzte, huszonnégy esztendejének minden bölcselői méltóságával kezelte.

“Szükségtelen részletesen taglalnunk” – nahát! És az “elragadtatott vallomás”-ok? Persze abban is van valami, hogy Edward és Elinor csöndes szerelmesek – nem is mindig érteni mit és miért csinálnak -, a “hálás derű” pedig szemérmesebb a szenvedélyességnél.  A szenvedélynél, ami ugyan Mariann sajátja, és végigvonul az egész regényen, sőt egyik központi problémája annak, de mire Brandon ezredeshez érkezünk a történetben, és lenne mit vallani, úgy látszik, jórészt vagy teljesen sikerült a kisasszonynak belőle kigyógyulnia, mert az ő szerelmük néhány csenevész mondatnál többet nemigen érdemel Austentól.

Azért a filmek itt is csalnak kicsit: emlékezzünk csak Emma Thompson nevezetes hörgéseire, miközben Hugh Grant tétova vallomását hallgatja! Ha Andrew Daviesnél maradunk, se járunk nagyon másképp:

(A fentiekkel még csak véletlenül sem azt szeretném mondani, hogy ezek a filmek hiteltelenek lennének, sőt, nagyonis tetszenek, csupán arra csodálkozom rá időnként, hogy jelenkori értelmezéseink talán a romantikusoknál is romantikusabbak.)

Ehhez képest közvetlenül, párbeszédes formában, egyenesben kell szembesülnünk a dolgok szenvedélyes voltával például a Büszkeség és balítélet, de az Emma c. regényben is.  Sőt, milyen érdekes, mindkét szövegben rögtön kétszer is! Ráadásul az első esetben mindkettőben eredménytelenül, kikosarazással végződik a jelenet, a második esetben pedig teljes sikerrel és a megvallot érzések őszinte viszonzásával. Csak hab a tortán, hogy a Büszkeség és balítélet még abban a tekintetben is különleges, hogy Mr. Darcy tudhatja magáénak mindkét leánykérést: a kiábrándítót és a boldogítót egyaránt.  Igaz az is, hogy  az ő első jelenete sokkal inkább fölkavaró és fájdalmas, míg Mr. Elton az Emma első leánykérő jelenetében nevetséges és kisszerű.

Megjegyzem, szerintem a világirodalom egyik legmulatságosabb jelenete ebben a műfajban az, ami Emma és Mr. Knightley között zajlik gyakorlatilag egy teljes fejezeten át! Kellőképpen érzelmes és megindító jelenetről van szó, persze, de éppen elegendő humorral és iróniával fűszerezve ahhoz, hogy ne érezzük valami végtelenül életidegennek és giccsesnek az egészet. A romantika, a XIX. század legeleje sem egyenlő az ízléstelenséggel meg a sziruposan emészthetetlen ömlengésekkel, még ha némelyek ezt másképp is szeretnék gondolni.

És hogy mit is gondol Mr. Knightley?

… Pedig nagy erőfeszítéssel maradt ott nap nap után, míg végre a posta meghozta Jane Fairfax históriájának hírét. Akkor aztán boldogságába – amelyet érezni kellett, sőt nem is szégyellt érezni, mivel sosem hitte, hogy Frank Churchill megérdemli Emmát – annyi féltő segíteni akarás, annyi sajgó aggodalom vegyült, hogy nem tudott tovább maradni. Hazalovagolt az esőben, s ebéd után azonnal átsétált, hogy lássa, hogyan fogadta a legédesebb, legjobb, minden hibája ellenére hibátlan teremtés a hírt.

Először izgatottnak és kedvetlennek látta. Frank Churchill gazember. Majd azt hallotta Emmától, hogy sohasem szerette a fiatalembert. Frank Churchill talán mégsem egészen elvetemült. Mire visszatértek a házba, övé lett Emma keze és adott szava, s ha egyáltalán eszébe jut ekkor Frank Churchill, lehet, hogy nagyon derék fickónak nevezi.

Ez csak a jelenet és a fejezet legvége, és a szellemes alaphelyzetből nem is érzékeltet semmit – hogy ugyanis Emmának már megint valaki olyan vall éppen szerelmet, akiről a legkevésbé sem feltételezné, mert már megint mindent félreért -, de a finom szellemesség, ami Jane Austent olyan utolérhetetlenül szórakoztatóvá teszi, ott van az utolsó mondatokban.

(Jut eszembe: micsoda férfias dolog esőben hazalovagolni,  Mr. Knightley elkönyvelhet még egy jó pontot!)

És ha már a humornál tartunk: talán pont ezért a szívem csücske a Büszkeség és balítélet már régóta, és lett újabban az Emma. Egészen lenyűgöző, mennyire ismeri az embereket Austen, és hogy milyen formákban és ezer módon tudja bemutatni az érzéseiket, a gondolataikat, a hibáikat, a fejlődésüket, mindent… És ez hatalmas élmény minden olyan ember, olvasó számára, aki szereti az embereket, vagy legalábbis szereti őket megfigyelni. Nincs is érdekesebb dolog az embereknél!

Ennyit a magvas tépelődésekről.