Bariton-dömping

Biztos a vesztemet érzem, ezért tobzódom ennyire, vagy egyszerűen csak sejtem, hogy kivételes pillanatok ezek: ki tudja, mikor lesz megint ennyi időm “operálni”. Mert hogy tegnap megnéztem egy egész Nabuccot, aztán meg még vagy ezerszer a kedvenc részeimet belőle, utána jött a best of Boccanegra, a végére meg még egy kis glyndebourne-i  Macbeth is. Úgy látszik, nagyon hangulatba jöttem, ami a baritonokat illeti.

A fő ok ugyanis, amiért muszáj volt Nabuccot néznem: Renato Bruson. Igazi élmény látni és hallgatni őt. Mindig! Csodaszép hangja van, érzékeny rezdülései, és valami elképesztő elegancia árad a lényéből. A Nabuccoban is szuper. Egyébként Gena Dimitrova is nagy élmény, hihetetlen, amit végigcsinál, és milyen szépen! Egyedül  Bruno Beccaria kóvályog kicsit furcsán a színpadon, körülbelül mint alien a cowboyok között. Ráadásul a jelmeze is kicsit ufós, de ezzel sincs nagy baj: nem nagy szerep, nem sok vizet zavar, és különben is mindig kicsit finnyásabb vagyok a kelleténél.

Ja! És Riccardo Muti! Ezzel az előadással lépett a Scala trónjára, és maradt is ott aztán majd húsz teljes évig. Verdi-specialista. Mozgásművész karmestrbe oltva. Senki haja olyan szépen nem lobog vezénylés közben, mint az övé egyébként.  Felettébb artisztikus az is.

A Macbeth-ből egyelőre csak a gyilkolászás érdekelt: teszteltem, érdemes-e egyáltalán elémélyedni benne. Érdemes. Majd ha legközelebb megint úgy állnak a csillagok, hogy jut rá elegendő idő.

Verdi: Nabucco

Teatro alla Scala, Milánó, 1987.

közreműködik: a Milánói Scala Ének- és Zenekara, vezényel: Riccardo Muti

Nabucco, Babilon királya – Renato Bruson
Abigél, Nabucco lánya – Gena Dimitrova
Zakariás, Jeruzsálem főpapja – Paata Burchuladze
Izmael, a jeruzsálemi király unokaöccse – Bruno Beccaria
Fenena, Nabucco lánya – Raquel Pierotti

Szörf

Az elmúlt hét véletlenszerű operás élményeiről az egyik legmeglepőbb tévés kalandom jutott eszembe, ami valaha is ért.

Talán egy évvel ezelőtt is volt már, hogy az egyik szombat este, tökéletesen véletlenül, némi értelmet keresgélve a televíziócsatornák sűrűjében, ráakadtam, ráakadtunk a Z tévén (az Uhrin Bence bácsi- és Iba Duba galaktikus nyelvész és jósnő-féle Z tévén) egy egészen érdekes Carmen előadásra. Nem ám részletekre vagy ízelítőre, hanem az egész, teljes előadásra. Azóta se tudtam a dolgot megfejteni: vajon miért, hogyan volt ez így.

Maga Maria Ewing volt a címszereplő, a rendezés pedig egészen aprólékos és hiteles, pláne ahhoz képest, mennyire látszott: most aztán beleadnak apait-anyait, a grandiozitás a legkevesebb, ami a látottakról elmondható. A nézők – mint egy bikaviadal arénájában – körben foglaltak helyett, a porondon zajlott az előadás. (Vélhetően felvételről jobban élvezhető volt mindez egyébként, mint a helyszínen, bár a hangulat meg kárpótol.)

Aztán utánanéztem persze, meg is találtam a neten, miről is van itt szó. Egy londoni, 1989-es fölvételről, Maria Ewing számos DVD-jének egyikéről, mert hogy Carmenként van neki több. Három egészen biztosan.

Nagyon klassz nő, most legalább a saját szemeimmel láthattam, miért is volt ő olyan nevezetes Carmen, bár kétségem eddig sem volt sok. Rosinaként ugyanis láttam őt, úgy is ellenállhatatlan, nem meglepő tehát, hogy Carmenként meg végzetes.

Újabb kutatásaim eredménye néhány felvétel a YouTube-on, hála Istennek van ott néhány értékes pillanat a glyndebourne-i előadásból. Sokak szerint Maria Ewing legjobbjából.

 

Sajnos ezt az előadást sosem láttam végig, de ebből a pár részletből is látszik, miért tartják számon Maria Ewingot a legjobb Carmenek között. Nem kell művésziesen bandzsítania vagy rázogatnia a fenekét ahhoz, hogy elragadó  és csábító legyen, olyan egyszerű, ahogy énekel, ahogy kinéz, ahogy viselkedik, mint amikor Edith Piaf fogja magát és belekezd egy sanzonba. Jó nagy adag szexepillel nyakon öntve. Illetve nem is nyakon öntve, mert belőle jön az, nem kívülről kell belemártogatni.

Mindenki ugyanúgy csinálja

 

Ma láttam a Mezzon egy Cosí fan tutte-előadást, teljesen véletlenül, és ráadásul pont azt, amire már régóta fájt a fogam. Több dolog miatt is izgatott ez a felvétel.

Egyrészt glyndebourne-i előadásról van szó, ott pedig gyakran születnek zseniális, közel zseniális, figyelemre érdemes vagy “csak” nagyonis élvezhető dolgok. Műhelymunkában alaposan kidolgozott, mondhatnám, szeretettel megmunkált előadásokat láttam már erről a fesztiválról, nem is egyet, nem is kettőt.

Másrészt Fischer Iván a karmester, és a nyilvánvaló magyar vonatkozáson túl azt is tudja mindenki, hogy micsoda kiváló dirigensről van szó, ráadásul nem mindennap láthatjuk őt operát vezényelni, pláne nem a tévében vagy bármiféle filmfelvételen, no meg pláne nem Glyndebourne-ből, lásd első pont!

Harmadrészt kifejezetten mutatós előadásról van szó abban a tekintetben, hogy nagyon fiatal a szereplőgárda, ha úgy tetszik, tökéletes az illúzió a látványt illetően. És bárki bármit mond, ez sem utolsó dolog.

Ugyanakkor – tény, mi tény – mindig is orroltam erre a darabra, vagy inkább arra a primitív fölfogásra, értelmezésre, hogy ugyanis a “nők ilyenek” – még szerencse, hogy az illendőség okán (általában) nem nevezik néven, pontosan mire is gondolnak, mit is értenek az “ilyenek” alatt -, és hogy ez micsoda filozófikus mélység meg az élet alapvetéseiből, örök, fizikai törvényszerűségeiből következő, logikusan levezethető tény. Mert ha még így is van – mondom én -, vajon az a “férfias” vislkedés olyan nagyon gáláns és üdvözlendő-e, amely játszadozik kedvese érzéseivel, packázik becsületével és lelkiismeretével, valamint a jó befektetés reményében még nagy tételekben fogad is rá, mint ahogyan azt a lóversenyeken szokás.

Egy szó, mint száz, nehezen viselem a Cosít, de most félretettem ellenérzéseimet és végignéztem az előadást. Mozart azért csak zseni, ezt senki nem vitathatja, megér hát némi megalkuvást.

És nem is csalódtam. Az előadás üde, öröm a szereplőkre nézni, láthatóan ők is élvezik, amit csinálnak. Helyenként kifejezetten mókás jelenetek és ötletek sora szórakoztat, és noha az előadás minden ízében tradícionális, kicsit sem poros. Miah Persson, a svéd szőkeség aratja a legnagyobb sikert Fiordiligi szerepében, azt hiszem, megérdemelten. Bár mindenki a helyén van, senki nem szürke, minden szerplőnek van formája, ereje, eleve az ő karaktere a legszimpatikusabb. Az ő lelke cincálódik meg leginkább – sosem hittem el, hogy megérdemelné-, de tartása ellenére sem veszi magát túl komolyan, marad benne játékosság, sőt kacérság. Igazán vonzó teremtés.

Biztos lehetne még tökéletesebb szereplőket, énekeseket találni – mert azt szinte mindig lehet -, még értőbb interpretáció is lehet számos, de azért jó kis előadás volt ez. Kezdő operistáknak is jó szívvel ajánlható.

És ami a fő: a megoldás csöppet sem megnyugtató. Nem akarják velem elhitetni, hogy nem történt semmi, hogy minden mehet a maga útján tovább. Ezt Mozart sem szeretné. Tudom, persze, hogy számos cizellált megoldás született már e témára, darabra, problémára, de végül mindig ugyanazt érzem. Hogy ugyanis alig tudok ennél kegyetlenebb operát elképzelni. Fáj.

Cosí fan tutte (Glyndebourne, 2006)

Ferrando: Topi Lehtipuu
Guglielmo: Luca Pisaroni
Don Alfonso: Nicolas Rivenq
Fiordiligi: Miah Persson
Dorabella: Anke Vondung
Despina: Ainhoa Garmendia

Orchestra of the Age of Enlightenment
The Glyndebourne Chorus
Vezényel: Fischer Iván

Rendező: Nicholas Hytner  

(P.S.: Csak tudnám Despina mitől Rosina az egyik alapvetésnek számító magyar operás könyvben, ettől meg aztán sok helyütt a neten…)