O mio babbino caro többször és többek között

Húsvét van, ráérek.

Hayley Westenra

Sissel (Kyrkjebø)

Megint két crossover előadás. Szerintem az egyik jobb, mint a másik, de nem árulom el, melyik, döntse el mindenki maga!

A YouTube-on látható egy videó Charlotte Church-csel is, tizenhárom évesen próbálkozik ezzel az áriával, de mert szétcsúszik benne hang és kép, inkább hagyom ott, ahol van. Meg aztán a produkció maga sem nyűgöz le, meg kell valljam, bár igaz, ami igaz, tizenhárom évesen – nyilván – a közelében sem jártam annak, amit ez a(z akkor még) kislány produkált. Vannak nézhető-hallgatható igazi operista felvételek is azért, ha valakit éppen az érdekel…

A húsvétra való tekintettel elég sokat néztem tévét, meglepetésemre az m2 kitett magáért, levetítettek egy 1988-as zenés tévészínházas produkciót, Mascagni Parasztbecsületét. Aktuális, húsvéti kórus nélkül szinte nincs is feltámadás. Annak idején, 88-ban is láttam a filmet, úgy emlékeztem, Dörner György egészen kiváló Turiddu, még ha csak tátog is Csák József “szinkronhangjára”. Tényleg jó fazon, illik hozzá a szerep, de mindez édeskevés ahhoz, hogy igazán élvezhető műsor kerekedjék ki a dologból. Csalódás volt. Jobbra emlékeztem. Ha már Parasztbecsület, ajánlom inkább a YouTube-ot, José Curát és a (szinte) mindig csodás Waltraud Meiert. Abban a felvételben van spiritusz. Úgy énekelnek, mintha élnének. Szánalmas, de föl is kavar egyszerre az az érzelmi nyomorúság és az a fájdalom, ami árad abból, amit csinálnak. Nem is láttam talán még jobbat, ami ezt a kettőst illeti. A tévészínházas változat viszont – sajna –  kevéssé elégítette ki furcsa kis igényeimet, melyek szerint néha szeretek emberek látni, amint éppen nagyon szenvednek…

A másik tökéletes meglepetés “szörfözés” közben ért ma délelőtt: parabolás adóink között egy újonc, valami lengyel kulturális csatorna, és ráadásul éppen Ponnelle Hamupiőkéjét játszotta Rossinitől. Igazi könnyed, szellemes, üdítő darab és rendezés, többször láttam, mindig szívesen nézem, úgyhogy nagyon megörültem neki. Még jobb napom lett tőle, mint amilyennek az indult. Most már csak a locsolókat éljem túl…

Reklámok

Filmezés

Mostanában adja péntek esténként az m2 az Az államtanácsos c. tévésorozatot. Az első részt elfelejtettem megnézni, pontosabban fogalmam sem volt róla, hogy játsszák, bár ha van egy csöpp eszem, gondolhattam volna éppen, mert logikusan következett ez az eddigiekből – egymás után ment az Azazel és a Török csel ugyanott. De tulajdonképpen nem is igazán foglalkoztam a dologgal.  A sorozatokat nem nekem találták ki. Legutóbb, most pénteken, ha már úgy adódott, megnéztem a második részt.

Túl sokat nem vártam, nem is rossz, annyira nem is jó. A regényhez képest elég sokat változtattak a forgatókönyvön, de erre általában lehet számítani. A figurák valahogy kisszerűbbek, mint a könyvben, de már magában az is üdítő, hogy ilyen arcokat lehet látni – nincs egyenfogsorhoz illeszkedő egyenmosoly, viszont sármosak a férfiak, izgalmasak a nők. 

Fandorin – Oleg Menysikov – egészen passzol az elvárásainkhoz, bár – ahogy azt korábban gondoltam is -, kissé tényleg idős a szerephez. Ez sem vészes.Van benne valami ideges arisztokratizmus, ami nagyon kell, amit jó nézni.  Nagy kár, hogy nem kék a szeme – ha már egyszer ez Fandorin egyik “védjegye” -, de ezzel meg nincs mit tenni. Kibírom.

Nyikita Mihalkov viszont – hiába nagyformátumú alak -, egyáltalán nem Pozsarszkij herceg, legalábbis nekem nem az. 

Nem megyek a falnak, ha kimarad a harmadik rész, de azért nézhető kis sorozat ez. A regény kifejezetten tetszett, a film – minden végletes állásfoglalás nélkül, hisz nem is láttam az egészet -, annyira nem kápráztat el. 

Kár, hogy a Török cselt nem néztem, állítólag az sikerült legjobban a feldolgozások közül.

Folyt. köv. Akunyin

Azóta már az Az államtanácsost olvasom Akunyintól, haladok-haladok. Mivel a torkom és a manduláim stabil gyulladásban vannak már két napja, zenét nem is igen tudok hallgatni, vagy csak keveset. A regény amúgyis olvastatja magát, még úgyis villámsebességgel haladok, hogy időnként kicsit bajlódni kell az orosz nevekkel. De annyi baj legyen!

Egészen szentimentálisnak vagy inkább sziruposnak tűnő jelenetek is sorjáznak egyébként a szövegben, már ahhoz képest, amit az ember vár, vagy ahhozt képest, hogy egyebütt meg milyen véres és sötét minden. Mindez persze hol komolyan, hol idézőjelekkel. Élvezetes, úgy, ahogy van. Én csípem az ilyesmit!

Készült film is a regényből: a nagy Oroszországban nagy mozifilm, a címszereplő  Oleg Menysikov, minden orosz nők – a pletykák szerint hiábavaló – álma, talán az egyetlen valódi orosz filmsztár.

Az államtanácsos (Oleg Mensikov és Emilia Spivak)

Mintha kicsit idős lenne a szerepre, Fandorin a regény szerint harmincöt éves, de a figura nem rossz. Valami ilyesmit képzeltem a szövegek alapján, valóban. Kicsit piperkőc, elegáns, nagyon érzékeny és nyilvánvalóan rendkívül intelligens. Milyen is lehetne más, nem igaz? Persze a filmet kellene látnom, hogy jó szívvel dönthessek felőle…

Talán az m2 megkönyörül rajtunk, van tévésorozatos verziója is a filmnek, bár az Azazelt is olyan elképesztő időpontban adták, hogy képtelen voltam a végére járni. Az is igaz, hogy az Azazelnek messze nem volt olyan visszhangja és sikere, mint a többi Fandorin-filmnek, tán nem is kellene annyira bánkódnom miatta.

Viszont az A török csel például mozifilmként mindennél nagyobb bevételt hozott az orosz mozikban az adott évben, nem is beszélve a díjesőről, amit kapott. Sorozat formájában szintén az m2 vetítette, vetíti, sajnos egyszerűen képtelen vagyok hetente rendszeresen követni az epizódokat.

Állítólag egyébként már nagyban készül az Azazel angol nyelvű filmváltozata is, annyit lehet róla tudni, hogy Paul Verhoeven rendezi, a démoni szépségű Amáliát Milla Jovovich, az ifjú Fandorint pedig Dan Stevens alakítja. Valamiért kétségeim vannak, biztosan alaptalanok, majd kiderül.  Talán nem ártana, ha a forgatókönyvet is Akunyin írná, de aztán lehet, hogy még jobb is így, hogy nem. Dan Stevens még jó is lehet.