Utoljára Zsivago

Befejeztem a regényt, és azt kell mondjam: tetszett. Nem egy akciófilm pergő eseménysorára kell számítani, biztos kell az élvezetéhez némi hajlandóság, de aki szereti az orosz irodalmat, az valószínűleg nem csalódik benne.

A szöveg szinte teljesen végig Zsivago nézőpontjából szól, a halála után azonban – természetesen – mivel ez már többé nem lehetséges, például nem. Itt van helye annak, és ez az egyedüli helye annak, hogy Lara hangján is halljunk a nagy szerelemről. Arról a szerelemről, ami (talán a művészi alkotó munka mellett) egyedüliként volt képes Zsivagot szenvedélyre ragadni, és kibillenteni a kívülálló örökös szerepéből.

Micsoda szerelem volt az, páratlan, korlátlan, hasonlíthatatlan szerelem! Úgy gondolkoztak, ahogy mások magukban dúdolnak.

Nem végzetszerű volt a szerelmük, nem “emésztő szenvedély”, amilyennek hazugul ábrázolják a szerelmet. Azért szerették egymást, mert körülöttük minden úgy akarta: a föld a talpuk alatt, az ég a fejük felett, a fellegek és a fák. A környező világ talán még jobban szerette a szerelmüket, mint ők maguk. Az ismeretlen járókelők, séta közben a felsorakozó távolok, a szobák, amelyekben laktak, ahol találkoztak.

Igen, ez, ez egyesítette, kötötte össze őket legerősebben. Soha, soha, a fejedelmi boldogság önkívületének pillanataiban sem hagyta el őket az, ami érzéseikben a legmagasztosabb volt, s a legjobban lenyűgözte őket: gyönyörködtek a teremtésben, magukat is beleértették a kép egészébe, érezték, hogy hozzátartoznak a látvány szépségéhez, a világmindenséghez.

Ők ebben a közösségben éltek. És ezért nem vonzotta őket az az eszme, amely az embert a természet többi része fölé emeli, a divat szerint dédelgeti és bálványozza. A politikává változtatott hamis közösség elve szánalmas kontárság volt a szemükben, sohase értették.

(559-560. oldal)

Lara maga a természetesség, a természet Zsivago számára, valami egészen elementáris, ez számtalanszor és számos módon kifejeződik a regényben. Az utolsó sorokból pedig talán az is érzékelhető, noha csak nagyon messziről, hogy a kommunizmus és a forradalmak kritikája egyáltalán nem olyan sablonos és végletes a regényben, mint ahogy arra talán sokan számítanak.  Ez nem egy (ellen)propaganda regény.

Álomvilág

Úgy tűnhet, kereszteshadjáratot hírdetek ellenük, de nem. Egészen véletlenül jutott eszembe ma délelőtt, hogy Zsivago kapcsán is aktuális ZárayVámosi.

Pedig épp csak pár napja történt, hogy a múltkori Gyöngyhalász miatt is egészen elszégyelltem magam, mert valamelyik tévécsatornán feltűnni láttam egy lelkes rokonukat, aki őrzi a lángot, és a rajongók parázsló lelkesedésének szítására tette föl az életét. Egy szó, mint száz: tényleg nem gonoszkodásból mondom, csak a szórakozás kedvéért…

Meg aztán az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a dolog messze nem (egyedül) a fent nevezett házaspár “bűne”. A zene ugyanis a híres és nevezetes nagyfilmből való, a hollywoodiból, ami már önmagában sem feltétlenül jelent garanciát a teljes hitelességre. Persze valószínűleg nem is kell neki. (Már eleve az fantasztikus, hogy jutott bárki eszébe Omar Sharif mint Doktor Zsivago! Egy a neurózisig érzékeny, szemlélődő, örökösen vívódó, velejéig értelmiségi szerepében a balalajkás Szahara vihara… Nem mondom, hogy az eredmény rossz, de az ötlet az valami egészen elképesztő.)

A dallam (Maurice Jarre szerzeménye) kissé szentimentális – ez az úgynevezett Lara-téma, és hát mi más is lehetne az igazi sláger, mint a szerelem, és – amennyire mozis emlékeimre támaszkodhatom-, különösen a varikinói időszak, Zsivago és Lara együtt töltött két hetének varázsa.

Így aztán a dalszöveg tulajdonképpen magyarázható. Ráadásul tél van, tehát a “gyémántmező” is jogos, nem beszélve a fenyőkről, ahol meg fenyő van, ott madár is.

Bradányi Iván szövege

Álomvilág,
Ez ami vár reánk,
Száz szép csodát
Ígér az éjszakánk.
Gyémántmezőn
Táncol a napsugár,
Szép zöld fenyőn
Dalol a kékmadár.
Szállj, szállj,
Gyere és álmodj már,
Szállj, szállj,
Míg gyönyörű álmod vár.
Éjfél után
Ragyog a csillagfény,
Álmok nyomán
Utánad szállok én.
Álomvilág
Ma végre ránk talál,
Boldog szívem
Csak téged vár, úgy vár.  

Elfáradt fenn már az ég,
Az alkony a szobánkba lép,
Bújj ide hozzám és aludj el szépen,
Álmodni jó, álmodni szép… 

Álomvilág…

A regény persze más. Néhány ihletett pillanat és a legsötétebb kétségbeesés váltogatja egymást. Varikino menedék, de gyötrelmes, vészjósló, borzongató hely, a világvége, ahol igazán élni nem lehet. Ha “álomvilág”, akkor abban az értelemben az, hogy semmi köze sincs a valósághoz, az élhető lehetőségekhez. A teljes ellehetetlenülés végállomása, érzelmi és egzisztenciális értelemben egyaránt.

Zsivago a következőképp jut elhatározásra:

… Hadd legyünk egy kicsit magunkban. Menjünk, szívem! Vegyük el, égessük el egy hét alatt azt a fát, ami egy egész esztendőre elegendő volna annak, aki lelkiismeretesebben gazdálkodik!

És megint, és még egyszer! Bocsásd meg a szavaimban fel-feltörő riadalmamat! Mennyire szeretnék úgy beszélni veled, hogy ne legyen benne ez a bárgyú pátosz! De hát csakugyan nincs más választásunk. Nevezd, ahogy akarod, de valóban a halál kopogtat az ajtónkon. Kimérettek a napjaink, csak azokkal gazdálkodhatunk. Használjuk fel őket kedvünk szerint! Fordítsuk az élet elbúcsúztatására, utolsó együttlétünkre, mielőtt elválnánk! Búcsúzzunk el mindentől, ami kedves volt nekünk, megszokott fogalmainktól, attól, ahogy elképzeltük az életünket, és amire a lelkiismeretünk tanított, búcsúzzunk el reményeinktől, búcsúzzunk el egymástól! Mondjuk el egymásnak még egyszer titkos éjszakai szavainkat, nagy és csendes szó az mind, mint annak az ázsiai óceánnak a neve. Nem véletlenül állsz itt életem végén a hadak és zendülések egének alján, titkos, tiltott angyalom, a kezdeténél is te jöttél fel gyermekkorom békés mennyboltjára.

(477-478. oldal)

Vagy ahogy Lara fogalmaz:

Nem kímélném magam, sőt a törődés lenne a boldogságom, csak tudnám, hogy van valami célja. Juttasd eszembe minden percben, hogy mi azért vagyunk itt, hogy együtt legyünk! Bátoríts, ne hagyd, hogy gondolkozzam! Mert szigorúan véve, ha józanul nézzük, hogy mit csinálunk, mi történik itt: megszálltunk egy idegen otthont, betörtünk, használjuk, és állandóan hajszoljuk magunkat, nehogy észrevegyük, hogy nem élet ez, hanem színi előadás, nem komolyan csináljuk, hanem “játékból”, ahogy a gyerekek mondják, bábszínház, kutyakomédia.

(485-486. oldal)

Persze igazából nem várom ám el, hogy a sláger köszönő viszonyban legyen a regénnyel. Más a dolguk.

Még mindig Zsivago

Hogy ne csak tájakat írjunk le, valami személyesebbet is szeretnék idézni. Talán azt is jól érzékelteti ez a részlet, hogy milyen tartózkodó és finom a  szöveg minden borzalom ellenére is, amit helyenként ábrázol.

Több mint két hónap telt el azóta, hogy egy városi útjából nem tért haza este, hanem ott maradt Larissza Fjodorovnánál, otthon pedig azt mondta, hogy későn végzett a dolgaival, és a városban éjszakázott a fogadóban, Szamgyevjatovnál. Már régen tegeződött Antyipovával, Larának hívta, de az őt Zsivágónak. Becsapta Tonyát, mind komolyabbra forduló, mind megengedhetetlenebb dolgokat titkolt előtte. Ez hallatlan volt.

Imádta Tonyát. A lelki békéje, a nyugalma mindennél drágább volt neki. Kényesebb volt rá, hogy megbecsüljék, mint az édesapja, mint ő maga. Megbántott büszkesége védelmében a tulajdon kezével tépte volna szét a merénylőt. S lám, most ő maga volt az.

Otthon, családi körben bujkáló gonosztevőnek érezte magát. Gyilkolta az otthoniak gyanútlansága, megszokott kedvessége. Az általános, élénk beszélgetés közepette egyszerre csak eszébe jutott a bűne, megdermedt, és már nem hallott, nem értett semmit maga körül.

Ha az asztalnál történt, torkán akadt a falat, letette a kanalat, félretolta a tányért. Könnyek fojtogatták.

– Mi lelt? – csodálkozott Tonya. – Biztosan valami rossz hírt kaptál a városban. Becsuktak valakit? Vagy agyonlőttek? Mondd meg! Ne félj tőle, hogy felizgat! Megkönnyebbülsz.

Vajon valakit fölébe helyezett Tonyának, úgy csalta meg? Nem, ő nem választott, nem hasonlított össze senkit senkivel. A “szabad szerelem” eszméi, az ilyen szavak, hogy “az érzelmek joga és igényei”, távol álltak tőle. Közönségesnek találta az ilyen beszédeket és gondolatokat. Ő nem tépdeste a “gyönyör virágait”, nem számította magát a félistenek és felsőbbrendű emberek közé, nem kívánt magának kiváltságokat és előnyöket. Majd összeroskadt a rossz lelkiismeret súlya alatt. 

– Mi lesz ebből? – töprengett néha, s válaszra nem találva valami képtelenségben reménykedett, hogy történik valami váratlanul, és az majd mindent megold.

De nem történt. Elhatározta, hogy erővel elszakítja a csomót. Szilárd elhatározással ment haza. Bevall mindent Tonyának, kikönyörgi a bocsánatát, és soha többé nem találkozik Larával.

Igaz, hogy ez nem volt teljesen elrendezve. Most úgy érezte, nem tisztázódott eléggé, hogy szakít Larával, örökre, örökös örökre. Bejelentette neki ma délelőtt, hogy szeretne elmondani mindent Tonyának, s hogy ezután nem találkozhatnak, de most úgy rémlett neki, hogy túlságosan tompítva, nem elég határozottan mondta.

Larissza Fjodorovna nem akarta kínos jelenetekkel keseríteni őt. Látta, hogy amúgy is gyötrődik. Igyekezett minél nyugodtabban végighallgatni. A Kupec utcára néző oldalon, az előző lakók üres szobájábsan történt a kimagyarázkodás, amelyet Larissza Fjodorovna nem lakott. Lara nem érezte, nem vette észre, hogy úgy folynak végig a könnyek az arcán, mint a szemben lévő szobros ház kőszobrainak arcán az esővíz. Őszintén, nem színlelt nagylelkűségből halkan annyit mondott: “Tégy úgy, ahogy neked jobb. Énrám ne gondolj! Én mindennel megküzdök.” Nem tudta, hogy sír, nem törülgette a könnyeit.

(…)

Hirtelen a legeslegegyszerűbb gondolat szállta meg Jurij Andrejevicset. Minek az a nagy sietség. Nem vonja vissza, amit megfogadott. Meglesz a leleplezés. De hol van az megírva, hogy ma kell megtörténnie? Tonyának még semmit se mondott. Még nem késő elhalasztani a vallomást. Addig még egyszer bemegy a városba. Befejezi Larával a beszélgetést, mely mély lesz és meghitt, és megváltja őket a szenvedésektől. Istenem, de jó! De csodálatos! Milyen furcsa, hogy előbb nem jutott eszébe.

Tébolyult öröm fogta el arra a lehetőségre, hogy láthatja még egyszer Larát. Hevesen feldobogott a szíve. Előre átélte az egészet.

(341-343. oldal)

Aztán persze minden másképp alakul…

Megint Zsivago

Az eleven részletek nemcsak a tájleírásokra, hanem az emberi viselkedés és karakter megfigyelésére, ábrázolására is jellemzőek. Legyenek azok – látszólag – apró mozzanatok, háttéresemények elemei vagy akár a főszereplők tulajdonságai. Minden részletnek jelentősége van, semmi sincs véletlenül, mert minden sorsszerű vagy legalábbis metaforikus jelentéssel bír, ha másképp nem is, úgy biztosan, ahogyan a címszereplő tudatában, gondolataiban, megállapításaiban tükröződik.

Ebben a pillanatban az írógép fölé hajló katonák figyelmét felkeltette valami, ami odakinn történt. Az ablak felé fordították a fejüket. Az orvos is követte a tekintetüket.

Foglyokat vagy letartóztatottakat kísértek az állomásra vezető lépcsőn, köztük egy sebesült gimnazistát. Valahol már bekötözték a fejsebét, de átütött a vér a kötésen, és ő tenyerével szétmázolta napbarnította, verítékes arcán.

A két vöröskatona közt haladó gimnazista zárta le a menetet, s nemcsak a szép arcáról sugárzó elszántsággal vonta magára a figyelmet, meg hogy mindenki szánta a zsenge korú lázadót. Ő meg a két kísérője cselekedeteik értelmetlenségével vonzották a pillantásokat. Folyton mást csináltak, mint amit kellett volna.

Pillanatonként leesett a tányérsapka a gimnazista bekötözött fejéről. Ahelyett, hogy levette és kézbe vette volna, minduntalan igazgatta, és igyekeztt minél jobban a fejébe nyomni, a bekötött sebet is izgatva vele, s mindkét vöröskatona készségesen segített neki.

Volt valami jelképes ebben a képtelenségben, amely ellentmondott a józan észnek. S jelentőségteljességének bűvöletében az orvos is szeretett volna kifutni a lépcsőpihenőre, és egy kész, kikívánkozó bölcs mondással abbahagyatni a gimnazistával, amit csinált. Szerette volna odakiáltani a kisfiúnak is, a vagon utasainak is, hogy nem abban van az üdvösség, ha ragaszkodunk a formákhoz, hanem abban, ha megszabadulunk tőlük.

Az orvos elfordította róla a tekintetét. A helyiség közepén ott állt Sztrelnyikov, az imént jött be egyenes, sietős járással.

Hogy lehet az, hogy a bizonytalan ismeretségek tengerében eddig nem akadt rá arra a bizonyosságra, ami ez az ember volt? Hogyhogy nem hozta össze őket az élet? Hogyhogy nem kereszteződött útjuk?

Nem tudni, miért, de rögtön nyilvánvaló volt, hogy ez az ember az akarat tökéletes megnyilvánulása. Annyira az volt, ami lenni akart, hogy rajta és benne sorsszerűen példásnak látszott minden. Arányos alkatú és szép tartású feje, sebes járása, hosszú lába, talán piszkos, de tisztának ható magas csizmája, szürke zubbonya, mely talán gyűrött volt és posztóból készült, de vasaltnak és vászonból valónak hatott.

Így működött a tehetség, a természetes, az erőltetettséget nem ismerő tehetség, amely nyeregben érzi magát a földi lét bármely helyzetében, s ura amannak…

(276-278. oldal)

Zsivago

Legmeghatározóbb élményem eddig a szöveggel: a sok-sok leírás, a rengeteg lírai részlet, a hasonlatok és metaforák hadával megidézett táj, ami mindig a szemlélő tudatán, érzelmein, emlékein szűrődik át. A táj – legyen az a természet vagy az ember építette városi környezet akár – szerves része a történetnek, talán azon keresztül tudjuk meg a legtöbbet, még a szereplőkről is. Mert tárgya és apropója a merengésnek, a szemlélődésnek, gondolatokat és érzéseket szül, megelevenedik, jósol, antropomorfizálódik, aláfest, megerősít. És talán a tájon keresztül érzékeljük a leginkább azt is, ahogy minden változik. Nem véletlenül olyan gyakori társa a tájleírás az utazásnak.

Egész úton ott is maradt a folyosón, a csomagján ülve tette meg az utat Szuhinyicsig.

Régen szétszéledtek a viharfelhők. A perzselő napsugarakkal végigöntött mezőkön, tájról tájra görgött a vonat zakatolása alatt a nem csituló tücsökciripelés.

Az ablaknál álló utasok elállták a világosságot a többiek elől. Kettős, hármas hosszú árnyékuk a padlóra, padokra, közfalakra hullt. Nem fértek el a kocsiban az árnyékok. Kinyomultak az átellenes ablakokon, és ugrándozva szaladtak a túloldali rézsűn, együtt az egész guruló vonat árnyékával.

Körös-körül ricsajoztak, tele torokból énekeltek, káromkodtak, és szenvedélyesen kártyáztak. A megállókban a benti pokoli zajhoz a vonatot rohamozó tömeg zsivaja is hozzájárult. A hangorkán a fülsiketítő tengeri viharral vetekedett. És, akárcsak a tengeren, egyszerre csak értehetetlen csend támadt, ahogy ott álltak. Hallani lehetett már a peronon kopogó szapora lépteket, végig az egész vonat hosszában, a lótásfutást és vitát a poggyászkocsi felől, a kísérők egy-egy távoli szavát, a tyúkok halk kotyogását és a fák susogását az állomásépület kis kertjéből.

Ekkor, mint az útközben kézbesített távirat vagy egy meljuzejevi üdvözlet, beúszott az ablakon egy ismerős, mintegy Jurij Andrejevicsnek címzett illat. Halk méltósággal fedte fel magát valahol a háttérben, és mezei virágnak, virágágynak szokatlan magasságból lépett be.

Az orvos nem mehetett oda az ablakhoz a tolongásban. De ha nem nézett oda, akkor is látta képzeletben azokat a fákat. Nyilván egészen közel voltak, nyugodtan nyújtották fel a vonat tetejéhez ágas-bogas terebélyüket, a vasúti hajcihőtől poros lombjukat, amely sűrű, mint az éjszaka, tele villogó virágzatok apró, viaszos virágocskáival.

Ez folyton megismétlődött egész úton. Mindenütt zajongott a tömeg. Mindenütt virágoztak a hársfák. 

Ennek az illatnak a mindenütt jelenvaló lehelete mintegy előtte járt az észak felé tartó vonatnak, mintha a kereszteződéseket, bakterházakat, feltételes megállóhelyeket bejáró hír volna, amelyet mindenütt ott találnak az utasok, továbbterjedve és megerősítve.

(174-175. oldal)

Borisz Paszternak: Zsivago doktor, Árkádia Budapest, 1988.

fordította: Pór Judit