Delnők színházban nem függetlenül a Villette-től

Constantin-Ernest-Adolphe-Hyacinthe_Guys_001Constantin Guys: A páholy

Még Villette

A mai nap jórészt a zakuszka-gyártás körüli teendők jegyében zajlott, de az óriási sikerre való tekintettel kénytelen vagyok újabb idézetekkel sokkolni – legelsősorban – saját magamat. Bele az éjszakába. 

Ezek a mostani idézetek amolyan igazán lelki, belső dolgokról szólnak, de kívülre helyezve, tárgyiasítva, metaforizálva. A vizsgált és a reflektáló én szinte teljesen szétválik az alábbi sorokban. A maga módján az egész félelmetes. 

A valaha gyakori híradás és levél elmarad; az addig ismétlődő látogatást hiába várjuk; nem érkezik sem könyv, sem újság, sem egyéb jele a megemlékezésnek.

E kihagyásoknak mindig van jól megalapozott oka, csak ismerné őket a remete. Míg cellájában tesped, a többiek, akikkel kapcsolatot tartott, a külvilágban az élet csúcspontja felé törnek. Az üres idő oly lassan vánszorog, hogy az órák is állni látszanak, mintha malomkő súlya nehezítené el a szárnyatlan idő lábát… ugyanez az idő talán eseményekkel zsúfolva, zihálva fut barátai számára.

A remete – feltéve, hogy értelmes remete – magába fojtja gondolatait, s e belső tél néhány hetére elrejti érzelmeit. Tudja, hogy a Sors időlegesen a mormota szerepét szánta neki, s mindjárt megnyugszik; kis gombolyaggá húzza össze magát, az élet falának üregében, nyugodtan várja a szélvihart, mely besodorja, elzárja és jégbe burkolja az évszak tartamára.

Így szól magában: “Jól van ez így; így kell lennie, ha egyszer így van.” És egy napon megnyílik talán jégsírja, visszatér a tavasz enyhesége, őt is újra éri a nap és a déli szél melege; rügyeznek a bokrok, fütyörésznek a madarak, minden felszabadító ének boldog feltámadásra szólítja. Lehetséges, hogy így lesz, de talán mégsem: a fagy szívéig hatolhat, megtörténhet, hogy nem enged fel soha; eljő a tavasz, és egy varjú vagy szarka a falból csupán a mormota csontjait kotorja elő. Nos, ha így történik, akkor így kell lennie: kezdettől fogva tudhatta, hogy halandó, s eljő a nap, amikor ő is megindul minden hús és vér útján. Korán éppoly jókor lesz, mint későn. (440-441. oldal)

 

Továbbhaladtunk – fogalmam sem volt róla, hová -, aztán egy fordulónál egyszer csak egy másik társasággal találtuk szembe magunkat, mely ellentétes irányból közeledett felénk. Ma is látom magam előtt a csoportot, amint abban a pillanatban felbukkant előttem. Egy szép, középkorú úrhölgy, sötét bársonyruhában; egy úr, valószínűleg a fia – nemesebb arcot, remekebb termetet, gondoltam magamban, sohasem láttam még; a harmadik személy rózsaszín ruhát és fekete csipkeátvetőt viselt.

Szemügyre vettem őket – a harmadik személyt épp úgy, mint az első kettőt – és mivel a perc egy töredékéig idegeneknek véltem őket, pártatlan ítéletet alkothattam megjelenésükről. De alig észleltem és rögzítettem a benyomást, máris tudatára ébredtem, hogy hatalmas tükörrel állok szemben, mely két oszlop között kitölti a térséget: a társaság mi voltunk. Ilyenformán életemben először, sőt talán egyetlenegyszer részesültem abban a “jótéteményben”, hogy úgy láthattam magam, ahogyan mások látnak. Nem érdemes foglalkozni az eredménnyel. Ellenérzés futott át rajtam, szorongó szánakozás; nem volt éppen hízelgő, de hát végül, még hálás is lehetek sorsomnak, hisz lehetett volna rosszabb is. (347-348. oldal)

 

Kezdjük az elején: az Érzéssel szövetkezve kiűztem a házból az Értelmet, lakatra zártam az ajtót előtte, aztán kettesben leültünk, kiterítettük a levélpapírt, tintába mártottuk a mohó tollat, és mélységes gyönyörűséggel őszintén kiöntöttük a szívünket. Mikor ezzel elkészültünk… két lapot sűrűn teleírtunk a mélységes szeretet, a szívben gyökerező hála szavaival… (egyszer és mindenkorra e zárójelen belül mélységes haraggal utasítok vissza minden gyanút, mely úgynevezett “melegebb érzésekre” vonatkozik. A nők nem ápolgatnak efféle “melegebb érzéseket” ott, ahol kezdettől fogva egy ismeretség egész folyamán sohasem ringathatták magukat abban a tévhitben, hogyha ezt tennék, nem követnének el halálos esztelenséget. Soha senki nem sodródik szerelembe, hacsak nem látta vagy nem álmodta, hogy felkelt a Reménység csillaga a Szerelem zavaros vizei fölött) mikor tehát kifejezést adzam erős és nagyra becsülő ragaszkodásomnak – olyan ragaszkodásnak, mely hőn óhajtja, hogy minden bút-bajt magához vonzzon, hogy kivegye osztályrészét mindabból, ami fájdalmas a szeretett lény sorsában, és  – ha lehetséges – elfordítson, másfelé irányítson minden vihart és villámcsapást arról a lényről, akire féltő gondoskodással tekint… akkor midőn mindez kifejezésre jutott, egyszer csak megrázkódott szívem kapuja, megnyílt rajta pánt és lakat, az Értelem serényen és bosszúállón belépett, felkapta a levélpapírt, elolvasta, fintorgott, törölt belőle, összetépte, másikat írt, összehajtotta, lepecsételte, s elküldte a tömören fogalmazott, rövid egyoldalas levélkét. És jól is tette. (420-421. oldal)

Némely tekintetben biztosan nem csak én ismerek magamra ezekből a sorokból – elképesztő a részletesség, a szemléletesség, ahogyan Brontë fölfejti a lélek legmélyebb bugyrait és kínjait -, de azért hobbit csak nem csinálunk már belőle. Életprogramként, szenvedélyesen, belemerülve az önsanyargatásba, precizitással, módszeresen, szinte a skízisig… Hátborzongató! Mert rossz napja lehet bárkinek, de itt az identitás legmélyebb gyökereiről van szó. Némi túltással élve, e regényt olvasva értettem meg végképp Freudot, azt hiszem.

Makka barátnémmal borzadtunk ma egy sort a könyv kapcsán, és még mindig azon merengek, vajon van-e ebben az egészben, a szövegben irónia. Egyelőre nem találok kapaszkodót, utalást, aminek fényében eldönthetném. Annyira egy a szöveg, a narráló és a főhős. Nincs rajta fogás. Még.

‘Grisette’

Két grizett és két katona

Constantin Guys: Két grisette és két katona, 1860 körül

Villette-idézetek

Néhányféle nő kommentár nélkül:

… a portásnő pedig Rosine Matou, az erkölcstelen, bár nagyon csinos kis francia grisette volt, csélcsap, szeszélyes, felcicomázott, hiú és haszonleső… (…) Az asztalon ült Rosine, csinos rózsaszín ruhában, és egy kis kalapot igazított: kívüle nem volt élőlény a szobában, ha nem számítjuk az üveggömben úszkáló néhány aranyhalat, a cserepes virágokat és az eleven júniusi napsütést.” (167. oldal)

 

Amilyennek mindig [látom őt]… igazi középosztálybeli angol úrhölgynek; ünnepélyesen jólöltözöttnek, minden színleléstől mentesnek, természetét tekintve higgadtnak és derűsnek. (362. oldal) 

 

Itt-ott feltűnt egy-egy rendkívüli szépség, különös típus megtestesítői; úgy hiszem, ilyen típus Angliában nem található: erőteljes, zömök, szoborszerű. Alakjukban nincs semmi szögletesség: hajlékonyak, akár a márványkariatidák. Pheidiasz istennője nem lehet tökéletesebb, mint ezek a nyugodt, robosztus alakok. Arcvonásaik olyanok, amilyeneknek holland mesterek festik madonnáikat: németalföldi klasszikus arcvonások, szabályokak, de gömbölydedek, termetük sudár, de robusztus; és ami mélységes és kimondhatatlan nyugalmukat, szenvedélymentes higgadtságukat illeti, ahhoz egyedül a sarkvidéki hómező hasonlítható. Ilyenfajta hölgynek nem kell ékszer, ritkán is visel effélét; a lesimított, szorosan befont haj megfelelő keretet ad a gyengéd arcnak és homloknak. A ruha sem lehet túl egyszerű; a gömbölyű kar, a tökéletes vonalú nyak nem kíván sem karöltőt, sem nyakláncot.

Egyszer részesültem abban a megtiszteltetésben és gyönyörűségben, hogy egy ilyen szépséget tökéletesen megismerhessek: bámulatra méltó volt a mélységes szeretet, mellyel önmaga iránt viseltetett; ezt semmi sem múlta felül, csak kevélysége és közömbössége, ahogyan képtelen más földi lénnyel törődni. Hűvös vénáiban aligha csörgedez vér; a tespedő nyirok tölti be, mondhatnám: tömíti el ütőereit. (348-349. oldal)

 

Természetében, nem vitás, volt elég hiba, de még mennyi, a felsoroltakon kívül is és mennyiféle, amelyeket most nem kívánunk itt egyenként előszámolni – ha annyit meg is jegyzünk róluk, hogy egyik sem vallott éppen finom vagy emelkedett jellemre -, ám mindemellett, mindezeken túl: micsoda hamisítatlan szépség volt ez a lány! Jelenség volt, mikor vasárnap délelőtt teljes pompájában és jókedvűen lejött hozzám halványlila selyemruhájában és szőke haja hosszú csigákban omlott fehér vállára. (…) Csodaszép volt: fiatal, üde és oly finom bőrű, puha vonalú, hajlékony alakú, amilyet csupán angol hölgyeknél tapasztahatl az ember – ezek az erények ugyanis jórészt hiányzanak a kontinensbeli női varázs fogalmából. (138-142. oldal) 

Charlotte Brontë: Villette, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007.

fordította: Róna Ilona

Családban marad

toledo1

Ruben Toledo, 2009

(Emily Brontë: Wuthering Heights, Penguin Classics Deluxe Edition)

Villette

Egész gyorsan elérkeztem a fent nevezett Charlotte Brontëregény első kötetének végére, izgalmas a dolog, ebből is látszik.

Egyrészt: életemben nem olvastam még ilyen arrogáns regényt. Legalábbis hirtelen nem jut eszembe hasonló. A főhős, az egyes szám első személyben narráló Lucy Snowe, hazájától elszakadva, idegenek közt, egy leányiskola tanárnőjeként tengeti sanyarú napjait. Brit a franciák közt; protestáns a katolikusok közt; jelentéktelen, szegény, melankolikus fiatal nő a viruló szépségű, dévaj tanítványok közt. De meg is fizet mindezért irgalmatlanul. Helyre zökkenti a világ rendjét, és a szövegben, tulajdonképpen visszaemlékezéseiben, igazságot oszt. Saját magának.

Tévedhetetlen, éles szemmel vizsgál végig mindent és mindenkit, és valamennyiüket könnyűnek is találja. Csípős nyelven ítélkezik környezete felett, élvezettel szórakozik embertársai kárára, s jelen állás szerint – a könyv felénél járok -, két személy kivételével (mondanom sem kell, hogy ők britek) gyakorlatilag torzszülöttnek, legalábbis üresnek vagy szívtelennek bélyegez mindenkit. De nem elég jók  a város képtárának képei sem, a jeles koncert sem nyeri el teszését, az ünnepelt színésznő is ördögi. Miss Snowe elképesztő határozottsággal és magabiztossággal értékeli környezetét, minek eredménye tulajdonképppen az, hogy senki nem olyan, mint ő maga.

Emellett vagy ezzel szemben: Lucynk ki nem állhatja az édességet és a fagylaltot, úgy utasítja el és veti meg őket, mint a bűnt. Sötét ruhán kívül semmit sem tűr el magán, mert egyedül az illik siralmas egyszerűségéhez. Háborgó lélekkel utasítja vissza a gondolatot, hogy bárkitől – pláne a rajongott férfitől – levelet várhatna, semmiképpen sem feltételez magáról ilyen sokat. És nem terheli fölöslegesen környezetét beszélgetések kezdeményezésével, mert pontosan tudja, micsoda fogyatékosságai vannak e téren. Mindössze annyi figyelmre számíthat embertársaitól, mint amennyit egy “nem különleges mintájú szőnyegnek” szokás szentelni – állítja saját magáról. 

Az idegenség-helyzet meg a jelentéktelenség érzése olykor önsajnálatba és világfájdalomba torkollik, nem is mindig könnyű indulatok nélkül olvasni ezeket a sorokat. Bosszantó, mennyire brit, mennyire protestáns, mennyire megfellebezhetetlen, mennyire szürke és mennyire álszerény. Pedig lehet, hogy mindenben igaza van.

Ugyanakkor és másrészt: a regény tele van finom megfigyelésekkel, kifejező és szép leírásokkal, a lelki folyamatok elmélyült vizsgálatával, és szellemes részletekkel, már-már cinikus párbeszédekkel. Magyarán igenis élvezetes olvasmány, ha néha borzolja is az olvasó idegeit a főhősnő tömény szenvedéstörténete, mely szenvedésekben és szenvedésen túl ugyanakkor nagyon is megragadó az érzelmek majdnem totális elfojtásából eredő fülledtség, az a különös atmoszféra, ami a szinte állandóan és erőszakosan visszafogott, de néha elő-előtörő szenvedélyességből és igazságérzetből fakad.

De van itt gótikus szál ideglázzal és kísértettel, váratlan és romantikusnak is kicsit hihetetlen fordulatok, melyeket – legalábbis egy idő után – azért már szinte sejtünk… 

A legszebb az egészben egyébként a regény nőalakjainak rezdülékeny ábrázolása. Csupa míves munka, jól elkapott portré vagy hangulat.

Virginia Woolf szerint ez Charlotte Brontë legjobb regénye.

Budapesti Wagner-napok, MüPa

 „Istenem! Ez a két előadás felejthetetlen marad számomra. Wagner a Parsifalt erre a teremre, erre a kórusra, erre a zenekarra és mindenekelőtt Maestro Fischer számára írta!” Nikolai Schukoff  (Parsifal)

Jövőre Trisztán. (Meg a teljes Ring.)

Ez itt ugyan Mehta mester, nem Fischer Ádám, de azért elviseljük. Kevés szebb szerelemes zene van ennél.

RF

Kicsit gondolkodtam, kell-e ez, nem kifejezetten témábavágó, de hát történt, ami történt az elmúlt hetekben, azaz van apropó. Meg aztán a maga módján ez is művészet. Ráadásul nagyon ügyes a videó: kifejező, jól összeszedett, tökéletes a zene, és tényleg meggyőz róla, hogy van abban a “religious experience”-ben valami. Ha pedig kiemelkedő élményekre vadászunk, akkor ez éppenséggel az.

 

Kedves növények

Makka firtatja legkedvesebb növényeimet, ami egyáltalán nem egyszerű kérdés. Annyi van, hogy holnapig sorolhatnám. Úgyhogy úgy döntöttem, szűkítem a dolgot, csakis teljes növények jöhetnek szóba, azaz például hiába rajongok a szőlőért, a tárkonyért vagy a sárgarépáért, teljes mivoltukban mégsem kerülhetnek a legkedvencebbek közé, mert – mondjuk -,  nem jelentenek esztétikai élményt, vagy nem fűznek hozzájuk kedves emlékek, nem ragaszkodom hozzájuk szárral, gyökérrel, levelekkel együtt… Meg aztán vannak az olyan puccosak,  a kamélia és társai, ilyesmikre gondolok, amelyek ugyan nagyon szépek, napokig elnézegetném őket, de túl sok közöm (egyelőre) nincs hozzájuk.

Így kissé kezelhetőbb a halmaz, úgy vélem, de továbbra is nehéz az ügy.

Ami biztos: a növény nekem egyenlő a kerttel. Szeretem a fákat, pláne az öreg fákat, biztosan azért, mert nekünk sok van belőlük, és köztük nőttem föl. Inkább hajlok a természetes rendezetlenség irányába, mint a nagyon megtervezett, nagyon megnyírt, kicsit sem csalitos kertek felé, ez is azért, amiért a miénk olyan, amilyen. Fontos az illat! Nem kell, hogy nagyon különleges legyen, csak finom. Az akác is nagyon jó, de némelyik rózsa is. Virágokból leginkább az egyszerűeket szeretem, minél jobban hasonlítanak a vadvirágokra, annál jobb. (Vannak azért persze kivételek, a rododendron bokrainkat például sokért sem adnám.)

1. galagonya

2. bangita

3. platán

4. tiszafa

5. levendula

6. liliomok

7. hársfa

8. júdásfa

9. virágzó gyümölcsfák

10. verbéna

 

Nagyon valószínű, hogy holnap más listát mondanék.