Filmezés

Mostanában adja péntek esténként az m2 az Az államtanácsos c. tévésorozatot. Az első részt elfelejtettem megnézni, pontosabban fogalmam sem volt róla, hogy játsszák, bár ha van egy csöpp eszem, gondolhattam volna éppen, mert logikusan következett ez az eddigiekből – egymás után ment az Azazel és a Török csel ugyanott. De tulajdonképpen nem is igazán foglalkoztam a dologgal.  A sorozatokat nem nekem találták ki. Legutóbb, most pénteken, ha már úgy adódott, megnéztem a második részt.

Túl sokat nem vártam, nem is rossz, annyira nem is jó. A regényhez képest elég sokat változtattak a forgatókönyvön, de erre általában lehet számítani. A figurák valahogy kisszerűbbek, mint a könyvben, de már magában az is üdítő, hogy ilyen arcokat lehet látni – nincs egyenfogsorhoz illeszkedő egyenmosoly, viszont sármosak a férfiak, izgalmasak a nők. 

Fandorin – Oleg Menysikov – egészen passzol az elvárásainkhoz, bár – ahogy azt korábban gondoltam is -, kissé tényleg idős a szerephez. Ez sem vészes.Van benne valami ideges arisztokratizmus, ami nagyon kell, amit jó nézni.  Nagy kár, hogy nem kék a szeme – ha már egyszer ez Fandorin egyik “védjegye” -, de ezzel meg nincs mit tenni. Kibírom.

Nyikita Mihalkov viszont – hiába nagyformátumú alak -, egyáltalán nem Pozsarszkij herceg, legalábbis nekem nem az. 

Nem megyek a falnak, ha kimarad a harmadik rész, de azért nézhető kis sorozat ez. A regény kifejezetten tetszett, a film – minden végletes állásfoglalás nélkül, hisz nem is láttam az egészet -, annyira nem kápráztat el. 

Kár, hogy a Török cselt nem néztem, állítólag az sikerült legjobban a feldolgozások közül.

A sajátos negéd

Nem bírtam ki! Voilá…

A csipkés vaskerítésen alig észrevehető ajtó előtt megtorpant: nem annyira látta, mint inkább megérezte az oldalról közelítő könnyed mozgást. Hirtelen arra fordult, minden eshetőségre készen baljával megmarkolta a bot nyelét (a belsejében egy hosszú, vékony tőr volt eldugva), de nyomban elernyesztette az izmait. 

Valaki csakugyan állt a kerítés árnyékában, de ez a valaki szemmel láthatóan a gyengébb nemhez tartozott.

– Ki maga? – kérdezte Eraszt Petrovics a szemét meresztgetve.

Az illető közelebb jött. Fandorin először rövid bundájának gallérját és a cobolyprémmel szegett kapucni félkörét látta meg, s a félig eltakart arc háromszögében csillogó, óriási szempárt.

– Litinova kisasszony? – csodálkozott. – Mit keres itt ebben az órában?

A Larionov-féle lakásban megismert kisasszony egészen közel jött. Kezét a vastag muffba dugta, s a szeme szinte földöntúli fénnyel világított.

– Gazember! – kiáltotta a gyűlölettől izzó hangon. – Két órája szobrozok itt! Jéggé dermedtem!

– Miért vagyok gazember? – háborodott föl Eraszt Petrovics. – Fogalmam se volt róla, hogy engem vár… 

– Nem ezért! Ne tettesse magát tökkelütöttnek! Nagyon jól tudja! Igenis gazember! Direkt össze akart zavarni! Valóságos angyalnak mutatta magát! De én átlátok az ilyeneken! Maga ezerszer rosszabb a Hrapov- és Burljajev-féléknél! Magát könyörtelenül el kell taposni.

Az elszánt kisasszony e szavak után elővette a muffból a kezét, amelyben megcsillant az ismerős revolver, melyet az államtanácsos meggondolatlanul visszaadott neki.

Eraszt Petrovics várt, nem következik-e lövés. Észrevette, hogy a vastag kesztyűbe bújtatott kéz remeg, és a cső jobbra-balra leng. Gyorsan előrelépett, megfogta Litvinova kisasszony vékony csuklóját, és oldalra húzta. 

– Mindenáron le akar lőni ma valakit a törvény szolgái közül? – kérdezte halkan, a kisasszony szemébe nézve.

– Gyűlölöm! Opricsnyik! – suttogta a lány, és szabad kezével mellen ütötte.

Fandorin kénytelen volt elengedni a botját, s a lányka másik kezét is megfogni.

– Rendőrkopó!

Eraszt Petrovics figyelmesebben megnézte, és két dolgot vett észre. Először azt, hogy Litvinova kisasszony a hópelyhekkel porzott prém keretében s az utcai lámpák, a csillagok és a hold sápadt fényében észtveszejtően szép. Másodszor, túlságosan csillog a szeme ahhoz, hogy csak a gyűlöletnek lehessen tulajdonítani.

Sóhajtott, lehajolt, átölelte a vállát, és szenvedélyesen belecsókolt a fizika minden törvényének ellentmondóan meleg szájába.

– Csendőr! – lihegte a kis nihillista, és hátrahajolt. De ugyanabban a pillanatban két karját a nyaka köré fonta, és most ő húzta magához. Fandorin tarkójába belenyomódott a revolver kemény markolata.

– Hogy talált meg? – kérdezte lihegve.

– Ráadásul ostoba is – jelentette ki Eszfir. – Maga mondta, hogy minden címjegyzékben…

És ismét magához húzta, mégpedig olyan hevesen, hogy a hirtelen mozdulattól a parányi revolver elsült, megsüketítve Eraszt Petrovics jobb fülét és fölriasztva a topolya ágain ülő csókákat.

(97-99. oldal)

Borisz Akunyin: Az államtanácsos

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Fordította: Szabó Mária

 

Azt, ugye, érezzük, hogy mennyire igyekezünk azért megmaradni a józan ész s az egzakt tudományok berkeiben: analitikus gondolkodás, fizika törvényei s egyebek, más kérdés, mindez mennyire sikerül. Az eredmény mindenesetre bombasztikus.

Mindemellett leszögezném, hogy ez egy nagyon sötét, kegyetlen, kilátástalan regény. Is.

Folyt. köv. Akunyin

Azóta már az Az államtanácsost olvasom Akunyintól, haladok-haladok. Mivel a torkom és a manduláim stabil gyulladásban vannak már két napja, zenét nem is igen tudok hallgatni, vagy csak keveset. A regény amúgyis olvastatja magát, még úgyis villámsebességgel haladok, hogy időnként kicsit bajlódni kell az orosz nevekkel. De annyi baj legyen!

Egészen szentimentálisnak vagy inkább sziruposnak tűnő jelenetek is sorjáznak egyébként a szövegben, már ahhoz képest, amit az ember vár, vagy ahhozt képest, hogy egyebütt meg milyen véres és sötét minden. Mindez persze hol komolyan, hol idézőjelekkel. Élvezetes, úgy, ahogy van. Én csípem az ilyesmit!

Készült film is a regényből: a nagy Oroszországban nagy mozifilm, a címszereplő  Oleg Menysikov, minden orosz nők – a pletykák szerint hiábavaló – álma, talán az egyetlen valódi orosz filmsztár.

Az államtanácsos (Oleg Mensikov és Emilia Spivak)

Mintha kicsit idős lenne a szerepre, Fandorin a regény szerint harmincöt éves, de a figura nem rossz. Valami ilyesmit képzeltem a szövegek alapján, valóban. Kicsit piperkőc, elegáns, nagyon érzékeny és nyilvánvalóan rendkívül intelligens. Milyen is lehetne más, nem igaz? Persze a filmet kellene látnom, hogy jó szívvel dönthessek felőle…

Talán az m2 megkönyörül rajtunk, van tévésorozatos verziója is a filmnek, bár az Azazelt is olyan elképesztő időpontban adták, hogy képtelen voltam a végére járni. Az is igaz, hogy az Azazelnek messze nem volt olyan visszhangja és sikere, mint a többi Fandorin-filmnek, tán nem is kellene annyira bánkódnom miatta.

Viszont az A török csel például mozifilmként mindennél nagyobb bevételt hozott az orosz mozikban az adott évben, nem is beszélve a díjesőről, amit kapott. Sorozat formájában szintén az m2 vetítette, vetíti, sajnos egyszerűen képtelen vagyok hetente rendszeresen követni az epizódokat.

Állítólag egyébként már nagyban készül az Azazel angol nyelvű filmváltozata is, annyit lehet róla tudni, hogy Paul Verhoeven rendezi, a démoni szépségű Amáliát Milla Jovovich, az ifjú Fandorint pedig Dan Stevens alakítja. Valamiért kétségeim vannak, biztosan alaptalanok, majd kiderül.  Talán nem ártana, ha a forgatókönyvet is Akunyin írná, de aztán lehet, hogy még jobb is így, hogy nem. Dan Stevens még jó is lehet.