Ha láttatok már valami nagyon szépet…

 

Hector Berlioz: A trójaiak

(Didon: Susan Graham, Aeneas: Gregory Kunde, vezényel: Sir John Eliot Gardiner)

… az özvegy Dido már nem is látszik olyan fiatalnak, mint a testvére, Anna mondja, de az érettség, ami Cassandra arcán fáradt keserűség, Didóén életnedvektől táplált nőiesség és báj. A fekete nadrág-tunika-kosztümben és hálószerű, sötétkék köpenyben megjelenő királynő – bár nem nélkülözi a méltóságot -Polaski fenséges hősnőjéhez képest elegáns polgárasszony. A lágyabb, melegebb, meghittebb atmnoszféra, mely körülveszi, máris szerelmi történetet ígér. De hogy az – előre látható tragikus kimenetele előtt – berliozi költészettel bontakozzon ki, megfelelő partner is kell. Gregory Kunde ideális Aeneas. Szőke oroszlán, akiben a férfias sugárzás, robusztus aktivitás és a nő iránti érzékenység vonzó arányban egyesül. Graham Didója és Kunde Aeneasa egymáshoz való emberpár. Villars zárt hősével szemben Kundéé igazán szerelmes Didóba, csakugyan a szerelem és a hivatás klasszikus konfliktzusát éli meg, elválásuk az ő számára is tragikus. Szerelmük itt az operaszínház két gyönyörűséges jelenetével ajándékoz meg: ahogy a “királyi vadászat és vihar” végén Dido bíborszínű, végtelen uszályként utána lebegő köpenyben beviharzik a színre Aeneashoz, s ahogy a következő jelenetben fehérben, tánccá stilizálódó mozgással jelenik meg, majd a felvonásvégi  nagy kettősben köpenyét levetve, fehér ruhájában odaadóan a felkavaró, de tévedhetetlenül finom erotikáig merészkedik – az operajátszás csúcspontjai közé tartoznak…  

(Fodor Géza: A sikertelen)

Nagyon finom! Ilyen a tökéletes harmónia.

Reklámok

Első élményeim Marcelo Alvarezzel

Tenorral kezdem persze. Évek óta figyelem. Naná főleg DVD-ken.

marcelo-alvarez-col-c-sasha-gusov

 

 

Gyönyörű, behízelgő hangja van. Nem olyan “csilivili”, mint például Gigli, akit nem egy kedves barátom nagyon szeret és mindenekfölött tisztel, de lágy, meleg, finom, árnyalt… Sajnos nem sokat értek a zenéhez, pláne nem a hangképzéshez, hangtechnikához, fülem sincs az ilyesmihez, azt sem igen tudom, mit kellene hallani, de ettől biztosan elolvadnak a jéghegyek. Nekem Giglitől pl. nem. Szegény én! De tényleg.

A Manonban nyűgözött le igazán a pasi, olyan intimitást tudtak produkálni Renée Fleminggel a második felvonás utolsó jeleneteiben, ami szinte utolérhetetlen, lélegzetellállító. 

Láttam vele egy Rigolettót is, ami talán összetettebb eset, brutális és kegyetlen előadás, nem is biztos, hogy feltétlenül tetszik. (Egyébként a rendező: David McVicare mindenképpen figyelemre érdemes fiatalember, a legkedvencebb Carmen-előadásom például tőle való.)  Alvarez – a maga nemében – itt is remek volt. Ilyen merész, pofoznivaló, hülyegyerek herceget még sosem láttam. Élveteg a végtelenségig. Amikor csábítania kell, csábos, a hangja persze gyönyörű: érthető, mitől dőlnek be neki a nők. Amikor meg hisztériázik… egészen félelmetes. És végre láttam egy olyan Gildát – Christine Schäfer -, akitől nem másztam a falra. Tiszta, szép, egyszerű és nem nyekereg holdnyalogatás közben. Nem mindig látni ilyet, de annál jobb rátalálni.

Ja meg egy Bohémélet! Az nálam nagyon nehéz dolog ám, mert van egy olyan élményem, amit nehezen lehet fölülmúlni, de Alvarez azért csak-csak lefegyverez.

Igaz, kicsit jobban figyelhetne a súlyára. Más bajom nincsen.

Szemérmetlen átollózás

És most fölülvizsgálom az eddigieket, eltörlöm, kidobom, ami talán szemétre való, vagy már nem vállalom, vagy nem tetszik, vagy sok, esetleg kevés. Igyekszem besűrüsödni. De azért néha át-átlopok valamit.